László Fülöp,
az utolsó udvari festő

A kiállítás megnyitása a londoni téli szezon igazi társadalmi eseménye volt.* A művészeti aukcióiról híres világcég, a Christie’s elegáns termei zsúfolásig megteltek a meghívott vendégekkel; sokan közülük az ünnepelt festő, László Fülöp (angolul de László) népes családja vagy a hajdani portréfestő arisztokratikus megbízóinak gyermekei és unokái közül kerültek ki. A megnyitóbeszédet tartó Anna királyi hercegnő a falon láthatta anyja, II. Erzsébet királynő és nagyanyja, Erzsébet anyakirálynő, valamint apja, Fülöp herceg szüleinek a kiállításra kölcsönadott arcképeit. Suzy Menkes, az International Herald Tribune kritikusa kissé epésen meg is jegyezte, hogy a kiállítás „nagyszerű alkalmat nyújtott a görög királyi család leszármazottainak és a kiterjedt de László-rokonságnak arra, hogy római orrukat és kifinomult arcvonásaikat őseikével összevessék”. Nem mintha László Fülöp művészetét a megnyitón bárki is tanulmányozni óhajtotta volna, mint ahogy az ősök „régi dicsőségen” való merengés is csak a katalógus bevezető szövegeinek kissé melankolikus múltidézésében merült ki.

Mert magyarázatot kellett keresni arra, hogy a század első felében közkedvelt művész – akiről annak idején Lord Selborne megjegyezte: „Van, vagy volt valaha is egy festő, aki ennyi érdekes és történelmi személyiséget festett meg?” – miért merült a második világháború után feledésbe. Ez a most sokat hangoztatott kijelentés ugyanakkor nem is fedi a teljes igazságot. László Fülöp 1937-ben, hatvannyolc évesen halt meg, és bár műveiből gyűjteményes kiállítást az utóbbi fél évszázadban nem rendeztek, nevét, életének fontosabb mozzanatait és leghíresebb festményeinek adatait lexikonok őrzik. Derek Clifford pedig egy, 1969-ben megjelent, László munkásságának szentelt monográfiában kimerítően foglalkozott művészetével. A de László Alapítvány is folyamatos segítséget nyújtott a portrék és egyéb festmények nyilvántartásához és a festő emlékének ápolásához, melynek bizonyítéka a jelen kiállítás és az azt kísérő impozáns katalógus. Richard de Unger, a Londonban élő magyar származású üzletember és műgyűjtő, aki már több mint tíz éve melengeti egy átfogó László Fülöp-szemle megszervezésének ötletét, a katalógushoz írt előszavában azt fejtegeti, hogy a második világháború után az angol arisztokráciára szakadt „szűk esztendők” vetettek véget a hagyományos portréfestészetnek, mert az örökösödési adó, a megemelt alkalmazotti bérek és társadalombiztosítási hozzájárulás terhe alatt szenvedő legfelső társadalmi réteg minden pénzét és erejét a túlélésre fordította. Unger tragédiaként könyveli el a vidéki kastélyok pusztulását és velük a szép, „békebeli” évek biztonságának elvesztését, melynek utolsó megörökítői között kell számon tartanunk László Fülöpöt is.

Ugyanakkor az a bizonyos „biztonságérzet” szigorúan zárva tartotta a kastélyok kapuit, és a belső körhöz tartozókon kívül senki sem gyönyörködhetett a falakon függő családi portrékban. A László-oeuvre is, leszámítva néhány, még életében rendezett időszaki kiállítást, láthatatlan volt a nagyközönség számára. Sőt, azt mondhatjuk, az is maradt, még akkor is, amikor az anyagi gondok a kastélykapuk megnyitására kényszerítették tulajdonosaikat – Angliában ma már évente több millióan látogatják az arisztokrácia vidéki otthonait –, ugyanis a műkincsek feltáruló gazdagságában az utolsó udvari festőként számon tartott László arcképei aligha emelkednek ki. Megbízóinak elvárása, státusa és a hagyományőrzés megkötötte kezét. De talán nem is nagyon akarta ezt a gúzst széttépni. Így, összevetve a nagy elődök és példaképek műveinek stílusával, mondjuk, egy Van Dyckkal vagy Gainsborough-val, képei azok kissé átalakított természetes folytatásai, bár kevesebb merészséggel, innovációval, egyéniséggel. John Russell Taylor, a Times kritikusa meg is jegyzi, hogy Lászlónak talán 1937 óta azért nem rendeztek kiállítást, mert „végül is egy meglehetősen vérszegény festő volt, hiányzott belőle a lendület, a hév, magának a festésnek az a puszta gyönyöre, amit elődje, Sargent késő műveiben láthatunk”. Richard Dorment a Daily Telegraphban is hasonlóan vélekedik: „Nem állítom, hogy de László egyenrangú lenne Winterhalterrel, Sargenttal vagy akár Boldine-nel is, de ez a nagyszabású bemutatkozás és ez a színvonal mégis társaságukba emeli.” László tehát a sereghajtó, az utolsó pont egy több évszázados vonulat végén akkor, amikor már egy teljesen más, újszerű, modern látás- és láttatásmód, mintegy párhuzamos portréfestészet meghódította a világot.

