Tornai József

Álom, első szerelem

Az alagút csak vitt-vitt lefelé,
és velünk szemben sok ember, idegen,
a kezem csak a szemérme felé,
ő meg csak mondta: „Ő a kedvesem.”

És a cicák ott: ó, drágakő-szemek!
És ő átkarolt, arcomon haja,
nagyon ölelt és nagyon szeretett.
Bár ne ébredtem volna föl soha!

Ha az az első szerelem megmarad,
úgy éltünk volna mi, mint két iker.
De ő eltűnt. S harcoltam én a tiszta-vad
nők reménytelen reményeivel.

Ha nem szakad szét az az első csoda,
nevetnénk most is, mint isten-gyerekek,
kikre nem száll rá az idők pora,
s a szánkban sűrű jácint-lehelet.

S mikor aludnánk, álmunkban örök
napban fürödnénk örök fák között.

Kirké halála

Ő persze úgy képzelte hitetlen éveink után,
mikor már nem tűnt el hetekre valamelyik
friss foglyával, és nem is ivott,
hogy én leszek házában a gazda,
de csak mint puszta ész, s mint mondta:
„családtag”, ki mellette vagyok
férfiak átváltoztatásakor is
vagy pénzzavarban,
csak azt kérte, imádjam, s írjam a verseimet róla,
a többit intézzem egymagamban.

Így halt meg. Mellette új „vendége” balatoni
nyaralójában s mindenütt a vízparton, ahol szenvedett,
de Kirké volt: nem akart telefonálni,
jól tudva, érte megyek,
s orvoshoz viszem, ha elmondja:
kutya harapta meg csúnyán a lábát.
Az elárult évek tengere legyőzte,
és most már csak egy fénybóbitás telihold járja táncát
agyamban mindörökre.

Ugye, elég volt?

Nem volt elég? Ugye, elég volt
fenékig üríteni az égő vért száz pohárból?
Ágyékig csókolgatni a hattyú-testét
száz nősténynek? Ó, szerelmi máglyák!
Tizenöt éves se voltam, már lobogtak
alattam. És hatvan év múlva, mikor már csupa
égési seb csúfsága dicsért, akkor csaptak
csak égig a lángok. Asszonyok és szüzek
tánca forgatott csillagokig: zuhanásból
zuhanásba! Kétszer és ötször és tízszer ez
a szív és agy, szüreti kádban tiporva.
Istenek férge voltam, balekja a pávaszemes
asszonyállatoknak. Hogy izzadtam
és énekeltem: igen, az ének volt a csapda,
egymást ringattuk bele! Inni a verem
jeges-forró rettegését! Irének, Gyöngyök,
Klárák, Erzsik és Évák, Emesék bacchánsnő-
csapata: fejemet vették, mire nászhúsukból
jóllakhattam. Nem volt elég? Ugye, elég volt,
te megrokkant térd, a gyönyör évszázadaiba
tört szakállas nyíl, sárrá mocskolódott
halottak testvér-roncsa? Ugye, elég volt?