Lackfi János

Naplót élni

2002. augusztus–október

Délután interjú Orbán Ottóval a rádióban. Szép és megrázó, a félárva, majd intézeti gyerek magárahagyatottságáról beszél, aki egyedül áll az ég alatt, nem hisz, mert nem hihet senkiben, semmiben. Célja a túlélet, hogy valami módon formát adjon annak, ami történt, történik.

Este, foci után hazafelé egy szerencsétlen kis vakondot pillantok meg, ott kanalaz remegve a betonjárdán. Rémítő döbbenetet élhet meg, olyat, amilyennek Orbán Ottó a háborút írta le. Számára az a kényelem és biztonság, amikor egyedül túrja-fúrja előre magát a fekete földben, mindenkitől elzárva, boldogan. Beleborzong az ember, és röstelli magát léte változatossága miatt.

A misén felolvasom az olvasmányt Ezékiel próféta könyvéből. Az Úr egy tekercset kínál a prófétának, amelyre csupa jajszó és sirám van róva. Ő megeszi, és édessé változik szájában, mint a méz. Meg kell enni a gyötrelmet, össze kell rágni. Amíg ki nem csordul édessége.

Skodánk hűtővize menetrendszerűen felforr csúcsforgalomban. Többen ajánlották, vegyünk már egy mobilt, tartsuk a kocsiban, arra az esetre, ha történne valami. Juli ellenáll, és neki van igaza. Különben nem érzi az ember, mennyire rá van utalva másokra, az általuk működő kegyelemre. Jó próba nekem is, akinek az ilyesmitől a leghamarabb felforr az agyvizem. Még a gyerekek nyűgösebbje is jobban viseli nálam a viszontagságokat. És kínos, béna dolog kiállni az út mellé, segítséget kérni valakitől. Ugyanakkor eddig mindig felemelő volt, hogy megállnak a csillogó kocsikkal száguldó emberek, mobiltelefonjukat szó nélkül felkínálják, némelyikük még a szerelésbe is besegítene. Nem lehet a vagyon alapján ítélni, ellenszenveket táplálni. Minden attól függ, ki mire használja a pénzét.

Az együttélés kényszerének csimborasszója: sziámi ikerpár a tévéhíradóban. Az egyik ilyen páros összeragadva élte le életét, láthatólag vidáman, a legapróbb apróságokat is kiélvezve. Az ember szégyelli magát: nemhogy összenőve, de még egy helyiségben is ritkán bírja másokkal. És sosem a másik a hibás, hiszen ő csak olyan, amilyen. Egymásra kell hagyatkoznunk, ezért vagyunk itt.

A magyar bajnok ZTE focicsapata 1:0-ra legyőzi itthon a Manchestert, a világ leggazdagabb és egyik legjobb csapatát. Dávid és Góliát. Eufória. Koplárovics Bélát, a góllövőt, egy egész fiatal srácot, várják a stadion sajtóhelyiségébe, hogy nyilatkozzék. Az ajtó hangosan, nyihogva nyikorog, amikor bejön. Ennyit arról, túlfizetett-e a magyar focivilág, akár továbbjut a Zete, akár (ami valószínűbb) nem. Olajra már nem futja… Mindenesetre tizennégy magyar focista ma úgy fekszik le aludni, hogy „megvertük a MU-t”. Jó érzés.

Vajda Jánost olvasom: „Kegyetlen vámpír a tudás! / Telhetlen szíja véredet, / És annál kétkedőbb Tamás, / Amennyivel többet bevett.” Az iparosodás korai korszakában, késő romantikus vonzódású költőként ilyen pontosan írni a tudás csömöréről: ez több, mint éleslátás. Igaz, tulajdonképpen már Ádám és Éva bibliai alaptörténete is erről szól, jóllehet sokan a tudására féltékeny Isten és a szabadságra törekvő ember küzdelmeként igyekeznek értelmezni. Pedig elsősorban arról van szó, hogy növényevőnek a húsra rákapni több, mint egészségtelen. A jámbor tehén korunkban farkaséletmódra kényszerült (különben az orra alá dörgölik, hogy nem valósítja meg önmagát), és lelkesen rágcsálja a véres, gőzölgő bifszteket. Aztán képtelen megemészteni, és okádni jár oda, ahol senki se látja. A tudás mindig újabb tudás vágyát szüli, végtelenül, eladdig, hogy közben elfelejtjük élni az életünket. Minden jelenséget minden oldalról megvizsgálni: abszurdum. Aki minden házat mindenfelől körbejár, és tüzetesen megméricskél, elfelejti megnézni a várost.

Legnagyobb, legeuforikusabb építészeti tapasztalataim egyike az avignoni Pápák Palotája volt. Mentem a fal mentén, bambán, tudatlanul, adatokra, történelmi adalékokra érzéketlenül, próbáltam átitatódni a látvánnyal. A magas homokkő-sziklafal megdolgozatlan, puha kontúrjainak és az ember emelte falak mozaikszerű, több lendülettel egymásra tornyozott síkjainak ellentéte, a tömbök szinte absztrakt hatása, a lőrések és ablakok rejtelmes morzeábécéje elemzetlen, feldarabolatlan, teljes élménnyé vált, vagyis többé, mint a puszta tudás. A tudás valóban vámpír (az olvasás is olykor csak újabb betűtömegekre éheztet, ezt nemegyszer tapasztalom), az érzékelés viszont vérátömlesztés.

