Kortárs-díj, 2003

Lehet-e szenvtelen a tudomány?

Monostori Imre

Az ismeretelmélet tudorai már elég régóta állítják, hogy különös módon még a kísérleteket végző kutatócsoportokban is befolyásolhatja az eredményt a kutatók személye, a köztük lévő dominanciaviszonyok például és sok egyéb nagyon emberi motívum. Van tehát egyszer a műszer, amely csak azt tudja közölni velünk, amire képessé tettük, s ami a valóban létezőnek csak egyféle derivátuma, s köztünk és az igazság között még ott áll a tudós is, személyiségének bonyolult és öntudatlan torzító mechanizmusaival. Mindez a természettudománnyal kapcsolatban fogalmazódott meg – hát akkor milyen nagy óvatosságra van szükség a művészetekkel foglalkozó tudományokban születő mérhetetlen mennyiségű szakdolgozatot, diplomamunkát, nagydoktori értekezést, publikációt, egyetemi tankönyvet, népszerűsítő monográfiát tekintve, ha valóban a művészetekről akarunk megtudni valamit!

A huszadik század a tudományosság fétisét alkotta meg – nem csoda, hiszen a fizika, a kémia, az orvoslás olyan változásokat hozott emberi fajunkba, amelyeket ésszel felfogni talán még unokáink sem lesznek képesek. Az irodalommal foglalkozó tudós filoszok sem érhették be többé az addigi „irodalomtörténész” meghatározással – tudniillik, talán emlékeznek, alig fél évszázada még irodalomtörténet-írásnak nevezték a szépirodalmi művek búvárlását, irodalomtörténésznek egy-egy korszak kutatóját, egy-egy életmű filológusát, bár kétségkívül mind e tudást akkor is tudománynak tartották. A tudományfétis előtt önbizalmukat vesztett irodalmárok mégis lázasan keresték a lehetőségét, hogy ők is egzakt módszereket találjanak a művek hatásának elemzésére, s amikor kiszámolták, hogy hány mély és hány magas hang van egy verssorban, akkor már nyugodtan irodalomtudománynak deklarálhatták az ezzel való foglalatosságot. A tanszék és az intézet irodalomtudományi lett. Márpedig ha tudományt művelünk, akkor mindennél előbb való a vizsgálati módszer, amelynek az irodalom esetében egyetlen referenciája van: hogy tökéletesen megfelel a korszerű és egyetemes elvi alapoknak, azaz néhány közismert szerzőtől vett idézettel minden állítás alátámasztható. Az irodalom – egyáltalán, a művészet – ugyanis nem beszél vissza, mint a fizikai vagy kémiai vizsgálatok tárgya: az anyag, amely fogja magát, és felrobban vagy nem reagál, ha rossz módszerrel nyúlnak hozzá. A tudóssá lett irodalmárnak mindenekelőtt személytelennek kell lennie, ezt a követelményt magam is több konferencián meghallgathattam mérvadó professzoroktól és akadémikusoktól meg szárnysegédeiktől, merthogy micsoda vircsaft volt nálunk, Magyarországon évszázadokon keresztül: mindenféle impresszionista esszéket írtak a művekről, amelyek tele voltak véleménnyel, érzelmi benyomással; de az úgynevezett pozitivista irány sem volt jobb, mert ott meg kizárólag az alkotó személyére koncentrált a kutatás, a mű genezisét firtatták életrajzban, a korszak és környezet irodalmon kívüli jelenségeiben; ilyen szörnyen amatőr és provinciális beszéd folyt az irodalomról, amelyből mintegy harminc éve végre kimentette a magyar irodalomtudomány – önmagát.

