Kovács István

Az eltékozolt lehetőségekkel szembesülve

Kultúra, politika, erkölcs Közép-Európa múltjában és jelenében – a csatlakozás előestéjén

Előadásom kulcsszavai a kultúra és a politika, leszögezve azt, hogy a diplomácia a politikai és a kulturális cselekvés fogalmait egyaránt áthatja. Persze tisztában vagyunk vele, hogy egymáshoz illesztve e két fogalmat a rossz emlékű kultúrpolitika keveredik ki belőle, amely Illyés Gyulának a hattyúnyakú görényt juttatta eszébe, tudván, hogy a kultúra semmilyen körülmények között nem lehet ideológiai monopólium s az annak jegyében folytatott politika kiszolgálójává. Az 1970-es évek derekán kultúra és politika kapcsolatára másként világított rá a Göttingai Egyetem egyik előadója nekünk, Közép-Európából érkezett hallgatóknak. Arról beszélt, hogy az akkori közelmúltban, tehát az 1970-es évek első felében, Tuniszban egyik napról a másikra megszüntették a gimnáziumokban és az egyetemeken a német nyelv oktatását – pénzhiányra hivatkozva. A Német Szövetségi Köztársaság kultúrpolitikai elveitől vezérelve – így az előadó – magára vállalta a tuniszi iskolákban német nyelvet oktató tanárok fizetésének folyósítását. Az utóbbi esetben a kultúrpolitika sajátos kultúrdiplomáciát jelentett.

A kultúra közösségmegtartó erejét és a politika drámai változásainak közösségpusztító következményeit példázhatja a lengyel–litván állam három felosztása 1772 és 1795 között. Éppen az első felosztás sokkja indított el olyan kulturális mozgalmat, amely az irodalomszervezésen, az irodalom magas szintű művelésén, könyv- és folyóirat-kiadáson, közkönyvtár- és színházalapításon kívül az oktatás megreformálását, iskolahálózat kiépítését és a tankönyvkiadást is magában foglalta. E lázas, nagy tömegeket mozgósító tevékenység szellemi tüze hevítette azt a nemzedéket, amely 1791. május 3-án a lengyel reformkor lezárásaként (Európában iránymutatóan, még a francia előtt) korszerű alkotmányt szavazott meg. Az ezt megelőző két évtizeden át tartó kulturális munka olyan alapot teremtett, amelyen állva a lengyel nemzet túl tudta élni országának feldarabolását, vagyis a lengyel nemzet, kultúrájának is köszönhetően, megőrizte azonosságát.

Sajátos alakja ennek a korszaknak az 1770-ben született Adam Jerzy Czartoryski herceg, aki gyermekkorát a felvilágosodás korának egyik lengyel kulturális központjában, Pulavában töltötte. II. Katalin a Nemesi Köztársaság második felosztása után az arisztokrata ifjút, öccsével együtt, túszként Szentpétervárra hurcoltatta, ahol együtt nevelkedett a fiatal korában liberális eszmékkel kacérkodó I. Sándor cárral és egy Nyikolaj Novoszilcov nevű előkelő ifjúval. Ennek tudatában nem meglepő, hogy a lengyel Czartoryski 1803-tól néhány éven át Oroszország külügyeinek irányítója volt. Megbízásakor a következőket jegyezte meg uralkodójának: „…a politikát nemcsak az érdek, hanem az erkölcs is irányítja, ami azt jelenti, hogy a politika elé nemcsak becsületes és méltó célokat kell állítani, hanem e célok eléréséhez megfelelő eszközöket is kell alkalmazni.” Ehhez még azt is hozzáteszi: „…a cél az állam jóléte és biztonsága.”

