Czakó Gábor

A hatalmas szerelemnek…

Nincsen ember, akit ne égetett volna a hatalmas szerelemnek megemésztő tüze. Sokan az óvodában kezdik, s ősz fejjel sem hagyják abba a lobogást, mint nagy költőnk, Jékely Zsoli vagy a felejthetetlen szomszéd, Leó Laci és az ő Marikája.

A szerelem rokon, sőt testvér a szeretettel – ahogy Dante mondta: a lét alaptörvényével –, de mégsem azonos vele. A szerelem szenvedélyes érzés egyvalaki iránt, a szeretet több az érzésnél: állapot, a lét egészéért izzik, mégpedig válogatás nélkül kedves neki a farkas, az énekes madár és az embertárs, miként azt Szent Ferenc életéből tudjuk. Közelségük bizonysága, hogy a világirodalom legszebb szerelmes versei közül sok, például az Énekek Éneke vagy Keresztes Szent János számos műve a látszat szerint földi kedveshez, lényegükben viszont Istenhez íródtak. A középkor trubadúrjainak vagy Petrarcának, Danténak a múzsái valóságos asszonyok voltak, ámde…

Vegyük a legnagyobb példáját. Dante kilencéves korában esett szerelembe a hasonló korú Beatricével. Kapcsolatuk abból állt, hogy az utcán köszöntek egymásnak, vagy ha Beatrice neheztelt a fiúra valamiért, akkor az üdvözletet nem fogadta. A Kedves közben férjhez ment Simone de Bardihoz, ám ez a tény szemernyit sem változtatott Dante izzásán, amely nem a test lobbanó és kialvó vágyaiból és az érzékek mulandó természeti tapasztalataiból, hanem a szívnek a lét egészében gyökerező élményéből táplálkozott. Mondhatjuk, hogy Dantét Beatrice, a Boldogító iránti szerelme vezette a szeretet misztikájához, az őstudáshoz, aminek birtokában aztán megírhatta az Isteni színjátékot.

*

Amikor szerelembe esünk, valami elmondhatatlan gyullad föl bennünk. Lebegni kezdünk a föld fölött, emelkedett gondolataink támadnak, aztán amikor találkozunk a kedvessel, akkor suták leszünk, elgondolt szép szavainkat nevetségesnek találjuk, és visszanyeljük őket. Különösen kamaszkorunkban fölgyújtanánk a várost, hogy kimenthessük őt a lángok közül, verset írunk hozzá, és virágot veszünk neki, mert – ahogy Bagó énekli a daljátékban – „egy rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél”. A rózsa metaforájában lakó múlhatatlan szépség és hervadékonysága tényleg olyan, mint a szerelem, amely nyilvánvalóan mulandó, hiszen keletkezett, de amikor átjárja szívünket, valamennyien úgy érezzük, hogy örök. A szerelem új nyelvet kíván tőlünk: az elmondhatatlan követeli formáját. Hamvas Béla szerint maga a szerelem az új nyelv: „A szerelem az a nyelv, amire az istenek világának titkait lefordítjuk, de a titok örökre titok marad.” Vagyis a szerelem az Ég és a Föld párbeszédének egyik szólama, ami csakis a művészet istentiszteleti nyelvén ábrázolható. Lásd Dante szerelmét. Máskülönben puszta szexualitás, ami persze nem csekélység. Hamvas szerint „a szexualitás az emberi lét legérzékenyebb pontja, hatalma nagyobb, mint az éhségé”. A szexualitás fölött egyetlen hatalom uralkodik, a szerelem. Jung megerősíti és kiegészíti Hamvast: „A szerelem egyike a sorsot intéző hatalmaknak, melyek uralma a mennytől a pokolig terjed.” Bizony, menny és pokol iszonyatos feszültségében roppannak meg a páros öngyilkosok, legyenek bár parasztivadékok vagy trónörökösök.

Petőfi írja:

Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy…
Csak, hogy lényink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyesüljünk) én elkárhozom.

Így ment ez minden időkben. Cherchez la femme! – oktat a francia szólás. Keresd az asszonyt a nézeteltérések, a viták, sőt bűntények mögött. A világtörténelem első megénekelt háborúja, ami az egész görögséget érintette, a trójai, azért tört ki, hogy kié legyen a szép Heléna. Tíz évig küzdött Ég és Föld, mert az olümposzi lakók is részt vettek a harcban. Már csak azért is, mert a viszály magvát ők hintették el.