Hát igen, csak önmagát mentette ki az úgynevezett pozitivista, illetőleg impresszionista vircsaftból, az irodalom, bizony, az ott maradt. No meg ne tévesszük szem elől a tényt, hogy ez az önmagára szorítkozó irodalomtudomány is csak egy részét – bár sajnos tetemes és tekintélyes részét – foglalja magába a tudós irodalmároknak, a többieket legszívesebben szintén ott hagyta volna a múltban. Nem akarom én lebecsülni az irodalmat csak szövegnek tekintő, akként értelmező hermetikus hermeneutákat s más újabb módszerek feltatálóit: valóban sok olyan szempontot visz irodalomértésünkbe a nyelvfilozófiai aspektus, amely, mint valami titkosíráshoz használatos rács, a szövegre ráhelyezve megdöbbentő felismerésekre vezet, meg hát túl hatalmasak is ahhoz, hogy fölérjen hozzájuk bolhai köhögésem, de… Olyan helyzetbe kerültünk mi, írók, írófélék, más hitű irodalmárok, hogy időről időre mégiscsak szólnunk kell róla. A szépirodalom recepciójának az az irányzata, amely csak „résztudományi” hozzájárulását adhatná a teljesebb, korszerű irodalomértéshez, uralni kezdte a szakmánkat. Elvi alapon. Merthogy ez az irányzat, úgymond, az egyetlen, amely nem provinciális. S uralkodni, úgy látszik, jó, mármint annak, aki a hatalmat szereti. Sajátos adottsága e helyzetnek, hogy eme domináns irodalomtudományi irányzatnak ördögien kezére játszik a tan, amelynek jegyében színre lépett. Mert ha kizárólag a szöveg számít, az író a maga indítékaival, szándékaival, személyes kockázatával cseppet sem, a szöveg pedig csak a különböző értelmezésekben testesül meg, abból egyenesen következik, hogy nemcsak az író, voltaképpen a szöveg sincs. Nincs más, csak az értelmező? Még ez is rejtene valami lehetőséget a tan kikezdésére, hiszen az értelmezővel lehetne vitázni, cáfolni a véleményét – csakhogy neki nincs véleménye. Vagyis tulajdonképpen ő sincs. Ő teljességgel személytelen. Az ő módszerében nincs szükség érvekre, esendő emberi feltételezésekre, ez egzakt tudományos módszer: a tan felsorakoztatott tézisei, sok-sok idézet, manifesztálódott tudományos tekintély. Amelyet a tan képviselői egymás maximális respektálásával és a tudományos élet intézményrendszerén keresztül beláthatatlan ideig fenn tudnak tartani. Az a néhány író, aki óhatatlanul kell e hatalmi ágazat működtetése során, szívesen asszisztál a játszmákhoz, mert hisz ők vannak ebben az általános nincsben: végtére is ők alkotják a kánont. A többi író fölösleges, idő kérdése, és le is fognak morzsolódni.

Nem volna baj az irodalomtudomány eme különbözőségükben is egyetlen tőről, egyazon szellemiségből fakadt irányzatainak térfoglalása, sőt, a marxista irodalomelmélet idején kényszerűen elmulasztott tájékozódást szolgálná, ha nem volna aránytalan mértékű, s ha maga az irodalom ragyogna, diadalmas erővel hódítaná meg az emberek millióit. De épp olyankor veszítette el az író, az irodalmi mű a hasznos közvetítőjét, magyarázóját, propagálóját és mindemellett inspiráló szellemi partnerét az irodalomtudóssá magasztosult professzionális irodalmárok személyében, amikor múlhatatlanul szüksége volna rájuk.

Hogy mit veszít a közönség, tudjuk. A közönség viszont – úgy rémlik – nem tudja, de ha tudná, se érdekelné.

E hosszúra nyúlt bevezetővel Monostori Imre irodalomtörténészi munkásságának jelentőségét akartam érzékeltetni. Monostori Imre ugyanazokban az évtizedekben, amelyekről az imént szó esett, látszólag szenvtelenül, mindenesetre nagy nyugalommal végezte adatgyűjtő, tényfeltáró filológusi munkáját, azzal a hozzáértéssel és türelemmel, amellyel csak az igazi könyves emberek bírnak, és írta sorra-rendre érvelő, szilárdan alátámasztott tényekre épített, árnyalatosan mérlegelő elemzéseit. Tanulmányai a szó igazi értelmében szövegértelmező teljesítmények: a tárgyalt alkotó lehető legszélesebb ismeretében születnek, tehát nem egyetlen tetszetős szál kiragadásával létrehozott, kérészéletű hipotézisek, vagy pláne nem valamely elvi prekoncepcióhoz kigyűjtött morzsalékok. Monostorit hatalmas ismeretanyaga képessé teszi arra, hogy a tárgyalt életmű belső arányait szem előtt tartó leírást adjon egy-egy részjelenségről is, tehát nemcsak az adatszerűsége által megbízható kalauz az irodalomban, hanem érett, körültekintő szemlélete által is, azaz hibátlan arányérzéke folytán.