Amióta az emberi társadalmak történetét írás rögzíti, vita folyik arról, hogy a politika és az erkölcs egymáson áttetsző, legalábbis egymást megtűrő fogalmak-e, vagy egymáshoz való viszonyuk olyan, mint a tűzé és a vízé. Ez utóbbi szerint a politika elé sohasem kerülhet az „erkölcsös” jelző. A XX. század szinte teljes története – leszámítva az utolsó másfél évtized rendszerváltoztató eseményeinek (de nem következményeinek) többségét térségünkben – azt bizonyítja, hogy az erősek kíméletlen érdekérvényesítése nem állja ki a morál szakítópróbáját. Egyik legcinikusabb példája ennek az a tény, hogy Sztálin a Katy¬ban és más táborokban fogva tartott több mint tizenötezer lengyel hadifogoly tisztnek és rendőrnek a saját maga által elrendelt lemészárlását a náci Németország számlájára írandó, fel akarta vetetni a nürnbergi
vádpontok közé. Elképzelhető, hogy Anglia és az Egyesült Államok mennyire megrémült az egész nürnbergi pert hiteltelenné, kompromittálóvá tevő ördögi ötlettől. Ez utóbbi győztes hatalmak ugyanis – bár jól tudták, kit terhel ezért a tömeggyilkosságért a felelősség – politikai érdekből mindaddig fenntartás nélkül asszisztáltak szövetségesük Katy¬nyal kapcsolatban rendezett színjátékához. A katy¬i tömeggyilkosság végül kikerült a náci bűnöket tetéző vádpontok közül.

A Csehszlovák, majd Cseh Köztársaság volt elnöke, Václav Havel, akit 1992-ben a Wroc©awi Egyetem díszdoktorává választott, ez alkalomból tartott előadásában azt fejtegette, hogy a politika mindaddig zsákutcába vagy egyenesen tragédiába viszi a kisebb és a nagyobb közösségeket, népeket, nemzetiséget, az emberiséget, ameddig azt nem irányítják morális elvek is. Napjaink feladata, mondta ő, hogy a politikát és az erkölcsöt mint rokon fogalmakat hitelesítsük. Részben hasonló tartalmú volt az a beszéde is, amelyet 1998 elején a Cseh Köztársaság Parlamentjében tartott: „Ha nem vagyunk az erkölcsi rendnek mint az emberi együttélés alapelvei iránti tisztelet forrásának […] feltétlen hívei, nincs esélyünk a nyugalomra, a stabilizációra, a közmegelégedettségre és a sikeres fejlődésre. Ma sokkal inkább, mint eddig bármikor – meg vagyok győződve róla, hogy nekünk mindnyájunknak, kiknek befolyásunk lehet a hazánkban kialakult helyzetre –, magunkénak kell vallanunk ezen elveket, és arra kell törekednünk, hogy ők legyenek a napi politikában is irányadók.” Hogy ezeket az elveket a gyakorlatban milyen nehéz követni, éppen annak a lehetőségnek az eltékozlása jelezheti vagy bizonyíthatja, amely a „visegrádi hármak”, majd „visegrádi négyek” tényleges együttműködésében rejlett. Igen, ez a lehetőség teljességgel kihasználatlan maradt. Havel köztársasági elnök fentebb idézett beszédében erre is kitért: „Úgy vélem, legfőbb hibánk a gőg volt. Annak következtében, hogy nálunk a transzformációs folyamatok 1989 novemberétől úgy mentek végbe, hogy nagy politikai változások nem akadályozták, bizonyos szempontból előbbre tartottunk, mint mások – legalábbis úgy tetszett, hogy előbbre tartunk. És ettől a fejünkbe szállt a dicsőség. Úgy viselkedtünk, mint az eminensek vagy az elkényeztetett gyerekek, akiknek joguk van mások fölé emelkedni és felülről kioktatni őket. Ez a gőg a fura módon kialakult provinciális kispolgárisággal vagy elmaradottsággal párosult. Megtorpedóztuk például a közvetlen szomszédjainkkal való szoros együttműködést – a visegrádiakra gondolok –, mivel úgy véltük, hogy jobbak vagyunk, mint ők.”

