Ekler Andrea

„megmutatom néki az én szabadításomat”

Vathy Zsuzsa: Angyalhíd

„Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem
közelget a te sátorodhoz; Mert az ő angyalainak
parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged
minden útadban.” 91. Zsoltár

Különös utazásra hívja Vathy Zsuzsa Angyalhíd című regénye az olvasót, a bátor kérdésfeltevéstől a kétely megszűnéséig (?). Örömüket lelhetik benne azok, akik kedvelik a lányregényeket, a feminizmust, a kalandregényeket, a korfestő írásokat, filozófiai fejtegetéseket, művelődéstörténeti elmélkedéseket, de legfőképpen azok, akik kíváncsiak az emberre, aki élhet a „mi lenne, ha” lehetőségével. Mondhatnánk, hogy érdekes játéknak lehetünk tanúi, csakhogy a főhősnő valamennyi bemutatott léthelyzete óvatosságra int. Főhősünk egyáltalán nem akar Pán Péter lenni, aki korrekt játékszabályok alapján éli mesebeli életét. „Leszámol” a gyermekkorral, s vállalja azt a játékot, melynek tétje az ember, s melyet jobb híján életnek neveznek…

A kérdés

„Ki mondta, hogy az ő élete egyetlen korban, egyetlen alakban jelenhet meg? Egyetlen emberöltőre korlátozva? Miért? És miért pont itt? Miért pont most?” – indítja kérdései sorát az Angyalhíd főhősnője, Sziksztin Irén, azaz választott nevén Sziksztin Reni. Kérdései kíváncsiságából, tudatlanságából, kételyeiből erednek, melyek élettörténetei kibontakozásával, az idő- és térbeli nyitással létkérdésekké, lételméleti problémákká, teológiai vitaalappá válnak. A regény egészét tekintve az olvasó számára bizonyossá válik, hogy a kérdés, kérdezés nem csupán történeti szinten szervezi a szöveget, ez indukálja, tartja mozgásban a reáliákat és lehetséges világokat, ez alkot „hidat” a különböző szférák között. A kommunikáció e provokatív formája teszi lehetővé az ember számára, hogy ember maradjon, szembesülhessen önmagával, a mikro- és makrokozmosszal, s reflexiói által birtokába kerülhessen egy olyan „tudásnak”, amely léte alapját képezheti. Tudjuk, hogy a – Görömbei András szavaival élve – „lét egészéről” való gondolkodás, a léttapasztalatot összegző történetmondás (Görömbei András: Talált tárgyak nyomában. In Létértelmezések, 1999) nem áll távol Vathy Zsuzsa prózájától, elegendő a Búrkifli vagy a Gördeszkák és űrdeszkák novelláit felidézni. Boldogan nyugtázhatnánk, hogy a Szerző ismét letette voksát egy „hagyományos” emberi, alkotói értékrend mellett, ezzel azonban nem tudnánk kellőképpen hangsúlyozni a regény pozitív értelemben vett provokatív jellegét. Az Angyalhíd jelentéshorizontjai a kérdés, kérdezés retorikájáról gondolkodtatnak el. Kérdezünk-e; meghalljuk/meghallják-e a kérdést; várunk-e választ; mit, mikor, hol, kitől, hogyan kérdezünk; megtaláljuk-e a megfelelő kérdést; tudunk-e, merünk-e kérdezni, vállalva a következményeket; s elég erősek vagyunk-e leszámolni a kérdésekkel, alázattal fogadva a választ… A kérdés így történeti, lélektani, filozófiai, teológiai szinten is strukturáló tényezővé válik. Láthatunk családokat, ahol mindenki arra vágyakozik, hogy legalább azt meghallják, amit kérdez (Sziksztin család); szembesülhetünk megmagyarázhatatlan, mégis megválaszolt történelmi, politikai kérdésekkel („Mi ezen a nevetnivaló? Mi benne a vicces? Hogy a csirkefogók, a fosztogatók – miközben üdvtanokat prédikálnak – elveszik, amit más egy élet munkájával szerzett?”); tanúi lehetünk sorsfaggató analízisnek („Azon veszi észre magát, hogy élete hatvanöt évére gondol. Mi volt benne a legfontosabb?”), különböző korszakokra, például a barokkra, a felvilágosodás korára vagy éppen a marxizmusra vonatkoztatott, de általánosított filozófiai kérdéseknek; általános teológiai kérdésekhez (mint pl. bűn–bűnhődés–megbocsátás) vezető vívódásnak („Mi lesz velem? – ismételgette. Istenem, mi lesz velem? Mit csinálok, ha ez a megvetés, ez a harag örökre a torkomban marad?… Ha sosem jön vissza a kegyelmi állapot, amiről nem is tudtam, hogy van? Hogy addig vagyok boldog, amíg az enyém?”). Ami igazán hangsúlyossá válik valamennyi kérdező számára – legyen az gyermek, bolond, ideológiailag uralt tanár, pap stb. –, a kérdéssel járó felelősség felismerése, megértése, vállalása. Az elbeszélő(kö)n keresztül a regény a gondolat szabadságát (a kérdés, megértés, gondolkodás szabadságát) s e szabadság lehetetlenségének, lehetőségének nehézségeit tárja fel.