A filológusi alaposságra és mértéktartásra gyakran az alázat fogalma vetül rá. A tudós alázata – szoktuk mondani. Monostori Imrével kapcsolatban már csak azért is könnyű volna ezt a szokványos asszociációt alkalmazni, mert viszonylag későn indult igazi tudósi pályája, a kilencvenes évekre esik kibontakozása, addig könyvtárosként, majd könyvtárigazgatóként, továbbá az Új Forrás főszerkesztőjeként mások műveit gondozta. Sem a könyvtárat, sem a folyóiratot nem hagyta ott egymásra sorjázó könyvei megalkotása kedvéért, tehát voltaképpen a számos ok mellett, amelyek miatt tisztelgek Monostori Imre előtt, rendkívüli munkabírása, az én képzeletemet mindenesetre meghaladó munkabírása is ott van. Az alázat fogalma ott kísért abban a vallomásban is, amelyet a Lengyel Andrásnak adott interjújában tett, hogy katolikus hite nagy hatást gyakorolt életére. Mégis elvetettem, amikor Monostori Imre portréját igyekeztem magamban felvázolni. Abban, hogy munkája minden mozzanatában tökéletesen megbízható és tényszerű, nem annyira az önmagát szolgálatra hajlító tudós alázatát érzem, inkább az önérzetét és a fegyelmét. Büszke önérzetet, ami nem engedi, hogy alább adja a lehető legteljesebb igazságnál. Nincs az a kínos felismerés, amelynek eltitkolására hajlandó volna, bármennyire tisztelt és szeretett szerzőről légyen is szó, másfelől meg nincs az a fenyegetés, nincs az a hisztérikus közhangulat, amely torkára forraszthatná a szót békéje, kényelme, karrierje érdekében.

Meglehet, kicsit drámaian hangzott az iménti mondat. Fenyegetés? Hisztérikus közhangulat? Pedig nincs benne semmi túlzás. Monostori Imre már a nyolcvanas években is tudhatta, hogy milyen gyanakvást és ellenszenvet von a fejére azzal, hogy Németh László kutatásába fog (1985-ben jelent meg első, Németh Lászlóval foglalkozó tanulmánya), de a kilencvenes évekre újra fellángoló és az egész magyar szellemi életet átható népi–urbánus ellentét idején, ha lehet, még nyilvánvalóbb volt, hogy Németh László életműve megemészthetetlen falat még a magyar értelmiség számára. Monostori Németh László-képe nemcsak azért látszik teljesnek, mert itt is az egész életmű arányai között tárgyalja a részproblémákat, ami az életmű roppant méretét tekintve szinte felfoghatatlan bravúr, hanem azért is, mert a Németh-jelenséget az általa kiváltott hatás folyamatában ragadja meg. A recepció itt mintha szorosabban része volna az életműnek, mint más szerzők esetében, hiszen Németh folyvást vitákat generált, vélemények kereszttüzében állt, ami erősen meghatározta ítéleteit és pályája fordulatait, de recepciótörténete egyszersmind fontos fejezete lehet a közelmúlttal foglalkozó történetírásnak is. (Nem állom meg, hogy meg ne említsem: e recepciótörténeti munka jelentős része is a Kortársban jelent meg időről időre.)

Az adatgyűjtés tiszteletre méltó, de kissé szellemtelennek tekintett munka – Monostori ezt az előítéletet is megtépázza. Izgalmas és gondolatébresztő olvasmányok filológiai dolgozatai. Feltételezem, azért, mert a lényeget is látnia kell annak, aki észreveszi a megbújó adatban a jellemzőt, a korszakról tanúskodót. Németh Lászlónál mondjuk nem nehéz tudni, hogy mik a csomópontok gondolkodói munkásságában, és mik a kiváltói a nem csendesülő viharnak körülötte. E csomópontokról Monostori Imre rendre megírta tárgyilagos, kikezdhetetlen tanulmányait. Most lapozgatva könyveit mégis meglepődtem, hogy milyen elmélyülten foglalkozott Németh László és Szekfű Gyula vitájával, láthatólag sokkal előbb felismerve e vita jelentőségét, mint bárki más kortársaink közül. Tudniillik a vita tétje csak mostanában kezd előttünk derengeni, amikor Magyarország a függetlensége részleges elvesztésével fizet egy szükséges és hasznos „kiegyezésért” az Európai Unióval. S itt van mód megemlítenem egy fontos adalékot Monostori elfogulatlanságának jellemzésére: Németh László monográfusaként értőn és rokonszenvezve írt tanulmányt Babitsról és Szekfűről is, a nagy szellemi ellenfelekről, ahogy értőn és méltánylással szokott recenziókat írni saját konkurenciájáról: más Németh László-kutatók műveiről.