*

Hogy a szerelem valami éginek a földi leképeződése, azt az emberiség ősidők óta tudta, erről tanúskodik a termékenység- és szerelemistennők végtelen sora.

Jung véleménye szerint „A szerelem több vonatkozásban hasonlít a vallásos meggyőződéshez: megköveteli a feltétlen ráhangolódást, elvárja a teljes odaadást. És miként csak az a hívő lesz részese az isteni kegyelemnek, aki teljesen átadja magát istenének, a szerelem is csak annak fedi föl legrejtettebb titkait és csodáját, aki képes a feltétlen odaadásra és érzelmi hűségre.”

A szexualitás megszentelésének talán legismertebb példája a hindu szent könyv, a Káma-Szútra, de a muzulmán Muhammad an-Nefzawi is megírta valamikor a XV. század tájékán az Illatos kertet, amelyben összehangolta a szerelmi technikák és módszerek ősi tudományát a Koránnal.

*

Térjünk vissza kalauzunkhoz, Dantéhoz. Vita Nuova, Új Élet című, elsősorban Beatricéhez írott versekkel sokszorosan átvilágított szerelmi életrajzában írja: „Sajnáltam nagyon azokat a kis szellemeket, mármint a látáséit, kik panaszkodtak is erősen, mondván: »ha ez itt nem csapott volna így ki a szeméből minket, most mi is bámulhatnánk ez úrnőnek csodáját, ahogy bámulják más szemekből társaink.«”

Dante tehát – ellentétben a bámészkodókkal – kicsapta szeméből a fizikai látás szellemecskéit, hogy ne csupán testileg, hanem szellemileg lássa úrnőjét, aki ily módon számára misztikájának, vagyis istentapasztalásának része lett. Tudjuk ezt – leginkább – az Isteni színjátékból, melyben a már megboldogult Kedves a legmagasabb égi körök lakója, Szűz Mária társnője.

Az idézett Új Életből is sokszorosan kitetszik, hogy a költő szerelme transzcendens természetű:

Angyal-szó hangzik fel az ég urához:
Uram – így mondja –, ott lenn csoda támadt
ott lenn, a földön: idáig föláradt
egy lélek fénye, ide, fel az égbe!

Beatrice tehát Ég és Föld közötti lény, mert

fényes alázat szálból szőttek odafönt
köntöst neki, hogy lásson ez a Föld
égi csodát is már.

Beatrice valóságos csoda, tehát működik:

Amire ránéz, megjuhászodik
és nem csak Ő ragyog tisztán, de tőle
a többi lány is tisztességre kap.

Az alázat, a tisztaság és a tisztesség erénye vajon mennyire értelmezhető a szexuális forradalmak győztesei és vesztesei számára?

Dante elődeire és kortársaira élénk hatást gyakorolt a spanyolországi iszlám kultúra. Nem csupán a természettudományokra vagy a filozófiára, az ókori görög szerzők megismertetése révén. Hatása fölsejlik a korabeli költészetben, sőt talán a keresztény misztikában is. Szongott Rudolf mondja Titusz Burckhardt Kristályparadicsom című művéhez írt utószavában: „Nem arra ihleti a költőt titokzatos kedvese, hogy romlandó, véges mivoltában szemlélje őt, hanem hogy megpillantsa benne az örök szépséget, melynek befogadásához minden idő kevés – csak a szív elegendő. (…) A szerelem eksztázisa: Istenre való visszaemlékezés; a szép nőben Isten végtelen szépsége tükröződik.”

Írhatta volna Szongott Dantéról is, de nem róla, hanem a mór költőkről értekezett.

Hozzátehetjük, hogy a fátyol, az idomokat sejteni sem engedő, földig érő ruha az isteni szemérem jelzése.

*

Nem csupán Dante és a középkori arab költők keresték az eszményi kedvest, aki az örök szépséget, Isten visszfényét hordozza, hanem minden időbeni utódaik is. Nem a húsra vágytak, a szeretkezésre, hanem az ideára, ami – az ekkortájt Európában újra fölfedezett – Platón szerint a látszatok lényege.