A határátlépés módozatai

A regényt, mint arra már címe is utal, az utazás dominánsan keresztény szellemiségű jelentéshorizontja határozza meg.

Az utazás valamennyi megjelenített módozata Reni alakjában összegződik. Az ajándékul kapott négy élet, négy út, négy életút, különböző korokban és helyszíneken, minden alkalommal számtalan kitérővel a horizontális és vertikális időben és térben. Éppen az idő és tér végtelenné tágítása utal e négy élet egységére, az olthatatlan vágyra a teljesség, a kiteljesedés iránt, s ugyanez szembesíti a főhőst a kiteljesedés lehetetlenségével is. Eljut-e Reni valahonnan valahová, képes-e élni az isteni kegyelemmel, az új életek lehetőségével? Nem adható egyértelmű válasz. A kérdés inkább: mi az, amit négy életen keresztül meg kell tapasztalnia, tanulnia. Bódi őrangyal alakja, a mellékszereplők, a felvonultatott, megidézett emberi és társadalmi problémák, lélektani kérdések egy keresztény szellemű olvasatot erősítenek. Eszerint mindegy, kinek hány és milyen élet jut, az életet ajándékba kapjuk, az érzések, gondolatok s legfőképpen a döntés szabadságával. Bódi őrangyal alakján keresztül látható, hogy még az angyalok is esendőek, gyakran „határt sértenek”, de bármit tesznek is, bárhogy döntenek is, vállalva tetteik következményeit megbocsátásra találnak. Furcsamód nem is elsősorban Reni tévelygései, hanem ez a különös, emberien pimasz angyalfigura az, aki a regény jelentésekben gazdag volta mellett ezt az olvasatot indukálja. A regény egyik legdrámaibb részében (A szeretet fut, repül, örül), Reni (ekkor Ilus) szentkúti búcsújárásában nyer szó szerinti megfogalmazást a szembenézés, megbocsátás, elfogadás gondolata: Reninek emberi mivoltával kell szembesülnie. A szabadság kegyelme felelősség, a választás joga mindig adott, és nincs olyan rossz döntés, olyan bűn, mely ne nyerne feloldozást. Nem a boldogságot, hanem a szeretetet kell keresnie, ez vezeti a megbocsátó Istenhez, magához a megbocsátáshoz, a kívánt lelki békéhez. Ez a felismerés törvényszerű velejárója Reni felnőtté válásának, egyfajta „beavatásnak” is tekinthető. A „beavatás” folyamata a szentkúti éjszakához kötődik. „Szakrális időben”, „szakrális térben” előbb elkülönül a közösségtől, kiszakad onnan, de még nem tartozik máshová, „határhelyzetben” éli meg a „próbát”, éjszakai lelki tusáját, míg egy rítus keretében „beavattatik”. Megérti, vagy inkább lelki szemével már látja, amiről őrangyala beszélt: „a szüntelen szeretet nem olyan ám, amilyennek gondolja! És a természetes boldogság se! […] Nem véletlen, […] hogy a Legfőbb Úr az angyalokat, akik közte és az emberek között közvetítenek, égi és földi anyagból gyúrta össze. A szeretet éppen úgy túlárad a földi szolgálatra rendelt angyalokban is, mint a mennyei udvartartásban, csak nekik meg kell küzdeniük érte! Legyőzni a rosszaság, az értetlenség miatt támadt indulatokat, a jogos, de elfogadhatatlan haragot.” Reni szembesül az emberi lét határaival, de őrangyalán keresztül a teljesség vágyában is „feloldozást” nyer, hiszen még az angyalok is „Alig várták, hogy visszatérjenek mennyei lakhelyükre, és újra eltöltse őket »az emberi szavakkal kifejezhetetlen jókedv«, amit sehol másutt, csak az égiek között éreznek”.