László Fülöp festészete három alappilléren nyugszik. Ösztönös, veleszületett tehetségén, amivel egy arcban, egy mozdulatban pillanatok alatt, pár vonással meg tudta ragadni a jelleget; a kiváló technikai, szakmai képzésen, amit Budapesten Lotz Károly és Székely Bertalan keze alatt, majd Münchenben Liezen-Mayer iskolájában sajátított el; valamint azon a képességen, mellyel szinte személyes kapcsolatot tudott teremteni modelljeivel. Ez utóbbira számtalan példát sorakoztat fel Suzanne Bailey a katalógushoz írt tanulmányában, ahol megszólaltatja László illusztris mecénásait és a neki modellt ülő hölgyeket és urakat. László kerülte a fényképről való festést, mert az csupán egyetlen pillanatot rögzít, egyetlen, így merevnek tűnő arckifejezést. Üres vászonnal jelent meg a palotákban, üres vászon elé invitálta megrendelőit műtermében. Az ülés alatt megállás nélküli kötetlen csevegésben bontakoztatta ki a külszín alatt rejtőzködő egyéniséget; az arcképfestést mintegy ismerkedési folyamatként fogta fel. Bár figyelembe vette a megrendelő kívánalmait, sőt utasításait, volt határozott elképzelése a beállításról, az alkalmas háttérről és főként, különösen a női portrékon, a személyiséghez és a képhez illő ruhákról. A múlt század húszas–harmincas éveiben is ellenállt a csupasz karok és lábak ábrázolásának, mert bár a divatos, rövid ruhában megfestett hölgy kifejezné a kor szellemét, és így történelmileg hű lenne, de elfogadhatatlan csúnyaságában nem lenne más, mint a kor puszta megörökítése. A női szépség – szerinte – időtlen. Így időtlen kosztümben, semmihez sem köthető, semleges háttér előtt festi meg. Műterme tele volt kellékekkel, áttetsző stólákkal, fátylakkal, hímzett selyem- és muszlinkendőkkel, drapériákkal. Ezeket rendezte redőkbe modelljei vállán, hogy könnyedén lehullva előtűnjön mögülük egy kecses női kar, elegánsan ernyedt kézfej és itt-ott, a brokátszoknya szegélye alól, egy keskeny orrú, csatos cipellő. Maga Erzsébet anyakirálynő mesélte, hogy miként tekert válla köré egy rőfnyi kék anyagot, amelynek ragyogó színe és a ráncain megtörő fény kiemelte bőrének hófehér márványszerűségét.

A szépség keresése – és sajátos felfedezése – volt László Fülöp sikerének titka. Feljegyzései szerint ez nem merő hízelgésből fakadt, hanem a meggyőződésből, hogy a legjobbat hozza ki modelljeiből, legszebb vonásaikat a legelőnyösebb beállításban örökítse meg. A jelen kiállítás kritikusai meg is jegyzik, hogy „kétségtelenül tehetsége volt szép asszonyokat szépségük teljében és a kevésbé szebbeket is a férfiak minden elvárását kielégítő, elbűvölő jelenségként megfesteni”. Nyúlánk alakjuk az anatómia minden törvényét megszegve hihetetlenül légies, a nagy technikával felhordott, gyors, széles – szinte szabadon száguldó – és mégis könnyed ecsetvonásokkal ábrázolt leplekbe, ruhákba, hímzett anyagokba burkolva is kihívó. Tekintetük magabiztos, számukra ez a festői tiszteletadás a természetes, kijár szépségüknek és társadalmi pozíciójuknak. Leszámítva talán László Fülöp anyjáról festett portréját, sehol egy kemény vonás a száj szegletében, sehol sem csillan meg egy kis gonoszkodás vagy a fájdalommal viselt élet a szemekben, sehol egy gondolat a márvány homlokok mögött.