Édes, leves nyári almát vettem, és méregzöld erős paprikát. Együvé tornyoztam őket egy háncstálra, majd este megmostam, négybe vágtam és elropogtattam egy almát. Döbbenten állt meg számban a falat: az almának paprikaíze volt – a vékony héjon keresztül „megfogta” a méregerős zöldség. Mondja valaki ezek után, hogy a leszedett, begyűjtött, holt termésnek nincs élete. A csöndes, állhatatos növényi szerelem átszivárgott az alma húsába.

„Gondolj merészet és nagyot…” – énekli Petur bán. Villon, egy kis, százlakosú falucska valahol Champagne és Bourgogne határán (mind bor, mind pezsgő szempontjából ideális helyen) nagyot gondolt, és szervezett egy nemzetközi költőtalálkozót. Egy venezuelai, egy paraguayi, egy iraki és pár helyi költő lépett fel, meg én. A nyaralókkal együtt maximum kétszáz főnyi faluközösségből hatvan ember, vagyis a lakosság egyharmada ott ült a templomban az első felolvasáson. Élvezték, meghatódtak, nevettek, kérdezgettek. A három környező faluban rendezett egy-egy esten harminc-negyven-ötven fő gyűlt össze, voltak, akik mániákusan jártak utánunk, s egyetlen alkalommal sem hiányoztak, köztük sok úgynevezett egyszerű ember (én egy kamionsofőr és könyvelő felesége házában voltam elszállásolva). A búcsúvacsorán még meg is újráztattak, ötödször is olvasnunk kellett. Kiderült: ha az ember nem misztifikál, nem fennhéjáz, akkor igenis megértethető, mire való, miféle ünnepi foglalatosság a vers. A második nap már nem mehettem úgy végig a főutcán, hogy ide is, oda is be ne hívtak volna egy kis aperitifre. Az életük része lettünk: többre a művészet hiába is törekedne.

David Gaggelli főiskolai tanár, akinek fejéből az egész ötlet kipattant, Villont a világ közepének tekinti – s valóban, a mező egy bizonyos pontjáról 360 fokban a teljes horizont látható, nem állja el a teret sem hegy, sem erdő. Különös, tölcsérszerűen beszippantó látvány… David körbevitt a környéken, megmutatva egyebek közt a hármas megyehatárt, ahová még egy évszázada is kiálltak a betyárok, s ha pandúr érkezett, a határ túloldalára kerültek: Napóleon ugyanis úgy megerősítette a megyei autonómiát, ahogy Amerikában ez egyes államok esetében ismert, s a pandúr a túloldalon már nem intézkedhetett. Megindító volt látni itt-ott a francia forradalom állíttatta szabadság-hársakat: minden falu köteles volt ilyet ültetni. A falu környékének kincse, mindene a kő: vakolatlan kőből van a legtöbb ház, hasított palacserepekből még ma is sok tető. Az ilyen fedél négyzetmétere körülbelül tonnányi súlyú, nem is lehet akármilyen ácsmunkát tenni alá.

A közelben áll a színtévesztő vízvezeték-szerelő háza. Kész kabaré az egész, vagy olyan, mint egy cseh újhullámos film: a pasas rendre fordítva szereli fel a hideg- és melegvíz-csapokat. Maga a ház kívül ritka ronda mangószínű, az árnyalatot a tulaj személyesen választotta ki, s mint mondja, „gyönyörű égszínkék”. Benn nem jártam, de mint David meséli, szürrealisztikusak a szobák is. A jóember freskókkal festette tele a falat, és szigorúan ügyelt a színösszeállításra. Ha hihetek a szemtanúnak, hideglelős látvány. Mindenesetre elgondolkodtató, mi a való világ: az, amit belül, vagy amit kívül látunk.

Pablo Casals előtt Bach gordonka-szólószvitjei az izzasztó dögunalom jelképei voltak: diákok rémei, biflázni való, ujjtörő etűdök. Mikor aztán Casals egy ízben hónapokra bezárkózott nyaralójába hangszerével, és a Bach-darabok merőben új értelmezésével bújt ki onnan, minden megváltozott. A szvitek sikerdarabbá avanzsáltak, pazar szerkesztésük és dinamikájuk felfénylett végre, koncerttermek lélegzet-visszafojtott csendje tisztelgett előttük.

Ez a legnagyobb forradalom: felfedezni azt, ami már régóta szem előtt van, amit már mindenki halálosan un, ami mindenkinek a könyökén jön ki. A legmeghökkentőbb módon megmutatni, hogy új és szép és igaz és nagyszerű. És akkor sokan, akik úton-útfélen belebotlottak a kincsbe, és észre sem vették szinte, elámulnak, mi mindent köszönhetnek neki. Felnőtt fejjel lemezről hallgatva a bartóki Mikrokozmosz vagy Gyermekeknek darabjait rádöbbenek, hogy bár zongoristapalánta koromban nemigen értettem őket, alapvetően meghatározták zenei ízlésemet, hidat építettek bennem a maibb muzsika felé, és belém itatták a népzene szinkópás lüktetését. Én meg azt hittem közben, hogy a lelkemet reszelgetem le lassan és kínosan a billentyűkön.