Az idei Monostori-közleményünk: a két részletben leadott tanulmány arról, hogy a két világháború közötti zsidó lapokban és folyóiratokban hogyan jelentkezik az asszimiláció, illetve a cionizmus törekvése, a zsidó identitás problémája, ugyancsak arra bizonyíték, hogy hihetetlen feladatok állnak az irodalom kutatói előtt: be kell hozni a fél évszázados mulasztást, amikor tabuk és féligazságok akadályozták meg, hogy összenőjünk múltunkkal. Tipikus filológusi munka, adat adat hátán – mégis gyógyító hatású szembesülést tesz lehetővé máig nyúló rejtett társadalmi, lelki, szellemi anomáliákkal.

Egyik könyvének fejezetcímében Monostori Kerényi Károlyt idézi: „Tudós is teremthet életérzést és új emberséget…” Teremthet, csak hát az ilyesmi inkább teremtődik, a tudós révén is, ha köztünk és az igazság között mint becsületes, hiteles műszer – tőle telhető tárgyilagossággal, bár korántsem szenvtelenül – közvetít.

Ács Margit

Az avantgárd paradoxon

Papp Tibor

Az avatatlan szemlélő számára úgy tűnhet, fogást talált az avantgárd a konzervatívok legerősebb csapattagján. A Kortárs történetét ismerők, az olvasást az impresszumnál kezdő figyelmes befogadók jól tudják, volt már egy hasonló tétova kísérlet, amikor Zalán Tibor 1985-ben „beépült” a szerkesztőségbe, ám Zalán 1991-es távozása azt mutatta, nem tudott – megkérdőjelezhető érvényű Nagy Pál-i fordulattal élve – a magyar modernizmusnak újabb bástyát szerezni. Most bezzeg – hosszú és küzdelmes csata után végre révbe értünk – úgy látszik, a magyar műhelyesek elfoglalják a Kortársat, hiszen mi lehet szebb dolog a végeken, mint hogy a Magyar Műhely egyik alapító szerkesztője Kortárs-díjat kap, s laudációját utódja, tanítványa s egyben a Magyar Műhelyből a Kortársba fél lábbal átlépő legifjabb szerkesztő tarthatja?

Vagy talán mégsem erről van szó? Hanem arról, hogy előbb vagy utóbb elrendeződnek a dolgok, s mindenki megtalálja azt a fórumot, amelyben őszintén és tisztán tárhatja fel az évtizedekig rejtegetett, meghatározó erejű emlékeket, képeket, szavakat, színeket, ízeket? Azt a szellemi közösséget, ahol szívesen fogadják a saját hagyományaihoz visszataláló, paraszti gyökereit, nemzeti identitását, ’56-os múltját, a forradalom utáni belgiumi és franciaországi cselekedeteit lírai erejű prózában felelevenítő, folyamatosan feldolgozó szerzőt? Akinek ugyan némi távolságtartással figyelik, de tisztelettel elismerik életművének jelentős, a kísérletezés jegyében eltelt szakaszát?

Vagy tán – az általam már többször hangoztatott és megírt avantgárd paradoxonról van szó? Az önmagát konzerváló magyar műhelyes avantgárd olyan új útkereséséről, amelyben a Papp Tibor életében egyébként is fontos konzervatív vonások (családi öröksége, hagyományai, életmódja, politikai szemlélete) felerősödésének lehetünk tanúi? Ahol az állandó kísérletezést, a műfajteremtés igényét az avantgárd előttihez, az alapokhoz való visszatérés váltja fel? Avagy annak a belátásáról van szó, hogy ma, amikor a romantika kategóriarendszere tarthatatlanná vált, amikor intermedialitásról és a tudományok hagyományos, pozitivista értelemben vett rendjének megváltozásáról beszélünk, akkor az avantgárd és a konzervativizmus sem oltják ki egymást; hogy lehetséges kísérleti műveket úgy is létrehozni, hogy közben vagy emellett a hagyományainkat is ápoljuk, illetve fordítva, egyfajta konzervativizmus felvállalása nem jelenti az életmű avantgárd darabjainak megkérdőjelezését? S valóban konzervatív-e az a Kortárs, amely éppen Papp Tibornak adja át ezt a tisztes díjat, ezt a szakmai és baráti elismerést? S ha igen, milyen értelemben konzervatív? Vajon van-e ennek a konzervativizmusnak olyan vetülete, amely ne kapcsolódna ezer szállal Papp Tibor eddigi munkásságához, életszemléletéhez, nyitottságához, értékközpontúságához, az irodalomhoz, a nyelvhez való viszonyához s tehetségéhez?