Pedig a rendszerváltoztatás kezdetén, még ha erőtlenül is, megfogalmazódott az a tétova igény: mi lenne, ha a három ország (akkor még Csehszlovákia létezett) egymást támogatva, egymásért kiállva, az egymás iránti szolidaritásukat külpolitikájukban is kifejezve, ha nem is tömbként, de együtt lépne be az Európai Unióba. Mi több, egy ilyen közös hozzáállást a csatlakozás diktálta feladathoz mintha az Európai Unió is szívesen látott volna. Más történt. Nyoma sem volt az egyes visegrádi országokban megfogalmazott közép-európai koncepcióknak. Magyarországon is csupán egy-egy évet bekarikázó kulturális kampányrendezvényeknek lehettünk tanúi. Bemutatták a magyar kultúrát Brüsszelben, Krakkóban, Franciaországban, Angliában, de kérdés, hogy módszeresen kiépített alapok híján lehetett-e maradandó hatásuk a befogadó országok közösségeire… (Nem beszélve a botrányosan silány magyar szereplésre a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron, amelynek 2001-ben Magyarország volt a díszvendége.)

Olykor már szánalmas volt annak bizonygatása az egyes országok – hol Magyarország, hol Lengyelország, hol Csehszlovákia – részéről, hogy melyik miért a legjobb, melyik miért tart legelőbb az Európába vezető úton, s vele szemben a másik kettő miben maradt el, miért kellett szükségszerűen a második körbe visszacsúsznia… (A politikai beszéd logikával mit sem törődő, visszatérő fordulatai voltak: az Európába vezető úton és az Európában ezer éve otthon vagyunk…) Tragikomikus volt mindezt látni, átélni. (Különösen azt, ahogy ezen országok tömegtájékoztatása minderről – a szerencsétlen megfogalmazásokat, felelőtlen folyosói fecsegéseket még jobban eltorzítva – hírt adott, kölcsönösen egymás ellen hangolva a saját ország közvéleményét, és ezzel felesleges magyarázkodásokra kényszerítve a diplomáciai testületek vezetőit.) Legalább olyan volt ez, mint amikor a folyami átkelés első pillanatában, még a parti fövenyben lerobbant tank lámpalázas katonái azt hiszik, hogy már a meder közepén tartanak, s el kell árasztani a harckocsit… És máris egymás fejéről kapkodják le az életmentő búvármaszkot, miközben a világ kamerával figyeli a jelenetet, amelyen a távolból nevetni lehet, a közelből csak sírni. Emlékezzünk a darab fináléjára: a „visegrádi négyek” iszapbirkózását leállító döntésre, amely szerint 2004-ben egyszerre tíz ország lesz az Európai Unió tagja. A legjobb, legfelkészültebb, legeurópaibb közép-európai ország vándortrófeája szappanbuboréknak bizonyult. A tanulság az, hogy a „visegrádi négyek” vezető politikusai között, sajnos, nem akadt egyetlen olyan befolyásos személy sem, aki térségben, a Baltikum és Adriatikum közötti térségben, Közép-Európában gondolkodott volna, tudván-tudva azt, hogy a régió érdekei a különböző országok érdekeivel összhangban vannak, összhangba hozhatók, s közös esélyünk ez az összhang.

Pedig Milan Kundera Közép-Európát a nemzetközi érdeklődés homlokterébe emelő híres esszéje révén a mi közös régiónk hosszú éveken át divatos téma lett – még Lengyelországban és Csehszlovákiában is. Magyarországon Trianon óta az.

A történészek tudják, mennyire divatos téma ez már 1832-től kezdve. Azóta, hogy az ifjú olasz forradalmár, Giuseppe Mazzini – az 1830–31-es lengyel szabadságharc visszhangjaként – kifejtette a Giovine Italia hasábjain, hogy a német államok keleti és az orosz birodalom nyugati peremén morzsolódó, vagyis a hajdani Jagelló Birodalom és a Magyar Királyság területén élő kis népeknek, nemzeteknek össze kell fogniuk, együtt kell működniük, szövetséget kell kötniük, ha meg akarnak maradni. Mazzini voltaképpen egy Közép-európai Unió létrehozását ajánlotta. Eszméjét az 1831-es lengyel emigráció, az úgynevezett Nagy Emigráció tartotta életben, a demokratikus pánszlávizmus összefogó ideológiáját vonva fölé. Általa akarta kivonni a térség szláv népeit a távlati célként cári jogar alatt egységesíteni szándékozó orosz pánszlávizmus befolyása alól. Az összefogás Czartoryskiék által képviselt eszméje – azáltal módosítva, hogy egyensúlyt teremtett a dunai térség szláv népei, valamint a magyarok és románok között – Kossuth számára is elméleti forrás a Dunai Konföderáció tervezetéhez.