Novemberre babát várunk: van ebben valami megfoghatatlan mindig. Főként ahogy ilyenkor az ember „munkaköri kötelességévé” válik, hogy büfögtesse, altassa, kakáltassa, vagyis egyszerűen megtartsa azt a másik kis testet. Érzékeny állványul szolgálni valamely más, szerves entitás számára, azt hiszem, ez az egyik legfelemelőbb házi feladatunk: ez sarkallja az állatvédőket, a kertészeket, a lelkészeket és (jobb esetben) a pszichiátereket. Isten is valahogy így tart meg bennünket a semmi fölött, amelyben garantáltan összetörnénk magunkat. A babázós közérzet titka a sok fáradság mellett is ez: mindenféle rohangászás és látszólagos aktivitás helyett visszatérni egy alapvetően nyugalmas és helyettesíthetetlen létállapotba, amikor nem a milyenségünk a fontos (máskor állandóan ennek alapján méretünk meg), hanem létünk mint támaszték, mint önmaga.

Nizzában járva múlt novemberben valami számomra szokatlan dolgot ízlelgettem: a mediterrán létformát. Két-három nap is elég volt, hogy megértsem, miről van szó. Először is a mesterségesen színezett képeslapokra illő színű tenger: azt hinnénk, ez az encián holdkóros festők találmánya, de nem, ott nyújtózott előttünk, ragyogása pedig a mélyből jött, máshonnan nem is jöhetett, hiszen ősziesen komor volt az ég. Este Kányádi Andrissal a zöldes égbolt előtt, a hullámokkal szemben ülve rágcsáltuk el tízfrankos grillcsirkénket, sötétedés után pedig felkapaszkodtunk az öböl fölé nyúló bástyateraszra, és nemlétében érzékeltük a vizet, erejét, hiányzó színét. Ott volt és nem volt ott, pofonegyszerűen, töményen. Mondhatni, metafizikusan, de ezt csak mi mondjuk nagy lelkesültségünkben, ő sosem.

Egyik délután a tenger túlfeléről sivatagi homokot söpört át a szél, a szemergő esővel együtt pergett alá, és pillanatok alatt belepte az egész kiglancolt városkát. A kocsik dukkóján, a feltornyozott gyümölcshalmokon, a boltok elé mutatóba kitett borospalackokon patina ült egyszeriben. A bőség jeleiből nagyon gyorsan leporolandó archeológiai lelet lett.

Az esti korzó a viszonylagos hideg ellenére is mozgalmas volt. Az egyik hórihorgas barokk templom hajója felett, a torony két oldalán emeletek húzódtak, ablakokkal. Az egyiken kihajolva valaki a tömeget bámulta. Utólag mondta valaki, hogy a paplakot építették olyan furcsa magasba, talán mert úgy közelebb a főnökség. Valószínűleg valamelyik kíváncsi atyát láttam nézelődni.

Az okker és mélysárga házakkal körbeállt sikátorok, a zsúfolt pizzéria, a dombtetőn lévő, ciprusokkal árnyékolt temető, a helyi tésztaféleségért sorban álló turisták, a papírgalacsinnal focizó szakácsok, mindez megfoghatatlanul tartalmazott egy számomra csak egynémely olasz regényből ismert valóságot.

Nyugaton olykor kitalálnak valami okosat is. Például kulturális és turisztikai célréteg lett a „harmadik életkorúak”, vagyis a nyugdíjasok köre. Akiket minálunk szavazóautomatának vagy koloncnak tekintenek (épp csak hogy a gyilkos büdösbarlangba nem viszik őket, mint régen, az őszinte paraszti világban), azok ott ellensúlyként szolgálnak, segítenek továbblendíteni a nagy gépezetet. Van idejük, némi pénzük, nyitottak az újdonságokra. Nizzában egy nyugdíjasklubban léptem fel mint fiatal magyar költő, ami körülbelül annyit mond odakinn, mint itthon a mozgássérült mozambiki tűfestő fogalma. Százötvenen hallgattak végig egy Magyarországot bemutató előadást, utána pedig még mindig ötvenen ott maradtak a felolvasásomon. Kiderült, hogy épp csak hallottak a francia kortárs költészet Nobel-díj-közeli nagy öregjeiről, Bonnefoyról vagy Jaccottet-ről is. Vagyis a nulláról indultam, s ez több esélyt adott nekem (hisz jelen voltam, érvelhettem), mint egy-egy klasszikusnak. Nagy élmény volt látni, hogy le lehet kötni őket: még vagy öt kötetet is eladtam. Most mondja valaki, hogy a vers nem érdekli az embereket…

Franciatudásomat tesztelve sokan kérdik naivan: „akkor te már franciául is gondolkodol, nem magyarból fordítod, amit mondasz?” Persze valóban nem fordít már az ember egy idő után magyarra s vissza, de nekem mégsem ez a legmélyebb tapasztalat a két nyelvben (vagy két nyelv között) létezés kapcsán. Érdekesebb az, hogy az ember egy idő után nap mint nap mormolja magában ama másik nyelv kifejezéseit, szavait, szétbontogatja őket, mint valami régészeti rétegeket, rácsodálkozik, egyik-másik tő honnan ered, mit rejt ez vagy amaz a vonzat. Forognak bennünk a nyelvi panelek, s akárcsak magyarul (bár anyanyelvünk szókincse iránt jóval fásultabbak vagyunk), időnként kivillan egy-egy szokatlan íz, szín, asszociáció. Ezért érdemes alulfizetett bányásznak lenni.