Férfiarcképei sokkal élethűbbek. Mert bár László előszeretettel időzik el a főpapok öltözékének gazdag pompáján, egyenruhák színes sujtásain, kitüntetések szalagjain és érdemrendjein, ez nem köti le annyira, hogy megfeledkezzék az arcvonásokban kifejezésre jutó egyéniségről. Vagy fordítva. Saját bevallása szerint Rampolla bíboros portréját festve – mely kiemelkedően impozáns arcmás –, annak összekulcsolt, birétumán nyugvó kezeire összpontosította teljes figyelmét. Órákig dolgozott rajta, és így talán nem is vette észre, hogy a főpap tekintetéből nem tüntette el azt az oda nem illő, talán kegyetlenségre is képes gőgös keménységet. Ha csak lehet, szívesen alkalmaz férfiportréiban is színpadias kellékeket: művészettörténész barátját, a spanyol származású Alfred Lys Baldryt például – aki tanulmányt is írt Lászlóról – Velázquez modorában, magas nyakú, fekete selyem körgallérban, kesztyűs kezében kardot markoló spanyol lovagnak festi meg. Úgy vélik, hogy László Fülöp ötvenéves pályafutása alatt valamivel több mint háromezer portrét festett. Nem lehet elvárni, hogy ilyen nagyüzemi műtermelés mindig időt engedjen a jellem kifürkészéséhez. László ezt talán nem is igényelte. A felszínt festette meg, a felszín mögött rejtőzködő ember csak addig érdekelte, míg a legelőnyösebb ábrázoláshoz megtalálta a legmegfelelőbb vonásokat. S ebben különbözik a nagy elődöktől, akik merészeltek az álarcok mögé pillantani és az ember pőrére vetkőztetett énjét teljes kiszolgáltatottságában megörökíteni. László Fülöp nem Velázquez, de Goya vagy Gainsborough sem, festményei még közvetlen angliai elődje, John Singer Sargent merészebb felfogású arcképei mellett is elhalványulnak. Nem is említve – Angliában lévén – a modern festők közül például Graham Sutherland néhány portréját: mondjuk, a buldogkonoksággal megrajzolt Churchillt, amit sem az akkor már idős államférfi, sem felesége, Clementine nem szívelt. Olyannyira, hogy Churchill halála után Clementine a festményt – a 20. századi angol festészet óriási kárára – elégette. A magyar portréfestők közül párhuzamként talán Gyémánt Lászlót lehetne említeni, bár Gyémánt összetett, sokirányú festészetének ez csupán egyik formája. A hatvanas évek végén azonban Gyémánt is könnyen Angliában maradhatott volna, és képzését, kétségtelen tehetségét tekintve elismert arcképfestő lehetne ma Londonban. A hatvanas évekre az angol társadalom természetesen átalakult, az életmód megváltozott, a megrendelők szerényebb keretek között éltek. Ennek ellenére Gyémánt néhány arcképében jelen van az igazi grandeur, az emberi nagyság. Cs. Szabó Lászlót például a borzongató hideg miatt seszínű pulóverben festette meg. Mégis, a szigorú vonásokban, a felvetett fejben, a kemény tartásban, az alak minden porcikájában ott van a meg nem alkuvó intellektuel, a magányosságban, elszigeteltségben, idegen országban is tudatosan, elhivatottan örök tanár. Mert kötheti a festőt tisztelet, sőt szeretet is a megfestendő személyhez, mégsem adhatja fel az igényt, hogy a lélek mélyére hatoljon. Kár tehát a tehetséget aprópénzre váltani. Sem társasági portrék sokaságára, sem csinibaba-arcképek kevésbé igényes sorozatára.