Az 1830–31-es szabadságharc leverése után nyugat-európai emigrációba kényszerült lengyel politikai tábor nemzetközileg legbefolyásosabb szárnyának vezetője a már említett Adam Jerzy Czartoryski herceg volt, aki csaknem két évtizeddel azután, hogy cári külügyminiszterré avanzsált, az I. Miklós cár ellen felkelt Lengyel Királyság Nemzeti Kormányának elnöke lett. Tanúja s időnként aktív részese is volt mindazon változásoknak, amelyek a XIX. század Európájában lejátszódtak, Napóleon Európát egyesíteni szándékozó véres kísérleteitől a krími háborút lezáró párizsi békekötésig. Czartoryski arra a meggyőződésre juthatott – kicsit az emigrációs pártharcoktól is megkeseredve –, hogy noha honfitársai az elveszett haza feltámasztásáért tízezrével hullottak el Napóleon zászlai alatt, s százezerszám lettek a cári hadsereg kényszerbesorozottjai és szibériai számkivetettek, a felosztott és szakadatlanul küzdő lengyel nemzetet nem a Népek Krisztusával azonosították, mint ezt a legkülönfélébb politikai messianisztikus irányzatok hitték és hirdették, hanem… Fryderyk Chopinnel. Az önmagát varsói börtöncellájában az 1840-es években felgyújtó cárellenes összeesküvőről, Karol Levittoux-ról nem tudott semmit a világ, de Adam Mickiewicznek a Sorbonne-on tartott előadásain ott ült az egész korabeli francia értelmiség Michelet-től, Quinet-től George Sandig. A Lengyel Királyságban és Litvániában rettegett Novoszilcov szenátor rendíthetetlen kedéllyel börtönözte be az összeesküvéssel gyanúsított diákokat, de epeömlést kapott akkor, amikor olvasta, hogy ezt Mickiewicz az Európa-szerte ismert drámában, Az Ősökben megírta. (Novoszilcov értelmes ember volt: tudta, hogy a világ előtt olyannak marad meg, amilyennek a lengyel poéta bemutatta.) A történelemnek az államiságuktól megfosztott lengyelekre szakadó égboltozatát a költőtriász, Adam Mickiewicz, Juliusz S©owacki és Zygmunt Krasi¬ski tartotta meg, nem pedig a hősi halott hadvezér, Józef Poniatowski, a számkivetett szabadsághős, Tadeusz Kosciuszko vagy az 1863/64-es szabadságharc mártírhalált halt diktátora, Stefan Traugutt. Az ő tetteik, erkölcsi vállalásaik is irodalmi művek révén váltak közismertté.

A XIX. század legnagyobb lengyel politikusának, Adam Jerzy Czartoryskinak tehát rá kellett döbbennie arra, hogy a lengyel nemzet leghatékonyabb megtartóereje a lengyel kultúra. Nincs ország, de a nemzet – kultúrájának köszönhetően – él. A kultúra sűrített emlékezet is. Józef Pi©sudski a XIX. és XX. század fordulóján majdhogynem névtelen aktivista volt, bravúros tettei ellenére is, de Ignacy Paderewski zongoraművészt és zeneszerzőt az egész világ ismerte, mint ahogy az 1905-ben irodalmi Nobel-díjat kapott Henryk Sienkiewiczet is.