A történet olyan szimbolikus, hogy publicistai trükközésnek, néptribuni koholmánynak tűnhet. Pedig igaz, ide van bebetonozva, Zsámbék kellős közepére. Valamikor fürdő volt itt, ennek emléke az 1700-as években épített Törökkút. A turisztikai csáberőt növelendő minden prospektusban szerepel, ám az ideérkező csoportok tanácstalanul álldogálnak mellette: egy nagy, négyszögletes, kőpárkányú gödör az egész, az alja zsaluzott beton, tele szeméttel. Forrás volt itt, kitűnő minőségű ásványvízzel, mígnem a volt tanácselnök (éppen most avatták szentté – akarom mondani, díszpolgárrá – augusztus 20-án a Romtemplomban), mellesleg a PEMÜ igazgatója, lebetonoztatta a kút alját, s a vizet az általa irányított üzembe vezettette: ma is azzal gyártják – ingyen! – a műanyagot. A helyiek pedig, dupla annyiért, mint Budapesten, Tatabányáról hozatnak karsztvizet. Állítólag harmincmillióba kerülne helyreállíttatni az eredeti állapotot. A rendszerváltás óta tíz év telt el, s még minden a régiben.

„Jó, tömött, megrázott, túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.” (Lk 6,38) Micsoda anyagszerűség! A magok tömörülése, tapadása, összebújása, a finom por szitálása, minden benne van. Jézus, a föntről érkező ugyanakkor lentről merül fel, ismeri a kisemberek piti megélhetési trükkjeit, az anyagok természetét, a velük való bánás módozatait. Maga szolgál, s ha kiszolgáltatja magát, hát csak azért, hogy az őt szolgálóknak tegyen szolgálatot.

Tegnap este Juli és a gyerekek „esküvői lakomát” rendeztek. Margit, az elsős nagylány már délután nagy fújtatva meghívókat rajzolt, és jól hallható élvezettel panaszkodott, „mennyi dolga van még”. A menyasszony természetesen Dorottya lett, mert ez a legvonzóbb szerep, és az ő akarata a legerősebb. Ezt az akaratot egyébként képes maga ellen is fordítani, és olyankor fogát összeszorítva akár egy oltást is szótlanul eltűr. Többnyire azonban rajtunk, többieken próbálgatja elképesztően határozott, tűzrőlpattant és nagyon szórakoztató karakterét. Margit, az örök aranyszívű lemondott, és nyoszolyólány lett, vőlegénynek pedig felcsapott a legkisebb, Johanna, látva, hogy itt fű neki különben nem terem. Lány létére vőlegény még Margit sem lett volna, Simon pedig nagyfiú az ilyen hülye, lányos játékokhoz, ezért titkolni próbálja, hogy – ő is élvezi. A háttérből azért kajánul sziszegte, hogy ez afféle „hanuszekszuális” esküvő (egész osztályában nagy talány a jelenség, nem lehet eleget magyarázni, miről van szó), igaz, csak nagyon halkan, mert félt, hogy ha nyíltan szemétkedik, nem kap a lányok gyártotta tortából. Aztán megvolt a szendvicsgyártás (igazi miniparadicsomot is kaptunk épp valakitől, ez nagyban fokozta az autenticitást), a gyertyafényes, csipketerítős, talpas poharas, fényes tálcás vacsora, a hosszúruhás-nyakkendős össztánc, sőt, egy váratlan telefont kihasználva még föl is lopóztak, és diszkót rendeztek Simon születésnapra kapott magnójával.

Dorottya boldogan közölte: nagy szerencse, hogy ilyen gazdag lakásban élünk, mert így bármikor szervezhetünk ünnepi lakomát. Gazdagságon a talpas poharakat, a bádogtálcát, a csorba kínai kávéscsészéket, a Quasimodo-díjam mellé kapott egyetlen kristályvázánkat (vadvirággal lett feltöltve az alkalomra) és az örökölt batisztterítőket érti. A varázsláshoz egészen egyszerű dolgok szükségesek (kendő, pálca, nyuszi, ócska cilinder)… A másnapi mosogatásnál találtam meg egy eltört talpas poharat, s önkéntelenül elmosolyodtam. Fene tudja, hányadik leárazott készlet fogyogat el lassan. Így jön rá az ember, mennyire nem bánja a tárgyak használódását. Egy remek francia házaspárnál, Richteréknél lakva Franciaországban rémülten néztem a villogó régi sárgaréz edényeket, parázstartókat, a porszemmentes cifra könyveket, képkereteket. Mi munka van tisztán tartásukban, míg mi itthon folyton csak tüzet oltunk: vég nélkül purgáljuk az „ezer aprócikk” ellepte neuralgikus zugokat. Elképesztő, miféle szemétlerakatokat képes létrehozni négy fel-alá járkáló gyerek egy pillanat alatt a lakás legkülönbözőbb pontjain. Ollók, ragasztók, értékes termények, nélkülözhetetlen ásványok és kavicsok, elcsent szerszámok, konyhai eszközök, fadarabok, azonosíthatatlan alkatrészek, kekszek, ropidarabok, mazsolák, gombok, ruhák, rongyok tömkelege kering állandóan a lakásban. Sokszor az is eldönthetetlen, mit „szabad” kidobni, miből lesz balhé, mi hiányzik majd valami fontos (nekünk vagy nekik fontos) szerkentyűből. És természetesen mindent egészen máshová kell a helyére tenni, úgyhogy naphosszat szaladgálhatunk fel-alá.