Vendégszövegek (n) című, költészetét összefoglaló impozáns kötete fülszövegében írtam róla, hogy „kevés alkotó van a magyar irodalomban, akinek annyira szerteágazó a művészeti tevékenysége, mint Papp Tiboré”. Azóta elolvashattuk Egy kisfiú háborús mozaikja című memoárját, valamint a Kortársban folyamatosan megjelenő, Olivér történeteit megörökítő prózafolyamát, s ezek az élmények az előbbi megállapításomat csak megerősítették bennem. Egy dolgot azonban még sosem írtam le: Papp Tibor a barátom. Olyan barát, akivel egyaránt beszélgethetek a nagyapja vállaji szalonnájáról és az általam csinált kolbászról vagy éppen Kemény Zoltánnak a Pompidou Központban látható alkotásairól, családról, politikáról, magyarságról, jó értelemben vett európaiságról, Vajda Péterről, Kassákról, Szabó Dezsőről, Szabó Zoltánról. És az irodalomnál – meg az irodalmi díjaknál – sokkal fontosabb ez a barátság.

L. Simon László

Mindenhez ugyanannyira

Vasadi Péter

Arról, hogy mi az idő, keveset vagy éppen nagyon sokat lehet mondani; hogy mi az idő, melyről Ágoston szerint mindent tudunk, ha nem kérdezünk rá a lényegére. De amint rákérdezünk! Bizonytalanná válik, kisiklik összeszorított ujjaink rései közt. Hogy van: természetes, ahogy természetes a levegő és a víz; és ugyanúgy megfoghatatlan, ahogy a levegő és a víz.

Ha nincs idő, a fizikai tételek alapja rendül meg. A megtett út idő és sebesség szorzata – ha nincs idő, nincs megtett út sem, csak egyre beljebb hatoló, elmélyültebb, mozdulatlan gyorsulás.

Mind mélyebbre hatoló gyorsulás Vasadi Péter költészete.

Vagy mintha egy mozdulatlan mag hajtana gyökeret, indát, ágat minden irányban, lassan, megállíthatatlanul; maga a mozgás szinte észrevétlen, és egy még észrevehetetlenebb, mégis szüntelen belső átrendeződés következménye.

Ahogy az időről való tudás indázik sokfelé bennünk. Az egyik ágon a válság ideje érik, az „országló sötétség” (Kancsal szózat), a „Titanic a világ” (Végidő), „a bélszerű körfolyosók” (Szorításban) körkörös, labirintusszerű, egyre reménytelenebb ideje. Ez az idő mégis sürget. Felismerésekre kényszerít. Arra a felismerésre, hogy „csak remekművektől gyógyulhatunk meg… Bármilyen reménytelen, remekművekké kell lennünk. Ez csakugyan oly emberien reménytelen, hogy nincs is más, amiben bízhatnánk” (Sürget az idő). Ha a kinti világhoz tájolódunk, valóban mélyponton vagyunk, talán mindennek a legalján. Nem a mélypont ünnepélye, hanem „haldoklásunk cselédszobája” ez (Mélypont).

Egy másik ágon létünk tudata érik; ahogy Heidegger fogalmaz: világ számunkra csak az időben tárul fel.