A lelki utazás mellett a regény bonyolult tér- és időbeli vonatkozási rendszere, valamint a fiktív, reális és imaginárius (Iser) szövegbeli összjátéka is említést igényel.

A regény idő- és térszerkezete meghatározó utalásrendszert alkot. A főhős „első” élete alapján az ötvenes és a kilencvenes évekből kapunk ízelítőt. Nyilvánvalóan ez alkotja a regény gerincét, nem csupán a szereplők, a „téma” és a vezérmotívumok felvonultatása okán (bár ez Wagner-operákat idéző módon válik jelentőssé), inkább a kommunista éra visszásságait a szovjet csapatok kivonulásának deklarálásáig érzékletes példákkal bemutató korrajz révén. Az itt ábrázolt típusok, „tipikus” élethelyzetek kifejezik azt a testi, szellemi, lelki nyomort, amelyből a főhős menekülni akar. Az idő látszólagos linearitását átírja az emlékezés (a szereplők múltja és a történeti múlt), a domináns szerepet játszó kultúrtörténeti utalások által a regényben később szerepet kapó „korszakok” felidézése s a szintén hangsúlyos világnézeti, teológiai viták, valamint az őrangyal jelenléte által végtelenné tágított idő, az örökkévalóság. Ez az időélmény indokolja Reni lázadását a kiszabottnak, lezártnak vélt idő ellen. Az „időutazás” megtöri a számszerű linearitást is: jóllehet a felidézett korok időrendben követik egymást, ez megegyezik azzal a sorrenddel is, ahogyan a vágyott életek kifejezést nyernek Reni részéről,
s „regisztráltatnak” az őrangyal által, a Mennyei Computer segítségével. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az öntudatra ébredés első lépcsője, az „újjászületés” éppen a reneszánsz idejében történik. Mindössze két év eseményeiben összegződik Reni (itt Bia) új élete, melynek mottója lehet a lázadás boldog örömét keltő olvasmány egy mondata: „Tollamat is megilleti annyi szabadság, mint a festőnek ecsetjét.” Bia megtestesíti a „reneszánsz ember” romantizált képének csíráit, jelképesen leszámol az Isten irányította renddel, szakít azzal az elhatározásával, hogy apáca lesz, lány létére is olvas, tanul, nagybátyja helyébe lép, ha kell. Öntudatára, szabadszelleműségére, a szabadságba vetett hitére azonban árnyékot vet a felidézett kor „valósága”.
A kislány „szárnyalásának” bemutatása mellett különösen élessé válik az a kontraszt, mely az elképzelt és valós szabadság között feszül. Biának szembesülnie kell a politikai, ideológiai, gazdasági érdek által vezérelt szabadságkorlátozással, s éppen egy fiatal lányt érzékenyen érintő példa, a házasság, szerelem kapcsán. Tanúi lehetünk a reneszánsz Itáliáról alkotott kép „összeomlásának”, Biának honvágya van, „haza”-vágyik. A következő élet a romantika jegyében telik, egy rövidke élet (17 év) három utolsó évében összegezve (1859–62). Reni/Szentmihályi Adél népszínműénekes, vándorszínész, költő alakja egy szilvesztereste tűnik fel, tehát éppen egy időszakasz lezárásakor s egy újabb kezdetekor. Létmódját a gyorsaság határozza meg. A vándorszínészetből eredő állandó helyváltoztatás, majd a betegségéből adódó „visszaszámlálás” részben felgyorsítja életének eseményeit, részben teljesen megfosztja életét az „eseményektől”. Egész létezése „mintha”-állapot, melyet a színészeten túl az idő rövidsége indukál. „Történéseiről” talán