Ircsik Vilmos

Oláh János: Vérszerződés

Magyar Napló Kiadó, 2001

Noha Oláh János a Kilencek tagjaként költőként kezdte pályáját, már egész korán, 1977-ben megjelenik a több év munkája nyomán keletkezett, önéletrajzi ihletésű Közel című regénye, majd folytatása, a Visszatérés, ezután pedig hamarosan újabb regény, Az őrült jelezte prózaírói eltökéltségét és törekvéseit, amelyek az utóbbi években novellisztikájában mind érettebb, mind határozottabb jelleget öltenek, és egyre bővülő, egyre teljesebb világot tárnak fel. Ennek bizonyítéka Az Örvényes partján című novellaciklusa, majd a köréje szerveződő, azt továbbépítő Vérszerződés a maga tizennégy novellájával, amelyek a második világháború végétől a rendszerváltásig mutatják be a magyar történelemnek ezt a keserves korszakát.

Nyolc novella, a kötet első része (Katonák, Nagymama, Vérszerződés, A farkaskölyök, Vasalt bakancs, Nincs Isten, Tücskök, bogarak, Papírsárkány) falun, hat pedig, azaz a második rész (A nyárfaerdő, A banda, Négy-öt magyar, Bemutatkozás helyett, Korai ébredés, Álmatlan éjszaka) városi, helyenként irreális, valóság és képzelet határán mozgó miliőben játszódik. A tizennégy önálló történet voltaképpen két fejezetre tagolódó, szerves egységet alkot. Ezt részben a főhős személye, az író gyerekkori, majd később felnőtt alteregója, Feri teremti meg, aki a Papírsárkány kivételével hol közvetlen főszereplőként, hol az események szemlélőjeként vagy feltételezhető szereplőjeként, én-elbeszélőjeként van jelen. A kompozíciós egység másik eszköze a főhős fejlődésének, eszmélésének ábrázolása: a fiú az elmúlt félszázad magyar mobilizációs irányának megfelelően faluról kisvárosi középiskolába kerül, majd a nagyvárosba, ahol végképp elveszti személyiségét, minden megkülönböztető jegyét, és névtelenül felszívódik egy idegen és nyomasztó világban.

A két fejezet, a falusi és városi miliő közé ékelt Papírsárkány, a kötet egyik legjobb darabja történelmi parabola a diktatúrát ha nem is időben, de jellegét tekintve két korszakra osztó 1956-os forradalomról és szabadságharcról. Parabolisztikus maga a cím és a cselekmény, amely „a szent romokon kacagva” egy reménytelen, kétségbeesett falusi lázadás travesztiájaként mutatja be az egész világot ámulatba ejtő magyar októbert. Parabolisztikus a lumpen, jöttment tanácsházi gondnok, Süle árulása, a szomszéd város szovjet garnizonjának behívása, a felkelők molotovkoktélos taktikája, majd a kegyetlen leszámolás és az áldozatok meszesgödörbe földelése. Hozzátartozóik sunyítása, az eseményekből levont téves következtetéseik pedig a híres Brecht-parabolát juttatják eszünkbe: körülbelül annyit fogtak fel az egészből, mint kísérleti nyúl a biológiából. És parabolisztikus a beszélő nevű főhős, Keserű Szomjas sorsa, akit ördögi ötlettel árulónak beállítva a megtorlást levezénylő magyar lakájok öngyilkosságba kergetnek, végül pedig parabolisztikus a diktatúra szellemének kontinuitása, és az a közöny, illetve az az újsütetű megtorlás, amely a rendszerváltás után az áldozatoknak a végtisztességet megadni akaró tanár próbálkozásait fogadja.