Mégis örömmel nézi az ember, hogy kopnak, fogynak, használódnak a tárgyak. Kétéves szalagparkettünk legalább tízévesnek hat, a bútorok térdmagasságig összekaristolva, afölött is olykor összerajzolva, matricákkal vagy azok nyomával ékesen, a poharak-tányérok egy része csorba. Közelebbről szemlélve pofás kis romhalmaz a lakás, mégis lakva van, nem szomorúan steril. Az életről beszél, annak kelléke, díszlete, s nem afféle operettházi preparátum. Én legalábbis így szeretek lakni. Ami nem jelenti, hogy ne rugaszkodnánk újra meg újra neki, néha egészen kétségbeesetten, a rendrakásnak.

Csilléry Orsiék nagyon kedves fiatal házaspár, első pillanatban hangot találtunk velük. Ő is, férje, Gábor is festőművész, és megvettek egy módosabb iparosházszerű régi épületet itt, Zsámbék központjában. A puszta (félölnyi vastag) falakig lecsupaszították a házat, kicserélték a tetőszerkezetet, de minden gerendát, követ megtartottak, ami használható, beépíthető volt. Osztott, dupla táblás ablakokat csináltattak a régiek mintájára, Gábor bejárta a környéket, öszszegyűjtötte a legszebb, még látható párkánydíszmotívumokat, s azok alapján maga fűrészelt mintát az ereszaljára. Ő tervezte a gyönyörű osztott téglakéményt a tetőre (meresztették a szemüket a kőművesek, de a végén egész büszkék voltak magukra). A vakolat és a fafesték színét is a helyi, sváb tradíció alapján kevergetik ki, mindenre, még a vörösréz esőcsatornákra is ügyelnek. A szecesszió elképzelése volt, hogy az ember boldog lesz, ha harmonikus, kézműves műgonddal kimunkált környezetben él. Igaz, ők ezt csak milliomosok és arisztokraták támogatásával tudták megvalósítani. Orsiék saját idejük-erejük-idegeik anyagát építik be a házba, szervesen újraélnek valamit, amit készen kaptak, hozzáolvasztva saját képzeletüket. Ma mindenki dagadt palotát szeretne magának, minél feltűnőbb színekben, úgyhogy barátaink vállalkozása végül is kilóg a sorból… Minden különösebb retorika nélkül hirdeti, hogy a ház azonos lakójával, aki nem a Marsról érkezett egy dollárral teli bőrönddel, hanem emberek nemzette emberek testéből szakadt ki ide: köldökzsinórja eltéphetetlen.

Valamelyik reggel, mosogatás közben, Mendelssohn-összeállítás a Bartókon. A romantikus zenéből kevés mestert kedvelek házi hallgatásra, Felix úrnak inkább csak elismerően hümmögtem eddig pazar hegedűversenyén, egy-két más szép zenéjén. Most meglepődöm, hogy szinte minden előadott dallam ismerős, sőt: a belső világom része. S még valami: ő egy időben tudta csinálni a „használati” zenét, a korban népszerű házimuzsikáláshoz szükséges kamaradarabokat és a pódiumra való darabokat. Nem látott ebben ellentétet, ahogy egy építész is belenyugszik, hogy megszorításokkal lehet csak önálló. Nem kell-e az irodalomnak is némi engedményeket tennie, pár lépést az olvashatóság felé? Nem prostituálódásra gondolok persze…

Leányfalun voltunk lelkigyakorlaton egy tíz éve szerveződött házas-közösséggel. Az arányok érzékeltetésére: a mi fiunk, Simon volt az első gyermek a társaságban, ma a tíz-tizenkét család majd ötven gyereket terelget. Tahitótfalu határában meglátogattunk egy embert, aki ott őshonos állatokat, jakot, szürkemarhát, rackajuhot, mangalicát, hucul lovakat, miegymást tenyészt. Aztán fontosabb dolga is akadt, mint hogy minket kalauzolgasson: éjszaka megdöglött Samu, az egyik jak, meg kellett hát nyúzni a tetemet. A fickó neki is látott, s a gyerekek ámulva gyűltek köré. A nyakon hatalmas gennydaganat fakadt ki, ez okozhatta az állat vesztét. Amúgy fehér volt a bőr visszája, fehér a testet burkoló háj, s lassan lejött a pizsama, amelyet szegény pára álmában magán felejtett. Csinos kis életlecke-halállecke a gyerkőcöknek (akik nagyon élvezték), kínos magyarázkodás a felnőtteknek (akik feszengtünk).

Este Johanna azt játszotta, hogy én vagyok a jak, ő pedig megnyúz engem. Egy fél dióval hántotta le a bőrömet, s nekem közben ki kellett dugni a nyelvemet, jelezvén, megdöglöttem. Mikor Julira is sort kerített volna, Dorottya rémülten közbelépett: én már úgyis menthetetlen vagyok, legalább az anyjuk nyúzatlan megmaradjon.

Régen úgy hullajtottam el a benyomásokat, élményeket, mint cséplőgép a szalmát, töreket. Mostanság rég betemetett múltbeli alakok (gyerekkori szomszédok, iskolai osztálytársak) támadnak fel, elfeledett szituációk elevenednek meg bennem. A pazarlás évei után itt a gyűjtögetés kora.