leginkább versei tanúskodnak, titok lappang körülötte (titkos hódoló), de gondolatai, érzései s főként kapcsolatai felszínesek. Minden megvan tehát, ami a romantikus vándorszínésznő „kelléktárában” elképzelhető, „csupán” az elmélyülés lényege, a lehetőségként háttérben maradó „romantika” megélése nem adatik meg. Reni/Ilus huszadik század elején játszódó élettörténete nagyobb hangsúlyt kap, mint a másik három „választott” élethelyzet. A konkrétan megjelenített 65 éven kívül a fejezetben felidézett családtörténet újabb megrázó történeti áttekintés, ezúttal a betelepítések, betelepülők helyzetéről, körülményeiről. Tamás (Ilus férje) lelki-szellemi utazásai is újabb idődimenziókkal gazdagítják az élettörténet idejét, amelyben külön hangsúlyt kap a főhős „belső ideje”, az emlékezés idődimenziói, valamint az örökkévalóság időtlensége mint remény és talány. Riasztóan életszerű történet tárul az olvasó elé családért hozott áldozatokról (Tamás szülei részéről fiuk taníttatása, Ilus önfeláldozó élete), szerelemről, gyermekekről, hivatásról, életről és halálról. Az idődimenziók vizsgálata egyértelműen utal arra, hogy valamennyi szereplő más dimenzióban létezik, valójában csupán a konkrét, számszerűen megragadható időben „találkoznak”. A két főhős, Ilus és Tamás ellentétes irányú utat tesz meg. Tamás a vertikális térben lefelé mozog (süllyed) – elveszíti hivatástudatát, egyéniségét, vagyonát, s lényegét tekintve családját is –, egyetlen helyre koncentrálódik élete, s ez a térbeli mozgás idejét is leszűkíti, behatárolja, korlátozza. Ilus, éppen ellenkezőleg, a vertikális térben felfelé mozog (felemelkedik) – léte értelmet nyer a szeretetben, gyermekei, családja s a lelki béke által –, a horizontális tér is megnyílik előtte az utazás lehetőségével; a szeretet s a lelki béke a végtelen felé nyitja meg számára az időt. Az 1920–30-as években játszódó utolsó élet egyfajta összegzés, lezárás. Itt Reni/Szilvia festőművész-növendék, művészetről való töprengésében összegződik eredeti s valamennyi lehetséges életének tapasztalata. „Mi az, ami nélkül nem lehet meg a fiatal művész? […] az alkotni akarás megszállottsága.” Részben itt válik világossá a művészet szabadságáról való elgondolás és az alkotással járó nehézségek, kínok közötti ellentét, részben magyarázatot is kaphatunk a különböző létszituációkban állandóan visszatérő, csodált erőszak motívumára. Reni elbűvölten hallgatta a véres történeteket, ugyanígy Bia; Ilus meglesi apósát a mészárszékben, s úgy érzi, valamibe beavatódott, itt szembesül azzal, hogy „aki nem tud alkotni, rombol. Ezt a rombolást tekinti alkotásnak.” A zárójelenetben metafizikai szinten is válaszokat kap az olvasó: tanúi lehetünk, amint a gonosz és a „Legfőbb” utolsó összecsapása az emberi lélekért Bódi segítségével a „jó” irányba halad tovább. „Mit gondolt Reni? Csak annyit, hogy szörnyen fáj a feje. Mi történt vele? Nem tudta. Nem tudhatta, mert a Legfőbb úgy gondolta ki az embert, hogy ne mindenre az értelmével emlékezzen, némely dologra csak a szívével, az érzéseivel. Vagy ahogy az égben mondják: a lelki szemével.” A „kizökkent idő” így részben visszatér, részben állandóvá válik mellette egy másik idősík, az örökkévalóságé.