Sorsfordító történelmi események idején a kultúra legtekintélyesebb képviselői a közvetlen politikai, diplomáciai cselekvés hatékonyabb képviselői lehetnek, mint a „szakértők”. Adam Mickiewicz 1848-ban légiót szervezett, és a pápával tárgyalt, 1855-ben pedig Isztambulban állított talpra lengyel légiót. Henryk Sienkiewicz a Háború Lengyel Áldozatait Segélyező Svájci Főbizottság elnöke volt az I. világháború derekáig, Ignacy Paderewski 1919-ban az újjászülető Lengyelország miniszterelnöke és külügyminisztere, a lengyel delegáció vezetője a párizsi béketárgyalásokon. Nemzetközi ismertsége, művészi és erkölcsi tekintélye folytán ugyanúgy befolyásolta az ország határainak formálódását, mint Józef Pi©sudski rövid idő alatt talpra állított lengyel hadserege.

A közép-európai térség ma példa nélkül álló nagy átrendeződés előtt áll. Az egységesülő Európa határai fél év múlva magukba foglalják Közép-Európa – Mazzini fogalma szerint: a Baltikum és Adriatikum közötti térség – tekintélyes részét is. A csatlakozó országok képviselői arra a kérdésre, hogy az általuk reprezentált országok mit visznek Európába, mivel gazdagítják Európát, kórusban válaszolják, hogy a kultúrájukat, s kultúrájukkal együtt a tehetségüket, a múltjukat. Nap mint nap halljuk, hogy a nemzeti azonosság megőrzésének legfőbb záloga a kultúra. Persze ha pillantást vetünk arra, hogy az érintett országok költségvetésük hány százalékát fordítják kultúrára, oktatásra, akkor felmerül bennünk a kétség a futószalagos deklarációk tartalmának komolyságát illetően.

Az Európai Unióba kerülő országok minisztériumainak működése módosul, a tagállami státus, az ebből eredő jogok és kötelességek, gyakorlati feladatok ezt természetszerűleg befolyásolják. A változás minden bizonnyal a külügyminisztériumokat fogja legátfogóbban érinteni. Alapvetően megváltozik ugyanis az új tagállamok egymás közötti kapcsolata, a régi tagállamokhoz való viszonyuk, s módosul kapcsolatrendszerük. Kérdés: milyen külpolitikát folytathatnak a tagállamok egymással, az Unión kívüli európai országokkal és az Európán túli államokkal? Nem válik-e szükségszerűen ketté a külügyminisztérium egy európai uniós ügyekkel foglalkozó minisztériummá és egy hagyományos külügyminisztériummá, amelynek működési területét az Unión kívüli országok alkotják?

Egyetlen területen azonban minden bizonnyal meghatványozódik az akár egyben maradó, akár kettéváló külügyminisztérium tevékenysége: a kultúra képviselete, a kulturális értékek megjelenítése, megismertetése, terjesztése, az egyes országokra bontott kulturális csere lebonyolítása az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb külügyminisztériumi feladattá válik. (Ilyen külügyminisztérium már nem engedhet meg magának akkora trehányságot, hogy jutalomból pártobsitost küld ki diplomáciai posztra.) Ha, mint hirdetjük, a kultúra a nemzeti önazonosság megmaradásának legfőbb záloga, akkor a kulturális diplomácia a külügyi munka húzóágazata lesz, s ez sajátos feladatokat ró – a mi esetünkben – a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumára is. Magyar viszonylatban már csak azért is, mert a külföldön működő kulturális intézeteket nem a Külügyminisztérium működteti, mint Lengyelországban vagy Szlovákiában, hanem a NKÖM. A kultúrának ez a kettős képviselete jelenleg az ügy javára is fordítható.