Innen van az, hogy a költők egyrészt sóvárogják a beteljesülést, másrészt ódzkodnak tőle, szinte hajszolják a boldogtalanságot. Petőfi a halott Etelke sírját díszítette rímes cipruslombokkal. Csokonai csodálatos költeményeket intézett Lillájához, telesírta a világot, hogy nem adják neki a kedvest, s amikor adták volna, ő nem ment el az eljegyzésre. A legérdekesebb talán az istenhit és a materializmus között is vergődő József Attila Óda című verse. A költő itt éppen anyagelvűnek tartja magát, ámde szellemi ember, kétségkívül. Az eszményről le nem mondhat: „Gyomrod érzékeny talaját / a sok gyökerecske át meg át / hímezi, finom fonalát / csomóba szőve, bontva bogját – / hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját / s lombos tüdőd szép cserjéi saját / dicsőségüket susogják! / Az örök anyag boldogan halad / benned a belek alagútjain / és gazdag életet nyer a salak / a buzgó vesék forró kútjain!”

Mit tesz a költő? Kedvesének testét és legközönségesebb – ha úgy tetszik, legalantasabb – életműködéseit alkímiai művelettel és alkímiai értelemben arannyá párolja. Semmi lényeges különbség nincsen az Óda és a Beatrice-versek között. Mármint szellemi értelemben.

*

Közismert, hogy a szerelemnek úgyszólván hivatásos elkötelezettjei a szentek és a költők. A szerelemből élnek a szó szoros értelmében, mi pedig belőlük élünk. A prózaírók nehézkesebbek, éppen ezért ritkán tartoznak a híres szerelmesek közé, kivéve a legnagyobbakat. Az olyanokat, mint Jókai és Proust, Musil és Krúdy.

Tudván, hogy töprenkedésünkben legalább Venus kisujja begyének árnyékát sikerüljön megérintenünk, idézzük meg Krúdyt egy mondat erejéig: „Hogyan folytassam tovább az életemet maga nélkül, akiről azt hittem, hogy mindenem, lélegzetem és ebédem, az ingben talált bolhám, amelyet nem mertem megölni, hanem egy ablakon át kieresztettem…”

*

(Erósz) A régi görögök egyik, ha éppen nem a legősibb istene Erósz volt. Egyik neve Prótagonosz, azt jelenti: elsőszülött. Ő „mutatta meg a kezdet ezüsttojásából kikelve a világot” (Kerényi Károly). Ő a vonzás, aki a dolgokat rendbe szedte, és azóta is uralkodik fölöttük ellenállhatatlan vonzerejével. A nemek közti sóvárgás isteni varázs, tehát szent dolog. A görög mitológia javarészt az istenek szerelmi ügyeiről s e balkézi nászokból született félistenek kalandjairól szól. Bizony, a halandókkal is rendre szerelembe estek a mindkét nembéli olümposziak, s tömérdek félistent nemzettek velük. Persze ugyanígy történt a többi nép őshagyományában is. A mi szent királyaink, az Árpádok Emese ősanyától és a Turul madártól származnak. A Turul a Napot jelenti, a Mindenség Urát, aki folyamatosan teremti a világot a hunok vallása szerint. Szétszórja magát a világban, a Hold a felesége, aki fényét tőle kapja, a bolygók a gyermekei. Éjszaka szétosztja magát a csillagokba, pirkadatkor összeszedi. Nincsen épített temploma, mert az egész világ a szentélye (Detre Csaba).

A Teremtés könyve is említ hasonló esetet: „Amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön, és leányaik születtek, az Isten fiai [mármint az angyalok] látták, hogy az emberek lányai szépek. Feleségül vették mindazokat, akik tetszettek nekik. (…) Óriások éltek akkor a földön (és később is), amikor az Isten fiai az emberek lányaival összeházasodtak, és ezek gyermekeket szültek nekik; ezek a régi idők híres hősei.” (Ter 6,2–5.)

*

Azt mondják, hogy a mai kultúrpiacon forgó termékek zöme erotikus, de közelebbről megnézve inkább pornográfnak látszanak. Mi volt a helyzet a kezdetlegesnek mondott előidőkben? Az úgynevezett ősember is ugyanolyan disznó volt, mint a mai, kitanult szórakoztatóiparosok?