A regény térszerkezetét a horizontális és vertikális mozgások dinamizmusa határozza meg. Reni élete Magyarországon zajlik, viszonylag statikusan, főként városon belüli mozgással (a főhős léthelyzetén keresztül is érzékeltetve a kommunista éra („[be]zártságát”). A megnevezett tér számára inkább mások által tágul (pl.: apja messze, vidéken dolgozik, távol a családtól; nagyapja története, utazásai, hazatérésének tragédiája), ezen túl nagy hangsúlyt kap a történeti és kultúrtörténeti tér, főként az olvasmányok által, illetve a vágyott, fiktív utazások említésével, kinyitva így a regény további terét is. Bia Milánója talán még zártabb, megdöbbentő ellentét feszül a szinte egyetlen házban lezajló események s a reneszánsz „szabadság” között. A tényleges tér a hazaúttal nyílik meg a főhős előtt, a regény terét nagybátyja utazásai, a politikailag érintett felek által felidézett helyszínek, a megidézett történeti, kultúrtörténeti utalások gazdagítják. Adél Magyarországot járja vándorszínészként, meghatározója az „úton lét”, melynek során inkább kérdésekkel, mint válaszokkal gazdagodik. Ilus élettörténetének tényleges tere Rábaköz, Budapest és Szentkút, ehhez társulnak a megidézett történeti, kultúrtörténeti helyszínek, valójában azonban e részben válik igazán hangsúlyossá a vertikális mozgás. A záró rész tere, mintegy létösszegzésképpen is, a belső tér, ebben összegződik a megtett „út”, itt válik „örök érvényűvé” a vertikális tér létezése.

A regény egyik érdekessége a jellemábrázolás sajátosságában rejlik. A Szerző a megszokott regénytechnikai eljárások mellett azzal jellemzi szereplőit, ki mit olvas. Az olvasmányok címének vagy szerzőjének említésével olyan intertextuális értelmezéseket tesz lehetővé, melyek a gyakran „beszélő” nevekkel kiegészülve szinte önmagukban is karaktereket jelenítenek meg. Ez tökéletesen kiegészíti és megerősíti azt a törekvést, mely a sematikus elgondolások és embertípusképzetek, jellemrajzok ellen irányul. Hosszasan elidőzhet az olvasó a megidézett olvasmányok, a megjelenített idő- és térszerkezet, valamint a jelentéshorizontok kapcsolatrendszerének feltérképezésénél. Az így kirajzolódó kapcsolatok (az új életek során akár egy-egy családon belül), visszatérő szerzők, művek, korok rendszerszerű vizsgálata azonban külön tanulmányt igényelne.

Az Angyalhíd nehezen ragadható meg a fikció és a realitás fogalmaival, kiváltképp mert e két fogalom együttes említése már önmagában is polarizációt eredményezne. Jelentéshorizontjai a polarizáció ellen szólnak, nem beszélhetünk tisztán fikcióról a regény utalásrendszerének ismeretében, sem fikciótól független reáliákról, hiszen valamennyi fikciós helyzetbe illesztve jelenik meg. A két kategória kiegészítésre szorul, mintegy szimbolizálva a vertikális tér nyitottságát és átjárhatóságát is. Úgy vélem, az Angyalhíd olyan regény, melyben a „határátlépés […] két formája, melyeket a fikcionálás a triadikus viszony keretében teljesít, különböző természetű. Amikor a megismételt életvilágbeli realitást változtatja jellé, akkor a határátlépés az irrealizálás egy formájaként nyilvánul meg; amikor pedig az imagináriust vezeti át diffúz jellegéből meghatározott képzetekbe, akkor az imaginárius reálissá lesz. Így válik nyilvánvalóvá az az összjáték, amely az irodalmi szövegben a reális, fiktív és imaginárius triadikus viszonyában jön létre.” (Wolfgang Iser: A fikcionálás aktusai. In Az irodalom elméletei, 1997.)

