Lászlóffy Csaba

Az én középkorom

dr. Löwy Károlynak

(A könyvtár)

Gáláns lovag galoppol kifelé,
a polc szélén egy percig habozik,
hivatása ritmusával a víg
vagy álmos szívű hölgyemény elé
ugratván: hátha homlokához ér,
vagy bár az üstökét fedő fehér
tolldíszes kalpagához a kacér
szemű szépség szikrája. Forr a vér,
a könyv betűi agancsos vadat
vesznek űzőbe, és gyógyítanak.
Tüzet emésztő vágyak, indulat
villámait levezető szavak.

S ők ülnek, megszállott hívők, szabad
akaratból, a klastromfalakat
szorongató sötétségnek hadat
üzenő, gótikus boltív alatt.

(Szerzeteszsolozsma)

Isten a mélység. Szakadékba visz
az ember útja, és vigasz, ha van,
a hit örvénylő fénye. Hasztalan
menekülnél, szűd, velőd, jonhod is
odavan immár; szerencse fia,
kit nem sújt bűntudatnak ostora.
A süketeknek égi muzsika
az Úr haragja, csak az ostoba
nem hallja meg, s aki haramia.
Verje gyalázat, vettessék pokol
szennyébe, vesse magából ki a
közös imára összegyűlt akol,
nem adatik meg már neki soha
ítéletnapig megtisztulnia.

(Laikus festő délutánja)

A vásárosok sátrai. Falu-
féleség. Rózsa, rög, a várat
őrző latorkert. Bűnök; árnyak.
A pap igéje. Égiháború.
Az asztagok. A tűz. A bánat.
Az élet kudarca, a szú
konok szipogása a székben.
Mária-arckép, homorú,
mármindenkéső-feketében.
És egy szivárványkoszorú.