Egy francia tudós, André Leroi-Gourhan vette a fáradságot, megvizsgálta az „ősember” által készített sok tízezer rajzot, festményt, faragványt. Számos termékenységisten, elsősorban
-istennősalakot talált, de szexuális ábrát mutatóban sem. Miért? Mert az ősembernek nevezett primitív elődünk nem akarta a szerelmet lefokozni „zoológiai mechanizmussá”, hanem éppen ellenkezőleg: égbe emelte. A régi ember, például az iskolázatlan paraszt, halász vagy pásztor, nyíltan, de kifinomult őskori tapintattal, jelképek segítségével beszélt és énekelt a legpajzánabb dolgokról. Ma sokkal többen dúdolják ezt a szép népdalt, mint ahányan ismerik az értelmét:

Hej, halászok, halászok…
Mit fogott a hálótok?
Nem fogott az egyebet,
Vörös szárnyú keszeget.
Hát a keszeg mit eszik,
Ha a hajóba teszik?
Nem eszik az egyebet,
Petrezselyemgyökeret.

Vajon miféle keszeg az, amelyik nem eszik egyebet petrezselyemgyökérnél? Néphagyományunkból tudhatjuk, hogy a keszeg – és általában véve a hal – női jelkép, közelebbről a női nemi szervet jelenti. Ebből azonnal kitetszik a petrezselyemgyökér értelme is.

*

A szexualitás a történet során mindig tabu alatt állt. Szabályozás ezerféle volt, a szigorú tilalomtól a kötelező prostitúcióig. Hérodotosz számol be arról, hogy a lűd lányok testükkel keresték meg hozományukat.

Az arab haram, magyarosan hárem szó általában holmi kéjlakot, csoportszexet, nemi túlfűtöttséget, bujaságot és hasonlókat idéz föl az újpogány európai emberben. Ezt a képet számos film és tévéműsor is támogatja, holott a szó eredetileg szentélyt jelent. A családi élet szentélyét. A moszlimember és asszony számára ma is az. Szokás élcelődni az arab nők viseletén is. Éppen napjainkban dúl heves vita Európában a vallási jelképek viseléséről. Különösen az iszlám hitű tanítónők és diáklányok fejkendője idegesíti a frankföldi törvényhozókat: micsoda beste dolog a hitvallás!? Az aligszoknya, az alig elfödött mell, a homoszexuális ajánlatként szolgáló ékszer és tetoválás csupa emberi jog. Feministáink szemében a fátyol a nemi elnyomás jelképe. Hallgassuk meg a hozzáértő Szongott Rudolfot: „Az iszlám hívő számára minden Isten képmása, így a nő is. Isten elrejti arcát az ember előtt: transzcendens marad. Isten láthatatlan. Éppígy Isten lehető legtökéletesebb visszatükröződése, a nő, fátyol mögé rejti magát. A fátyol a transzcendenciát szimbolizálja, miként az arab szerelmi költőnek az a rejtélyessége, hogy versében még a nőnemű névmásokat is elkerüli.”

A hagyomány szerint a nő a férfihoz képest másodlagos teremtmény – Ádám oldalbordája a Teremtés Könyvében –, mégis már korábban létezett a világban. Gondoljunk az anyatermészet eszméjére vagy a mater–materia szavak azonosságára. Az asszony hiába mondatik a férfi alávetettjének, mégis uralkodik a férfi fölött, benne él erősebb vonzerő, s éppen oldalborda mivoltából eredően a férfitulajdonságoknak is birtoklója.

*

Erósz az idők folyamán dagi kisgyerekké hájasodott a köztudatban, aki nyilával szíven lődözgeti a gyanútlanokat. Akit eltalál, az menthetetlenül szerelmes lesz. Napjainkra holmi kupifelügyelővé süllyedt, a szórakoztatóipar testkereskedelmi üzletágának keresztapja lett. Szokás, ha úgy tetszik, Erósz-káromló szokás erotikusként mentegetni mindazt, ami szemérmetlen, feslett, fajtalan, trágár.

A múlt század második felében – hosszas előkészületek után természetesen – kitört a szexuális forradalom, ami állítólag a tabukat akarta ledönteni, ám közben mérgezett sebeket ejtett az emberi kapcsolatokon, s megsebezte magát a szerelmet, Erószt is. Mi tagadás, nyakig benne voltunk…

Nagy László negyven éve az utolsó embernek érezte magát. Attól félt, hogy az utána jövőket sem a természet szépsége, sem az alkotás misztériuma, de talán már a szerelem sem fogja érdekelni.