Az idő- és térbeli határokkal, határsértésekkel szorosan összefügg az elbeszélő(k) és elbeszéléstechnikák kérdése. A számos elbeszélő és elbeszéléstechnika mellett az elbeszélők dikciója is gyakran változik a szövegben. A regény döntő részét az autorikus elbeszélő „uralja”, a történeti, metafizikus jelentéshorizontok elsősorban így nyernek kifejezést. Az autorikus elbeszélő egyes szám harmadik személyű megszólalásait az egyes szám első személyű elbeszélők mellett az olvasóhoz forduló kiszólások is megszakítják. Míg az autorikus elbeszélő általánosítja, az első személyű elbeszélők konkretizálva szituálják a szövegbeli „történést”. Az elbeszélő(k), elbeszéléstechnikák, dikciók számbavételénél hangsúlyosabb ezek történettel való összefüggése. Jörn Rüsen írja A történelem retorikája című tanulmányában, hogy „Az elbeszélés időtapasztalásból való értelemképzés, mely az időből értelmet alkot. […] Mindeközben az elbeszélés egy olyan, a múlt megtapasztalásában értelmezői teljesítményeit szervező időfolyamat képzetével él, mely a múltat, a jelent és a jövőt az idő-jelentés azon egységébe fogja össze, mely megmondja, hogy alapvetően miről is van szó az embernek és világának időbeli változásában.” (In Narratívák 3., 1999). A múlt ábrázolásának sajátosan történeti jellegét a történeti értelemképzés módozatainak összefüggésében látja. Ezen módozatok törekvései azonban nem kizárólag a történeti elbeszélésekre vonatkoztathatók, hanem olyan elbeszélésekre is, melyekben a történeti jelleg valamilyen szempontból hangsúlyt kap. Jörn Rüsen megkülönbözteti a példaszerű történeti elbeszélést, mely az időt „szétterítő értelemként határozza meg”; a kritikai alkatú történeti elbeszélést, mely az időt „tagadható értelemként határozza meg”, valamint a genetikus természetű történeti elbeszélést, mely az időt „mulandó értelemként fogja fel”. Ha a regény szövegének történeti horizontját vizsgáljuk, e három módozat kölcsönös összefüggésével, egymásra hatásával szembesülhetünk. Hasonlóképpen hangsúlyt kap a szerzői, elbeszélői (történeti és történetbeli) emlékezet, mely szorosan összefügg a regényben megfogalmazott morális tartalommal. „A megbocsátás […] az emlékezet egyfajta meggyógyítása, gyászának végigvitele. A bűn súlya alól felszabadulva az emlékezet ismét szabadon fordul a nagy jövőtervek felé. A megbocsátás a jövőt adja az emlékezetnek.” (Paul Ricoeur: Emlékezet – felejtés – történelem. In Narratívák 3., 1999.) Az Angyalhídban összegzett szeretet, szabadság iránti vágy: eszmény; történeti, szociológiai, morális számvetés, érzékeny szembenézés az emberi léttel, különös találkozás a „folt nélküli tükörrel”, a „legeslegnagyobb Szeretet Forrásával”. Vathy Zsuzsa úgy szembesíti az embert porszem voltával, hogy nem fosztja meg szabad akaratától, egyéniségétől, csupán figyelmezteti a főhősének átadandó üzenetre: „Isten titokzatos terveiről sose felejtkezzen meg! A látható, felfogható, érzékelhető valóság mellett mindig figyeljen az isteni misztériumokra is.” (Európa, 2003)