Lászlóffy Aladár

Jónás, a nép

A cet, a cet egész világnyi.
Lenyel, de meg se tudna rágni.
Elbújhatsz és elkeveredhetsz,
sivatag nyelhet el, vagy ketrec,
a holdfény burnuszába bújva
mint sakál szűkölhetsz az Úrra,
lemondva ételről-italról,
csak meg ne feledkezz a dalról.
Hír, üzenet, hogy megbocsátok.
A többinél is ennyit látok.
Küldönceim nem csúfak, szépek,
csak bolygó, térkép-verte népek,
ki-ki mire hazát találna,
elnyeli Titanic vagy bálna.
Csak idő kérdése a mennyi:
mikor tudsz helyszínedre menni.
A parancs: ennyit vinni végbe,
Jónás! Eljutni Ninivédbe.

Mentik az életrevalókat

Gyémántmezők és vérmezők.
A dér s a harmat, ezek ők.
A lázkirály s a rémkirály
Meótisz tocsogóin jár.
Gyémántok, visszasütő napban,
ahogy lovuk patája csattan.
Előttük rendetlen közökben
már némán, de még üldözötten
a kihalásra ítélt népek
mentik a cserepet s az épet,
az ikont és a takarókat,
meséket, talpalávalókat.
Senki sem kérdi, mi lesz holnap.
Kihalnak, de már nem papolnak.
E szekérre ítéltek háza
magasan lángol. Isten láza!
Hátul a hómezők is égnek.
Cseréppé égő szenvedések.
Hegedűsíkjain a rögnek
a lánckirályok dübörögnek.
Amíg a nomád hajsza tartott,
gyémánttá robbantak a martok.
Már csak a legjobbak a jók
folytatni ezt a dáridót.

Befejezetlen szimfónia

A többi adott illedelmesen.
Én tudtam: ha a végét elveszem,
a hálátlan és tudatlan és mafla
nagy csecsemő is, csak egy pillanatra,
az emberiség nevű éhes gyermek
megérzi, hogy ezúttal nem felelnek.
Artemiszének ezer kebeléből,
a bőven, az örökre ömlő léből
egy buboréknyi kihagyás jelezte:
többet nem ad, se ma, se holnap este,
s egyetlen kieső kis kortyra várva
nem is te, csak a jelképed lesz árva.
Attól még nagyra nősz, hogy ez a semmi,
e tétel nem fog torkodon lemenni
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Sötét a sír, mit Nap testén a Hold ás?
Nem terjed el, nem lesz módszer, megoldás,
nem változnak a kánonok, szabályok,
a Tejút út, ha én keresztbe állok.
Mégis figyelj: mit levág Isten kése,
az sohasem a Schubert büntetése.