Ferdinandy György

Életem legboldogabb pillanata

Nem az én ötletem volt, hogy keresni kezdjem. Mások szólítottak fel rá, ők pedig, ha jól emlékszem, valami japán filmből vették át ezt a nagyanyáink emlékkönyvébe kívánkozó romantikus gondolatot. Amitől – erre viszont rá kellett jönnöm – nem szabadul egykönnyen az ember. Végül is nem lehetetlen, hogy egész életében ezt a pillanatot kereste. Miért ne találná meg az emlékeiben?

Abban a filmben van egy hely valahol ég és föld között, félúton. Ott kell eldöntenie mindenkinek, hogy melyik is ez a boldog pillanat. Az eredményt viszi magával az égbe. Ez lesz az úgynevezett örök élet. Mert attól kezdve nem marad számára más, mint ez a végtelen jelen.

Most, hogy leírom, eszembe jut az is, hogy én ebben a monoton mennyországban ugyancsak hamar elunnám magam. Ezzel a rózsaszínű nyalókával a kezemben, ami nem fogy el, hiába nyalom.

Hát igen. Nem nekem való hely a paradicsom. De hát valamiért ugye író volt az ember. Ha már belevágtam, megírom ezt a korszerűtlen dolgozatot.

*

A tevékenykedés boldogsága az első, amit elvetek. Nem mintha rosszkedvűen végezném a dolgomat. Csak hát minden eredmény sarkallja az embert. A siker, ez a feltételes megálló, nem kifejezetten boldog pillanat.

Úgy képzelem – és ezt valószínűleg mások is úgy képzelik –, hogy a szerelem öröme áll a beteljesüléshez a legközelebb. A pillanat, amikor megáll az óramutató, lásd Goethe, és a doktor úrral nem történik többé semmi sem. Azután ezt a példázatot is elvetem. A semmit a lét legboldogabb pillanatának kinevezni talán mégsem lehet.

Maradnak azok, akiket szerettem. Valamennyiükkel átéltem boldog, felejthetetlen perceket. Csak hát az élet, mint mondják, megy tovább. A gyerekek felnőnek, az ember magára marad.

A barátságban pedig éppen az a szép, hogy időtlen. Nem egyetlen szívdöglesztő pillanat.

*

Játszunk. Körülöttem közhelyeket mondanak. Amikor berúgtam azt a gólt! – álmodozik egy középcsatár. Amikor felcsendült a Himnusz, annyi év után. Amikor megcsókoltam az anyaföldet. Amikor megkaptam az állampolgárságot! – állítják kórusban az amerikaiak. Azután a Himnusz akkordjai elülnek, az ember leporolja magát. Az anyaföld besorozza a fiamat.

Még a halálból visszajönni se boldog pillanat. Odaát, a semmiben, jól emlékszem, jobban éreztem magam.

Ezen a ponton, mint a rák, visszahátrál a kisgyerekkor paradicsomába az ember. Például: tizenöt évesen, apámmal, Arany János tölgyfái alatt. Cigányoznak a Rózsakertben, este van. Hallgatjuk ezt a kis ingyenzenét, apám sír a kallantyús tolókocsiban.

Vagy ez a másik: kilencvenéves anyám az asztal közepére teszi a fazekat. Megszólal a déli harangszó. Akarattya felől dohogva érkezik a pesti vonat.

*

Dolgozom. Egyik a másik után, sorra kerül minden legboldogabb pillanat. Azután, egyiket a másik után, mindet kihúzom. Még az olvasmányaimat is. Pedig van közöttük, amitől – ha eszembe jut – még ma is elsírom magam.

Az első emlékem valami narancssárga fény. A rádióból bécsi keringő. Langyos, otthonos illatok. Gyanítom, hogy mindenki kitalál magának egy ilyen felejthetetlen illatot.

Amikor feljön az égre a hold, megáll mellettem apám. Ha olyan, mint a cé íve, mondja, csökken. Ha olyan, mint a dé, dagad. Így adtam tovább én is a fiamnak. Dagad, csökken. Valahányszor feljön az égre a hold, hallom a hangját. Hallom a hangomat.

*

Vagy mégsem? Lehet, hogy rossz helyen kerestem? Hogy minden idők legboldogabbika mégis a jelen?

Ülünk a kocsiban, zene szól. Hófehérke vezet.

– Hová mész? – kérdezem.

– Sehová! – feleli, és rám mosolyog.

Házak és hazák maradoznak el. Árnyak, emberek. Lehet, hogy ilyen lesz a mennyország. Nézem az életemet.

2003