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

*

A szexuális felszabadítás Hamvas Béla megfigyelése szerint az emberélet egyik legnagyobb hatalmának, „a szexusnak a lefokozása zoológiai mechanizmussá”. Gondoskodás történt arról, hogy e tényről, úgy is mint feladatról, már az óvodások is értesüljenek. A korszakos szellemi irányváltásban a szerelemistent kiszorította a szexbálvány. Helyét természetesen képtelen betölteni, hiszen egészen más súlycsoportba, sőt műfajba tartozik.

„A szexualitás szempontjának nevetséges és már-már beteges túlhangsúlyozása voltaképpen tünete egy jelenkori szellemi zavarnak, melynek főleg az az oka, hogy korunknak nincsen helyes fogalma a szexualitásról” – állítja Jung. Hozzátehetjük: a gazdaságkori embernek sincs helyes fogalma önmagáról, hivatásáról, élete értelméről. Honnan is lehetne? Ezer pumpa nyomja bele, hogy sikeremberré kell válnia. A sikerember pedig vagy rókalelkű politikai hülye, vagy furfangos konzumidióta, esetleg mind a kettő egyszerre – élmunkás és barbi. Egy harmadik szóval: kannibál, aki a lehető legtöbbet szeretne fogyasztani a többi emberből, például azok testéből is.

Nagy László előtt egy nemzedékkel így töprengett a szomorkás, de mégis csupa remény Krúdy: „Nincs a szerelemnél meghatóbb érzemény, mely korunkban, amikor a nemes érzések: a vallásosság, a hűség, a tisztelet, a barátság, a hazaszeretet lassan kivesznek a világból, csak a szerelem az, amely képes visszavarázsolni a régen letűnt idők illúzióját. A nők gyöngédségére nagyobb szükség van, mint valaha, mert minden nő – még a legközönségesebb is – rokonságban van a Holddal, a túlvilággal, a babonákkal. Csak a nők javíthatják meg az állati sorba jutott férfiakat, és minden alkalmat meg kell adni a nőknek, hogy a javítás munkáját elvégezhessék a férfiakon.”

A szerelem az egyetlen hatalom, ami képes kiemelni bennünket a szexuális föl- vagy inkább elszabadultság mocsarából. A szerelem a szeretet gyermeke, annak pedig kizárólagos forrása Isten – nélküle nincsen szeretet, és szerelem sincsen.

Ha engedjük, hogy átjárjon Erósz heve, akkor megnyílik előttünk a teljes élet, s ráébredünk, hogy barbik és miegyebek helyett még valóságos emberek is lehetünk.

*

(A zöld szemű szörnyeteg) Mindannyian voltunk már szerelmesek, talán nem is egyszer, és remélhetőleg sokkal ritkábban féltékenyek. Féltékenynek lenni – valószínűleg – természet dolga. Szerencsés alkat lévén már gyermekkoromban szereztem – közvetett – tapasztalatokat a zöld szemű szörnyetegről. Édesanyám egyik unokatestvére – nevezzük Pista bácsinak – özvegyember volt, és állandóan szerelmes: kivétel nélkül férjes asszonyokba. Például Bözsi néni nevű szomszédasszonyunkba. Pista bácsi esténként megjelent nálunk, elkérte a hokedlit, és bevette magát a kamrába. Ugyanis ennek a helyiségnek a szellőzőablaka Bözsi néniék udvarára nyílt, ahol a kedves Feri bácsi nevű urával éldegélt. Mi, gyerekek valamilyen finesszel be-beszöktünk a kamrába, s miközben a szilvalekváros üveget elvettük vagy visszatettük, bácsikánkra sandítottunk, aki a hokedlin pipiskedve állhatatosan kukucskált a szomszédba. Mit láthatott? A legjobb esetben azt, hogy Bözsi néni személyesen löttyinti ki lábvizét az udvarra.