A kötet egységes kompozíciójának másik szervező motívuma a közelmúlt feltárása, a magyar történelem 1945-től napjainkig terjedő, döntő szakaszainak jelenléte, középpontban 1956-tal. A nyitó novella, a Katonák a jelképes játéktankkal, amelyet a visszavonuló németek búcsúzásul, a bevonuló szovjetek pedig érkezésük örömére adnak Ferinek, megelőlegezi az elkövetkezendő viszontagságokat. A Farkaskölyök a koalíciós idők végét, a hagyományos falusi közösségek szétverését, a svábok kitelepítését és a magát egyre inkább nyeregben érző diktatúra felnövekvő kádereit mutatja be. A Tücskök, bogarak a kuláküldözést, a kötet másik kiemelkedő darabja, a Nincs Isten pedig a téeszesítés, az „élesedő falusi osztályharc” botrányát idézi fel, amely az író mércéjével mérve itt nem egyéb, mint a koronként más és más jelmezben fellépő, mindenkit próbára tevő erkölcsi vízválasztó. A megrázó elbeszélés végén az erőszakkal és fondorlattal beléptetett, emberségében megalázott Gajzágó, Feri apja, tehetetlen dühében azt a fafeszületet veri szét baltájával, amelyet valamikor a mostani gátlástalan főagitátor, Létra istenfélő ősei emeltek. Ezt a témát a magyar irodalomban még napjainkban, a történelmi távlatok mindent világosan láttató pozíciójából is óvatosan, tanácstalanul kerülgetik, csűrik-csavarják, hiszen sokan, akár egy Sarkadi Imre, akár egy Sánta Ferenc is, a magyar parasztság boldogulásának lehetőségét, a népi írók és a Németh László elgondolta harmadik út esélyét látták a szövetkezetesítésben, amit a Körhinta filmkarrierje ráadásul nemzetközileg is legalizált. Ámde a szövetkezetesítés kollektivizálássá, sőt kolhozosítássá lett, és aki azt akármilyen módon átélte, az örömmel konstatálhatja, hogy a Nincs Isten bátran, rendkívüli tisztánlátással és nem utolsósorban meggyőző művészi eszközökkel oszt végre igazságot.

A novellafüzér első része olyan közösségeket mutat be, a családtól, a barátokon át egészen a teljes faluig, amelyekben féltve őrzött érték az erény, a bizalom, a virtus, a személyiség erkölcsi tartása, integritása, egyszóval a teljes ember, aki minden külső nyomás, történelmi megpróbáltatás ellenére még nem adta meg magát, nem vált teljesen vezethetővé, manipulálhatóvá. Ezt hangsúlyozzák a gyermeklélek morális konfliktusait feltáró elbeszélések: a Nagymama, a Vasalt bakancs és a kötetcímadó Vérszerződés. Ebben az én-elbeszélő Feri egy ízléstelen gyerekcsíny kapcsán ép erkölcsi érzékétől vezérelve ugyanúgy elhatárolódik az öt forintért emberi méltóságát eladó, egy eleven békát lenyelő társától, mint azoktól, akik erre rábírják, és morálisan megalázzák. A barátság erkölcsi parancsának, véd- és dacszövetségének jegyében védi meg nagyanyjával szemben két pajtását, akik véletlenül súlyos sebet ejtettek a lábán, mert tudja, hogy a gyerekek világában más, szuverén szabályok uralkodnak, amelyeket egy kívülálló nem ítélhet meg (Nagymama), és ennek jegyében nem leplezi le, nem adja a felnőttek kezére azt a társát, aki erőszakkal ragadta el tőle féltve őrzött bicskáját (Vasalt bakancs).

Míg az első részben, a külső, történelmi körülmények ellenére is, a személyiség ígéretes kibontakozása, esetenkénti példás helytállása dominál, addig a másodikban, Feri további sorsát követve, egyre inkább fokozatos széthullása, önfeladása és eltűnése következik be. A nyárfaerdő és A banda már a puha diktatúra, vagy mondjuk inkább így: a megpuhítottak világában, a beatnemzedék körében játszódik, a színhely pedig egy kisváros. A nyárfaerdőben Feri, akarata ellenére, kénytelen meglesni iskolatársa édesanyjának szerelmi kilengését egy párt-Don Juannal, és amikor a megrázkódtatás után vigasztalni próbálja a fiút, az rajta tölti ki a lelki trauma okozta tehetetlen dühét. A banda ugyanebben a közegben, egy középiskolában játszódik, ahol már csak a beatnemzedék rekvizitumai, a hosszú haj és a csőnadrág fejeznek ki némi erőtlen ellenállást, némi emberi tartást az erénycsősszé szelídült hatalommal szemben, amelynek eszközei immár jóval kifinomultabbak.