Fura dolog a gyermeknevelés. Ma a tekintélyelvű, katonás parancselv felől túlságosan is a „laisser-faire”, vagyis a mindent szabad irányába mozdul el (főleg a nyugati) szülők stílusa. Erre a legédesebb történetet egy református lelkész mesélte. Hollandiában egy boltban egy ilyen túl eleven, de már nagyobbacska gyerkőc leönti tejföllel egy öreg néni ruháját. Az idős hölgy korholni kezdi, mire megjelenik az anyuka, és minősíthetetlen hangnemben elküldi az öreglányt, mondván, hogy mer így beszélni vele, hisz ez csak egy gyerek szegény. A jelenet tanúja, egy fiatalember ekkor odalép a tejespulthoz, kinyit egy doboz tejfölt, és az anyuka fejére önti: „Pardon, asszonyom, én is modern nevelést kaptam.”

Persze érzékeny mérlegjáték ez az egész. A kisgyerek valóban nem tud rossz lenni, hacsak meg nem tanítjuk rá a túlzott elnyomással vagy a túlzott szabadjára engedéssel. Egy növényt fel kell ugyan karózni, de hagyni kell nőni is, mert ha rárakunk egy követ, elsatnyul, ha meg kihúzzuk mellőle a botot, szétterül a földön. A gyerek gömb, teljesség a maga (együttélés tekintetében) könnyebb és nehezebb tulajdonságaival, adottságaival. Ha túlzottan kibontunk egy-egy alkati mozzanatot, rosszat teszünk vele, hatalmas pofáraeséseket készítünk elő. Ha elfojtjuk őket, váratlanul törnek felszínre, esetleg egész másutt, de pusztítóan. A hagyományos nevelés fájdalmasan lefaragta a gömbből, a teljességből a „felesleget”, s kuglibábokat próbált esztergálni a kölykökből. Barbár dolog, kétségtelen, sok lelki nyomorodás okozója. Ha viszont meghagyjuk őket gömbnek, ormótlanul folyton összeütköznek majd a többi kuglibábbal. Meg kell próbálni a lehető legkevesebb szenvedés árán (de a szenvedést nem mindenáron elkerülve!) úgy „beléjük gyömöszölni” a gömböt, hogy az megmaradjon osztatlan egésznek, s mégse akadályozza őket jártukban-keltükben. Valahogy úgy, ahogy Nemes Nagy Ágnes szerint Isten is egy nagy tölgyfát „gyömöszölt” egy kicsi makkba. Befelé táguló, befelé végtelen embereket nevelni…

Példaképekben, mintákban ma nagy hiány van, mondják. Büki János barátom vetette velem észre az abszolút emberség példáját, aki pedig ott tevékenykedett évekig nap mint nap a szemem előtt. A Ferenciek terén, a Jégbüfé szűk fülkéjében (az egész talán egy-másfél négyzetméter) egy magas, himlőhelyes arcú férfi görnyedezik több mint tíz éve, télen-nyáron hőségben, és mosolyogva, türelmesen osztja a gofrit boldog-boldogtalannak. Ma, amikor mindenki azért lép be egy céghez titkárnőnek, hogy igazgatóként távozzék, döbbenetes evidenciával hat ez az ember, pontosabban az Ember. Olyannyira, hogy észre sem vesszük.

Hasonló figura a Pázmány menzáját egy személyben üzemeltető, igazgató és szervező fickó, Tibi, aki saját kezűleg meri ki mindenki tányérjára az ételt. Olcsón pazar éttermi minőséget produkál, de a legfőbb vonzerő merőkanalában, habitusában rejlik. Úgy pakol meg minden tányért, hogy közben (napjában több százszor) láthatólag összefut a szájában a nyál saját gusztusos főztje láttán. Ilyesmikben lakik az a bizonyos „ember lenni mindig…”, nem a hordószónoklatokban.

Szüret apám kis Balaton-felvidéki szőlejében. Edénymosás, fürtvagdosás, darálás, vedercipelés, préselés közben az jár a fejemben, milyen kultikus tevékenységet folytatunk most, miféle rejtelmes átlényegüléshez járulunk hozzá erőnkkel. Nem a dionüszoszi féktelenségre gondolok, hanem ama „józan részegségre”, amelyről már az egyházatyák is beszélnek. Sokan csak orgiában vagy absztinenciában képesek gondolkodni, pedig középen vezet a legtanulságosabb út.

Lányaink fején tetveket vettünk észre. Átvizsgáltuk a családot, kiderült, mindannyian tele vagyunk serkékkel, bogarakkal. Irtózatos nagymosások, takarítások, tisztogatások következtek, Juli napszámra fésülte ki a gyerekek hajából az élősködőket, kenegetett mindannyiunkat tetűirtóval. Azt hittük, sosem érünk a végére. Az iskolában és az óvodában rögtön szóltunk, de a pedagógusok elsápadtak, sopánkodtak, azt mondták, ez nagyon kínos – és nem szóltak senkinek. Merthogy akkor mit mondanak. Mármint az emberek. Hogy ez egy tetves iskola. Hogy ez egy tetves óvoda. És akkor mi lesz! Úgyhogy jobb, ha szép csöndben elterjed a bogár, noha amúgy két hét alatt ki lehetne irtani. Nem baj, ha az osztály egyre tetvesebb, feltéve, hogy nem beszél róla senki.