Úgy látszik, hogy Pista bácsi lelkét a „meglátni és megszeretni” erószi varázslata helyett a „meglátni és féltékenynek lenni” sötét átka borította be. Attól félek, hogy nem egyszerűen azért, mert soron lévő asszonyát életerős férj birtokolta. Hanem éppen ellenkezőleg: azért választott rendre menyecskéket, mert így kisebbnek tartotta a kockázatot. Tudjuk, milyen vonzó a kakukkélet felelőtlensége – leginkább a benső. Pista bácsiból teljesen hiányzott a bizodalom, hogy lelkébe, titkaiba, életébe beeressze Bözsikéit. Hanem a bizalmatlan számára nincsen bizonyság. Se külső, se benső. Ha a kedves éjjel-nappal az ölében ült volna, akkor attól gyötrődött volna, hogy kire gondol közben a drága.

A rendes szerelemben a két fél ikercsillagként kering közös szellemi középpontja, boldogsága körül. A féltékeny világában – ha házasságtörő, ha nem – nincsen középpont. Boldogság sincs.

A féltékenység a fél szóból jön, tehát töröttséget jelez, hiányt, csonkaságot. A féltékenyt kisebbrendűségi érzés gyötri, és önértékelési zavar; szorong, nem érzi magát teljesnek, egésznek. Idevág a félelem szó is. A zöld szemű szörny áldozata a szerelem első föllobbanásakor, amikor az ép ember még csak ábrándozik, ő a boldogság helyett arra gondol, hogy ennek csúf vége lesz.

*

A szerelemféltés klasszikus drámája az Othello. A címszereplő főhős bátor hadvezér és boldog szerelmes, de tudjuk róla, hogy milyen terhekkel indult a házasságba. Afrikai származású, mór, ahogy Shakespeare korában mondták, idegen Velencében. Jövendő apósa kedveli, ámde hallani sem akar arról, hogy bájos és előkelő Desdemonáját hozzáadja. A fiatalok
titokban esküsznek meg. Nos, Othellóban csíraként ott lapul a kisebbrendűségi érzés. Ebben sanyarogva magyarázza szerelmük keletkezését:

Sokat szenvedtem, s belém szeretett –
Én meg belé, mert szánta szenvedésem.

Ezek bizony nem egy sokszor győztes, büszke vitéz szavai, hanem egy sorsverte nyuszié. Jago nem tévedett, amikor úgy vélte, könnyű préda lesz. Megszerezte tehát Desdemona kendőjét, amit az Othellótól kapott.

Jago:

Majd Cassio lakásán elhagyom,

S ő megleli. Az ilyen légnemű

Kis csacsiság a féltékenynek oly

Erős bizonyság, mint a Biblia.

Othello lelkében a méreg hamar megfogan. Azonnal gyanúba veszi feleségét, bár még nem mondja ki nyíltan, hogy mi a baja.

Emília:

Adja az Úr, hogy államügy legyen

Valóban, nem gyanú és nem reád

Törő rögeszme, féltékeny szeszély.

Desdemona:

Jaj, soha erre okot én nem adtam!

Emília:

A féltékenynek semmi ez a válasz;

A féltékeny nem mindig okkal az –

Féltékeny, mert féltékeny: ez a szörny

Önmaga nemzi és szüli önmagát!

Desdemona:

Istenem, védd meg Othellót e szörnytől!

Emília:

Ámen, asszonyom.

*

Buji Ferenc Magasles című könyvében meglehetősen sarkítva azt állítja, hogy: „A férfiúi és a női féltékenység közt minőségi különbség van. A nők ugyanis csak akkor féltékenyek, ha erre nekik a férfiak okot adtak magatartásukkal. Nem így a férfiak! A férfiúi féltékenység bizonyos értelemben ok nélkülinek nevezhető, amennyiben oknak kizárólag a nő magatartását tekintjük.” Emlékezzünk Shakespeare szavaira: „Ez a szörny / Önmaga nemzi és szüli önmagát.” Vagyis semmi szüksége tápláló tényekre. De vissza Bujihoz: „A férj szemében a feleség minden olyan férfi ismerőse gyanús, aki nem az ő révén került kapcsolatba az asszonnyal.”