Ennek a kulturális politikának az eredményessége attól függ, hogyan jelöljük meg az általános célokat, s hogyan tudjuk kultúrdiplomáciánkat egyes országokra, egyes nemzetekre szabni. A magyar diplomáciának más a társadalom-lélektani és politikai, kulturális és tradicionális környezete, terepe Lengyelországban, más Romániában, Szerbiában vagy Szlovákiában. Meggyőződésem azonban, hogy ezen országok mindegyikében rendkívül eredményes kulturális diplomáciai tevékenységet lehet folytatni. Az eredményességnek azonban van egy másik feltétele is: a kulturális diplomáciai munkának nemcsak egyes országokra, hanem egyes személyekre szabottaknak is kell lenniük. Olyan szakembereket kell bevonni e területre, vagyis kell kulturális diplomáciai munkára felkérni, akiknek tekintélyük és megbecsültségük van a fogadó országban, akik tevékenységükkel érdemeket szereztek a fogadó országok kultúrájának képviselete felől nézve is. Vagyis a Külügyminisztériumnak és NKÖM-nek rendelkeznie kellene olyan adatbázissal, amely számon tartaná, hogy a humán értelmiség tekintélyes képviselői mely országok kultúrájában mozognak otthon, hol és mely munkájukkal szereztek elismerést. Rájuk akár szakértői bázisként, akár aktív szereplőkként is támaszkodni kellene, sokkal inkább, mint ahogy ez az elmúlt tizenhárom évben történt.

Annak ürügyén, hogy 2004 hivatalosan Balassi-év lesz, hadd szóljak pár szót krakkói főkonzuli tevékenységemről, amelyet azzal zártam, hogy a hajdani lengyelországi Balassi-birtokokon 2003 májusában három Balassi-emléktáblát lepleztem le. Egyet a kamienieci várban, egyet-egyet a Duklai-hágó közelében fekvő Rymanówban és Nowy Zmigródban. Előzményként sikerült újból kiadni Balassi válogatott verseit lengyelül. Mindezért a legnagyobb elégtételt egy kis község, a Nowy Zmigród-i líceum diákjai szolgáltatták, akik nemcsak a veretesen fordított lengyel Balassi-verseket szavalták könyv nélkül, hanem ugyanígy magyar megfelelőjüket is. A több ezer embert megmozgató májusi krosnói Balassi-ünnepség sikeréből és az ünnepséget előkészítő munkából kivette részét a helyi Robert Portius Társaság, a varsói Magyar Kulturális Intézet és a budapesti Balassi Bálint Intézet.

Saját szerény tapasztalataim alapján is állíthatom, hogy az országra és a személyre szabott kulturális diplomáciai munka eleve garantálja az eredményességet, hogy ne az általam egyre kevésbé szívelt siker kifejezést használjam. 1999 tavaszán, még mielőtt a Külügyminisztériumba visszakerültem, napvilágot látott lengyelül a „Mindvégig veletek voltunk…” Lengyelek a magyar szabadságharcban című monográfiám. Diplomáciai munkámat ez a tény rendkívül megkönnyítette. Ha valami fontos bemutatkozásra, tárgyalásra mentem, a könyvet magammal vittem, és átnyújtottam partneremnek, lett légyen az akár a köztársasági elnök is. Azonnali hatásként nyomban egészséges egyensúly keletkezett közöttünk, lélektanilag ugyanis bebizonyosodott, hogy országában nem vendég, nem kiküldött vagyok, hanem otthon érezhetem magam. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy kulturális célokra – amelyekre mind gazdasági, mind politikai kapcsolatok építhetők, amelyek szimbólumként jelzik külkapcsolatainkat, történelmi hagyományainkat, külhonban elért eredményeinket, megbecsültségünket (emléktáblák, utcanevek, emlékművek) – a költségvetés támogatása minimális. Nagykövetség, főkonzulátus kulturális célokra forrással valójában nem rendelkezik, a kulturális intézetek lehetőségei pedig, kivéve egy-két nagy rendezvényt, ugyancsak behatároltak.

Összefoglalásként tudatosítandó, hogy a csatlakozás előestéjén mulasztásokkal vagyunk kénytelenek szembesülni: mindenekelőtt a Közép-Európára, a szomszédos népekre és országokra vonatkozó külkapcsolati rendszer átfogó koncepciójának hiányával, a kulturális diplomácia jelentősége iránti nagyfokú érzéketlenséggel és azzal, hogy alapvetően kihasználatlan maradt annak a szakembergárdának a tudása, amely a rendszerváltozást a közép-európai együttműködés esélyeként is értékelte. Elsősorban az aggodalmakról, az elszalasztott lehetőségekről beszéltem, és nem az eredményekről, mert úgy gondolom, a továbblépéshez mindennek újragondolására van szükség.