Aztán az is kiderült, Margit osztályában van egy régóta tetűgazda kislány, akinek édesanyját hiába kérte eddig a védőnő, nem irtotta ki a tetveket, merthogy – úgymond – úgysem lehet kiirtani. A védőnő most közölte az anyukával, hogy nem hozhatja iskolába a lányát, amíg meg nem tisztogatja a fejét. Az illető lányzó a szomszéd faluból jár be, s mindig más anyuka hordja az összes onnan jövő gyereket. Vagyis a kocsiban zsúfolódva boldog-boldogtalannak osztogatta a bogarakat. A többi szülő rettenetesen fel volt háborodva, hogy nem szóltak nekik. Pár nap múltán a kislány újra megjelent: édesanyja kitette a suli előtt, és elporzott. Szerencse, hogy ekkor már nem találtak a hajában semmit, mert visszapaterolták volna. A legborzasztóbb, hogy az egésznek ő itta meg a levét, pedig igazán vétlen a dologban.

A védőnő szavaiból amúgy is rémes helyzet tárult fel: az itt lévő négy-öt iskola egyikében sem engedik az ellenőrzést, mert akkor kiderülne, hogy állandó krízishelyzet van. A probléma megoldhatatlan, mert hiába kezelnének mindenkit, néhány gyerek hazamenve újra összeszedné a vígan tenyésző állományt. Ráadásul egyetlen oktatási intézmény sem akar „tetves” hírbe kerülni. Ennyit arról, hogy hol tart ma Magyarországon a „preventív” gondolkodás.

Minden rosszban van valami jó. Egyfajta bensőségességet, egymással törődést hozott magával ez az órákig tartó bogarászás. A családi élet újabb terepe lett, bár sok bosszúság járt az egész üggyel. A majmok is részben így fejezik ki szeretetüket. Igaz, ők összekötik a kellemest a hasznossal, és egyben a táplálkozást is megoldják: megeszik egymás tetveit. Állítólag a Föld összes élelmezési problémáját rendezné, ha ennénk az (igen tápláló) mindenféle rovarokat.

Jó múltkorjában itt járt a France-Culture rádióadó stábja, s immár másodszor beszéltettek arról, mit jelent nekem Budapest. Némiképp bosszantott, hogy a rohadt hidegben kellett végigcsászkálnom velük a várost, és elvesztegetett időmet semmi módon nem fizették meg, de az ilyen alkalmak mindig jók valamire. Például arra, hogy magamnak megfogalmazzam, miben áll a saját Budapest-mítoszom. Nem vágyom ugyanis vissza a városba, ahol már két hét zsámbéki lakozás után turistaként mozogtam. A barangolást viszont kifejezetten élvezem mint külsős, mint valaki, akinek van hátországa.

A franciákat elvittem pár helyre, például öreg fogorvosunk, Pista bácsi volt lakóházába. Iszonyú lassú, régi gépekkel, roppant alapossággal dolgozott, egy-egy kezelés kínvallatással felért, viszont az a fog, amit ő megcsinált, rendben is volt egyszer s mindenkorra. Máig előttem van poros polgári lakása, amelynek előszobájában halomban álltak a hátizsákok, kötelek, bakancsok, mert az öreg fia szenvedélyes hegymászó volt. Ő maga marhacsontból készített dísztárgyakat, melyeket fogászszerszámaival kifúrt, és amalgám berakású motívumokkal díszített. Gyerekkoromban valahányszor egy fogorvosnál kinyitottam a számat, az illető a speciális fémkoronák láttán felkiáltott: „Hát él még a Pista bácsi!” Később egyik barátom bemutatta nekem éppen aktuális barátnőjét, akit rögtön megkérdeztem, jól emlékszem-e, hogy ő az öreg egyik unokája. Barátom idegesen mondta, hogy hihetetlen, de egész Pesten majdnem mindenkinek ez az első megjegyzése.

A Belvárosi-templomot is megmutattam, nemcsak mert ott esküdtünk feleségemmel, de mert annyira tipikusan közép-európai építészeti jelenség, s szinte minden történelmi-régészeti korszak lenyomata megtalálható rajta. A szentély gótikus, falában egy-két török imafülke meg két különleges reneszánsz márványrelief, az oltár felett Molnár C. Pál táblaképe a huszadik század elejéről, a hajó, az oldalkápolnák szerkezete és díszítése (csakúgy, mint a bejárat feletti Szentháromság-szobor) barokk, itt-ott klasszicista síremlékekkel, a jelenlegi keresztelőmedence modern, de körötte a falon kora középkori freskónyomok. Ráadásul az egészre rázuhintották az Erzsébet hidat, nem beszélve a húgyszagú parkolóról, amely teljesen kortárssá varázsolja a környéket.

A Rudas-gőzről, egyik kultikus helyemről csak beszélni tudtam nekik, hiszen odabent minden műszaki berendezésük tönkrement volna. Miklós barátommal már az Erzsébet híd oldalában lévő ivócsarnokot is látogattuk, ahol nagyon egészséges és rettenetesen büdös langyos, kénes gyógyvizet lehetett inni söröskorsóból. A közönség miatt jártunk oda, a demizsonnal érkező, sopánkodó, panaszkodó öregeket szerettük. Miklós nehezen birkózott a vízzel, én viszont már csak a virtus kedvéért is nagyokat kortyoltam. A gőzbe meg főként János barátommal jártunk. Az egész török kori belső, a vörös márvány fekvőpad, melyre Szindbád is ledűlt pihegni (s még hányan előtte), a színes üveg hatszögeken beeső fénysugarak s főként a kísértetiesen mozgó testek vonzottak. A kidolgozott izomzatú, éppen a fogyás fázisában lévő sportolóktól az elhízott és a girhes, öreg, beteg testekig kontrasztosan, mintegy Caravaggio vagy De La Tour fény-árnyék beállításában vonult itt el az emberiség nagy haláltánca. Hájas ukrán maffiózók tárgyalták ki ügyeiket, kultúhált öheg polgáhok áztatták magukat, és nagy garral tréfálkoztak az általában nyers modorú kabinosok, az öles termetű masszőrök. Volt, aki vidékről feljövet mindig ott kezdte a napját, volt, akit beutalóval küldtek, és meghatározott rend szerint járt medencéről medencére. A 70-80 fokos száraz gőzben ropogósra változott az ott olvasgatott Népsport papírja. A nedves gőzkamrába reggel hat óra tájban eresztették be a forró kamillás gőzt, akkor volt a legsűrűbb, szinte a szomszédját sem látta az ember. Utána a 18 fokos hideg vízbe volt ajánlatos lemerülni. Némelyik termálmedencében öt percet lehet tölteni legfeljebb, mert különben kicsapódik sejtjeinkből a fehérje, s ebbe állítólag bele is lehet halni. Nem beszélve arról, hogy a spermiumok is károsodhatnak, és fogyatékos utódokat nemzhet fürdőzés után az ember.