Bőségesen léteznek azonban kivételek. Ismertem például egy Pityu nénit, aki férfias féltékenységben szenvedett. Férje, legyen Pityu bácsi, változatos foglalkozásokra kényszerült, mert minden állásából kiröhögték a munkatársai. Felesége ugyanis állandóan a sarkában loholt. Elkísérte a boltba, ahol Pityu bácsi a párizsit meg a töpörtyűt mérte reggeltől estig, s toporgott a létra aljában, amikor Pityu bácsi éppen villanyszerelő volt, és a falat véste. Pityu néni hiába tudta, hogy ura hűséges, egy percig sem volt képes hinni benne…

*

Buji a két nem közti különbséget a patriarchális házasságból vezeti le. Eszerint a nő birtok. Utal nyelvünk tanúságtételére; eladó lány, menyasszony, akinek ára ennyi és ennyi menyétprém, akit ura, a vőlegény, a vevő legény elvesz, birtokba vesz. A birtokbavétel egyértelmű a szerelmi egyesüléssel.

„A férfi irreális féltékenységének hátterében a kizárólagosság igénye áll: teljesen és kizárólagosan birtokolni a nőt.” Például ezért féltékeny gyakran a férj feleségének munkatársaira, akik olyan időket töltenek együtt az asszonnyal, melyeket ő nem lát, nem ismer, és nem is ellenőrizhet. Nem kettejük közös tömegközéppontját, a boldogságot félti, hanem a birtokot. Ellenben a nő – „akinek a féltékenysége reális típusú – véli Buji –, csupán azt követeli meg, hogy birtoklója birtokolja őt”. Szerzőnk szerint ezért tartják helyénvalónak sok kultúrában a többnejűséget, mivel az a nőt birtokoltságában nem csorbítja, s ezért kivétel és kényszer szülte ritka deviáció a többférjűség. A közös birtok – nem csupán a szerelemben – rendszerint a viszály melegágya.

*

A féltékenység szörnye nemzi és szüli önmagát. Legelőször azt semmisíti meg, ami miatt föllobbant: a szerelmet. A szerelem betegségének álcázza magát, holott hulladémon, hiszen a kimúlt szerelem tetemén élősködik. A féltékeny már nem szerelmes: éppenséggel gyűlöli kedvesét. Megfojtaná egy kanál vízben, s meg is teszi.

Othello:

Vigyázz, szívem, ne esküdj hamisan;

Halálos ágyadon vagy.

Desdemona:

De talán csak

Nem most halok meg!

Othello:

De igen, azonnal.

Azért hát gyónd meg nyíltan bűnödet,

Mert esküvel tagadd bár minden ízét,

Vas szándékomat, melytől úgy nyögök,

Nem fojtod el. A halál vár reád.

A féltékeny értelmét a szörny megzavarja, elhomályosítja; sötét lesz, akár a szilvaíz. Mondhatjuk rá, hogy élve elkárhozott. Egyetlen lidérc pislákol benne, a bosszú: elkapni, leleplezni, megbüntetni. Desdemona hiába bizonyítaná ártatlanságát, vége.

A fölszarvazott férjek vígjátéki vaksága és a féltékenyek gyakorta oktalan dühe lényegében ugyanaz. Egyik sem azt látja, ami az orra előtt zajlik; képzeletvilágának rabja. Káprázatban tengődik. A valóság elvesztése a legnagyobb csapás, ami embert érhet. A valóság legmagasabb értelme maga Isten, tehát a valóság elvesztése a szellemi gyökereinkről való leszakítottságot jelenti. Ettől kezdve a sors merő zuhanás. Az ember ebben az állapotában képtelen – nem a szeretetre és a szerelemre, hanem bárminemű emberi kapcsolatra. Lassan a valóság alsóbb tartományaitól is elszakad; összevész barátaival, munkáját hanyagul végzi. Sötét bosszúvágya démonává lesz, amely megnyergeli, és százszor, ezerszer rúgtatja neki a lehetetlenség falának. Ugyanis lehetetlen valami negatívumra bizonyítékot szerezni; hogy a másik nem csalta meg tegnap, nem csalja meg ma, és holnap sem fogja.

*

Most, a hagyományos házasságok és életviszonyok fölszámolásának korában, amikor a szabad szerelem, a nyitott házasság, a szapora válás, az ágyasság, a promiszkuitás, sőt a biszexualitás divatja járja, nem az a kérdés, hogy lehet-e még féltékeny az ember, hanem az, hogy – Nagy Lászlóval szólva – „Ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”