László Fülöp harmincnyolc éves korában, 1907-ben telepedett le Londonban. Akkor már világhírű; kedvelt udvari festő Európa-szerte, sőt hamarosan Amerikába is áthajózik, hogy megrendelésre az elnököt és a pénzvilág nagyjait megfesse. Magyar származása ellenére igazi nemzetközi művész. Műveiben hiába keresnénk speciálisan magyar vonásokat. Korai genre-festményein még megjelenik egy vén 1848-as honvéd vagy egy-egy öreg paraszt, az Ave Maria hátterében fehér falú tanya rejtőzik a gémeskút árnyékában. A portréfestészethez azonban nincs már szüksége hazai jellegű, származást, kötődést kifejező utalásokra. Hiszen megrendelői köre is teljesen nemzetközi. Mi akkor benne mégis a magyar, amire ez a londoni kiállítás épül? Mert a Magyar Magic kulturális rendezvénysorozat ezzel az eseménynyel is a magyar–angol kapcsolatokat ünnepli, és Magyarország csatlakozását az Európai Unióhoz. Ez a kérdés az angol kritikusokban is megfogalmazódott. Ismét a Times kritikusát, John Russell Taylort idézve: „Mulatságos, de László Fülöp nem néz ki magyarnak. Sem művészete, sem személye. Kivétel a dublini esküvője a Guinness örökössel, ahol ugyancsak látványosan, sötétzöld bársonynadrágban, térdig érő csizmában jelent meg, prémmel, sastollal díszített fövegben.” A díszmagyar öltözetet mindvégig kedvelte; ebben fényképezteti le magát még 1929-ben is műtermében. Büszke volt a Ferenc József által 1912-ben adományozott nemességre, ami a valahai Laub Fülöp Elekből Philip Alexius de László of Lombost kreált. A de László nevet Angliában idegen hangzása ellenére is használta, és mindig nagy örömmel tett eleget magyarországi meghívásoknak. Bár megtörtént, hogy egyik hazában sem lelt otthonra. Közvetlenül az első világháború kitörése előtt szerezte meg az angol állampolgárságot. Ezért Budapesten sok támadás érte, és Ausztriában vagyonát elkobozták. Angliában viszont mint „enemy alien”-t (ellenséges idegent) tartották számon; levelezését, tevékenységét ellenőrizték, és amikor tíz fonttal kisegítette egy megszorult volt honfitársát, bíróság elé idézték, és börtönre ítélték. Nem is úszta meg ezeket az éveket ideg-összeroppanás nélkül, és jó pár évbe telt, míg mindkét hazában ismét elismerték. Horthy arcképét azután többször is megfestette, legutoljára 1935-ben. Erről a magyarországi látogatásáról számolt be lelkendezve Owen Rutternek, későbbi életrajzírójának, mondván, hogy az ország ünnepelte, „és végül befogadta kiemelkedő fiai közé”. Nyilatkozik a Pesti Naplónak, a Budapesti Szemle s a Hungarian Quarterly tanulmányt tesz közzé festészetéről. Mindez azonban távolról sem jelenti, hogy a magyar festészet bármely irányát képviselte volna, vagy hogy művészete kapcsolatot jelentett régi és új hazája között. És az az arcképfestészet, mely ismertté tette nevét korában, semmiképpen sem sorolható a 20. század művészetének olyan vonulatába, melyet most büszkén mutathatnánk fel Európának.

A László Fülöp-kiállítással fémjelezni európaiságunk kissé olyan, mint ha Orczy Emmuska (és nem Emma, mert az Emmuskához mindvégig ragaszkodott!) bárónő regényeivel mint a magyar irodalom gyöngyszemeivel kérkednénk a világ előtt. Emmuska László Fülöp kortársa volt, csupán pár év választotta el őket. Emmuska tizenöt éves kora óta élt Angliában. Első és leghíresebb regénye, a Vörös Pimpernel 1907-ben jelent meg, László Fülöp angliai letelepedésének évében. Ő is büszke volt családjára, magyar származására. Többször visszatért a családi kastélyba, Tarnaörsre. Regényei pedig közkedveltségnek örvendtek, sőt a Vörös Pimpernel örvend ma is, mint azt az írónőnek Arnold Bennett annak idején megjósolta: „Ne féltse a Vörös Pimpernel jövőjét. A főszereplő még akkor is élni fog, mikor jobb művek rég feledésbe merültek.” Korda Sándor 1934-ben megfilmesítette; a félelem és gáncs nélküli angol lovagot, Sir Percy Blakeneyt, a francia arisztokraták megmentőjét a szintén magyar származású Leslie Howard játszotta. Pár évvel ezelőtt pedig az angol televízió készített nagy sikerű sorozatot a regényből. Mégsem mondanánk azt, hogy Orczy Emmuska művei – még a magyar tárgyú regények sem, mint például A son of the people (A nép fia) – a magyar irodalom korpuszába tartoznának. Emmuska sem tartott volna erre igényt. És így vagyunk László Fülöp festményeivel is. Örülünk, hogy Emmuskát is, de Lászlót is, még ismerik, vagy éppen újra felfedezik, örvendünk a televíziós sorozatnak és most a Christie’s-kiállításnak. Szívesen elszórakozunk Sir Percy, az ízig-vérig angol gentleman kalandjain, s elácsorgunk László Fülöp egy-egy kacéran mosolygó szigetországbeli szépsége előtt. De ne kelljen se az irodalom, se a 20. századi képzőművészet kiemelkedő személyiségeinek tartanunk őket. Csak hát itt és most ezek a „kapcsolatok” hívják fel a figyelmet a magyar névre és így – sajnos – a magyar művészetre. Sikeres hírverés Európához való csatlakozásunk előestéjén. De csak ezzel tudnánk bemutatkozni?

Czigány Magda

*A brush with grandeur: Philip A. de László 1869–1937. London, Christie’s, 2004. január 6–22.