Ismét másik ágon viszont az üdvösség ideje – és alighanem ez a legmegfoghatatlanabb. Az üdvösség ideje éppen itt, a mélyponton tárul fel, hiszen „Gyökérrel fölfelé, lefelé koronával / alul van a fényrengeteg” (Mélypont). Menthetetlenül összekuszálódott az időről – és így az üdvösség idejéről – való gondolkodásunk, fölborult lent és fent, kint és bent megosztásának egyértelműsége. Nem ellenvilág a miénk, nem az ellentétek, nem is a klónok és másolatok világa. Ellentétek sincsenek, hiszen a viszonylatok alapja süllyedt el, ezért az ellentétek vissza sem fordíthatók. Ezt az állapotot Vasadi „létapálynak” nevezi (Mélypont). Éppen e létapály idején van szükség költészetre. „A művészet lényegében költészet – idézi Kormos Istvánról szóló esszéjében Heideggert Vasadi Péter. – A költészet pedig nem más, mint az igazság megalapítása és működésbe lépése.” Mivel az alap elsüllyedt (mert elsüllyesztettük), mivel Isten halott (mert megöltük, ahogy nem Zarathusztra, hanem az esztelen ember nyilatkoztatja ki a piactéren), az igazság többé nem „van”, nem „adott”, hanem meg kell alapítani. Az egyszerűbb igazságok, mint a kétszerkettő, nyilvánvalóak. Más igazságokat viszont igazzá kell bizonyítani, ahogy Franz Rosenzweig metsző és követelő logikával állítja: egyes igazságokat az ember csak élete árán bizonyíthat igazzá, más, még fontosabb igazságok igazzá bizonyításához pedig számtalan nemzedék következetes és elszánt élete kell.

Vasadi Péter költészete és esszéművészete (mert egyéb prózai munkái is leginkább az esszé műfajához közelítenek) ebben az értelemben bizonyító eljárás.

Amikor újraolvasom a műveit, legutóbbi, A zendülés vízszaga című kötetét ütöm fel, innen indulok, nem mintha ne indulhatnék korábbi, tizenhét könyvének (köztük tizenegy verseskötet) bármelyikétől. Mégis úgy érzem, ez a megfelelő irány. Éppen azért, mert egy bizonyos léttapasztalaton túl megszűnik a viszonyítási pontokhoz való igazodás kényszere, megszűnik a kronológia, az irányokat nem a bejárt út jelöli ki. Vasadi költészete kapcsán felvethető, ami Pilinszky esetében is: mennyiben, milyen értelemben katolikus költő? (Tudjuk, Pilinszky válasza erre a kérdésre az volt, hogy katolikus és költő.) Lehet, hogy Vasadi Péter nagyon hasonló utat jár be, mint Pilinszky (korábbi versei közül többet ajánl is a nyilvánvaló példaképnek). Azt hiszem, ez az összehasonlítás mégis alapvetően hibás – a megérkezés öröme feledteti az út kanyarjait és fáradságát. Amikor már „fehér vagy, mint a kereszten / Isten kifordult szemealja” (Kenyér és bor), megszűnik az efféle hasonlítgatás értelme. A maguk sajátos módján újra elrendeződnek a viszonylatok, és éppen a maguk sajátos módján rendeződnek el: ez a mintázat nem látható az út korábbi pontjairól. Hasonlítható ez az álomból való ébredéshez: „Tegnapig álom volt minden” (Látogatás). Nem tudom, hogy szentségnek kell-e nevezni ezt az állapotot (szigorúan teológiai értelemben valószínűleg nem), én mégis a szentséghez közelinek gondolom, annak a páli szentenciának értelmében, hogy „a tisztának minden tiszta”.

Könnyű és felemelő tehát Vasadi Péter verseit olvasni. A dolgok áramlásának közepében állunk. „Szétterpesztett lábbal állni a ringásban… – írja. – Elereszt minden.” (Már nem) Egyszerre vagyunk Indulás előtt: „Térképre / görnyed valaki, ősz feje villog; / méri / a holnapi út esélyeit és a vihar- / zónát. / Át kell rajta haladnunk” – és után. Körülleng az áramlás, a mozgás, a zendülés vízszaga. A Kinéz tengerre ablakon című kötet nyitó versében (Idő, időtlen) még ez olvasható: „Ablakom mögött negyven éve ülök. / Néha egy autó gurul el, nyomában / az utca folyója összecsapódik. / Leülök s nézem a házfal síkját / vetítővásznamat.” Legutóbbi kötetében Vasadi Péter egy folyó közepébe lépett. Ezzel megcsúfolta Hérakleitoszt. Elsimultak a változás ráncai. Nincs más, csak a mozdulatlan, csevegő ringás, és az, ami korábban mindig is sejthető volt, hogy „az éj alagútjában fénylik a testünk” (Idő, időtlen).

Ha idő nincs, nincsen út sem, mindenhez ugyanolyan közel vagyunk.

Prágai Tamás