Az utolsó négy novellában az eddigi hangsúlyozottan realista, reális írói világot a valóság és képzelet közti lebegés váltja fel: katonák, karrierista pártfunkcionáriusok, agitátorok, gyerekhősök, kemény parasztemberek helyett passzivitásra kárhoztatott, névtelen figurákkal, a természet helyett nyomasztó, sivár környezettel. A helyszín a külvilág tágas tereiből egyre inkább a meghunyászkodó, sarokba szorított lélek mély, zegzugos labirintusaiba szorul vissza, a történelmi idő időtlenségbe megy át, a cselekmény pedig másodlagossá, hellyel-közzel lezáratlanná válik, illetve a lelki folyamatok kivetítésére koncentrálódik. Változik a nyelv is. A falusi környezetben a szereplők jellemzésére gyakran találkozni tájnyelvi formákkal, amelyeket a Nincs Isten agitáló ifjúmunkásai már röstelkedve elnyelnek. A szereplőkkel azonosuló attitűdöt kifejező, átélt függő beszéd helyébe a távolságtartó, harmadik személyű elbeszélésmód vagy a belső monológ lép. Afelől azonban nem lehet kétségünk, hogy a valóság és képzelet mezsgyéjén szenvedő figurák Feri és a Ferik sorsát viszik és élik tovább.

A Ferik sorsát éli tovább az a névtelen Négy-öt magyar, akik egy városi lebujban összehajolva, reménytelen életüket latolgatva így énekelnek: „Az paraszt embernek fogd meg a szakállát, hajtsd el a marháját, verd pofon őt magát!” Ebben a novellában a legsikeresebb a költő és prózaíró találkozása: amaz a szegénylegényénekek hangjával, az Ady-allúzióval, a fájdalmasan önostorozó attitűddel, a nemzeti értékek keserű relativizálásával „segít be”, emez atmoszférateremtő képességével, az idősíkok egybejátszásával országos méretűvé tágítja, történelmi dimenziókba helyezi a történetet.

A Ferik sorsát cipeli magával a Bemutatkozás helyett albérletben senyvedő hivatalnoka, aki egy egész nemzedék tragédiáját testesíti meg, azt az eltorzult személyiségtípust, amely kikerülve, elűzve eredeti közegéből, méltatlan szerepekben és számára idegen világban vergődik. S amikor tudomást szerez főnökének ávós múltjáról, ezzel a teherrel, ezzel a veszélyes titokkal már végképp nem tud együtt élni; villamos elé veti magát, a zsebéből kieső, még olvasatlan levelet pedig, amelyet a leleplezéstől tartó főnöke reggel az íróasztalára tett, egy forgószél felkapja, és a csatornába repíti. A cselekményt megoldatlanul hagyó, elidegenítő hatású, továbbgondolkodtató befejezés egy olyan világ képe, ahol már nincsenek szilárd igazságok, ahol a reménytelenül összegabalyodott rejtélyek már soha nem fognak megoldódni.

A Korai ébredés én-elbeszélője feleségével együtt különös hajnali zajokra ébred, és a hóban jól kivehető bakancsnyomokat követve elindul a történelem nyomában, amely lassan, de egyre határozottabban bontakozik ki: először az ártalmatlanná tett kutya, aztán a sáros kerítéslécek, majd az abroncsnyomok, egy orosz típusú terepjáró, végül a motor duruzsolása, utána pedig az utastérben a tányérsapkás emberi sziluettek alakjában. Valahogy így lopódzhatott be kertünkbe, házunkba, szobánkba, éjszakánkba, zsigereinkbe a zsarnokság.