Egyik vasárnapi gőzfürdőzés után nagykabátban, kalapban, még nedves hajjal hazafelé ballagtam a ropogós havon, számban a büfé-tejeskávé ízével. Az egyik tabáni ház előtt volt zenetörténet-tanárom és pár fiatal pakolt hangszereket egy Trabant kombiba. Izgatottan rohangásztak, észre sem vett volna, de ráköszöntem. Kiderült, vidékre mennek haknizni (nagy barokkzenész az illető). Mikor elmondtam, hogy épp a Rudasból tartok hazafelé, felkiáltott: „Istenem, micsoda élet!”

Szegény undok szomszédasszonyunk (mentális) állapota egyre gyatrább. Múltkor a hároméves Johanna döbbenten jött be, s mondta, hogy a Marika néni nyelvet öltött rá… Azt utálja a legjobban, ha társaság és gyerekek vannak nálunk. Egyszer feldühödve ordítozta: feleségem és más asszonyok azért „szarják” a gyerekeket, hogy ne kelljen dolgozniuk. Máskor vidám, fiatal társaság volt nálunk, sok gyerekkel, s az egyik fiú babzsák labdája (édesanyja horgolta napokig) átesett a kerítésen. Az öregasszony kárörvendve közölte, hogy nem adja oda. Einstand. Vissza a gyermekkor ösztönös, indulati világába, az infantilis indulatok szent kontrollnélküliségébe.

Tavalyelőtt egy hétig EU-hivatalnok voltam Brüsszelben. A Kultúra 2000 nevezetű uniós könyvkiadási pályázat zsűrijében üldögéltem mint „nemzetközi szakértő”. Minden áldott reggel nyakkendőben, zakóban, kis aktatáskával végigbattyogtam a hatsávos Rue Belliard-on, a visszataszító EU-negyed füstüveg palotái között (szűk lépcsős, keskeny németalföldi polgárházak ezrei tűnnek el egy-egy ilyen falanszter kedvéért: siralmas látvány a maszek kis életek ledózerolt, óriási téglahalma). Akkoriban költöztünk ki Zsámbékra, és tüdőm már elszokott a benzingőztől. Első nap szabályosan szédültem, mire az EU-irodába beértem: berúgtam a tömény levegőtől. A bizottság egyébként remek emberekből állt, volt ott egy norvég (hibátlan angol–francia–német-tudással, ráadásul ismerte az összes skandináv irodalmat), egy morcos kis luxemburgi, egy remek angol fordítónő és egy kedélyes, kétméteres litván.

Ráadásul mikor felhívtam Jean-Luc Outers belga regényíró barátomat, hogy jó lenne találkozni, hiszen egy hétre Brüsszelbe megyek, mondta: sajnos, nagyon elfoglalt, mert reggeltől estig egy bizottságban kell ülnie. Kiderült, hogy ugyanabban, amelyben nekem is. Soha jobb társaságot. És soha ellentmondásosabb munkát. Először is hat példányban lemásoltatták nekünk minden pályázat teljes jogi dokumentációját – teljesen feleslegesen, hiszen nem tudtuk megítélni, vajon hiteles-e egy húszoldalas görög cégbírósági bejegyzés, meg aztán nem is ez volt a feladatunk. Minden pályázatról nekünk is tízoldalas bírálati lapot kellett kitöltenünk – értelmetlen, bürokraták szerkesztette kérdések sokasága sorakozott előttünk. Az egész úgy volt kitalálva, hogy ha szó szerint vesszük feladatunkat, jó pályázatok esetleg semmit, rosszak pedig egész magas pontszámot érnek el. A papírtömkeleg láttán határozottan hallottam, amint sóhajtoznak a világ fenyegetett erdőségei.

A legfőbb gond nem ez volt, hanem az előre lejátszott piszkos játszmák, amelyekhez aszszisztálnunk kellett, s amelyeket velünk akartak szakmailag hitelesíttetni. Akadt egy nagyon jónak tűnő pályázat, a cég ideológiai-politikai cenzúra sújtotta szerzőket közölt volna fordításban a világ minden tájáról. Mind internetes, mind nyomtatott formában, valami kilenc nyelven szándékoztak kihozni írásokat, s a beküldött pályázat tanúsága szerint már eddig is sok minden elkészült, még több minden folyamatban volt. Gyanútlan lelkesedéssel szavaztuk volna meg a támogatást, ha Jean-Luc nem figyelmeztet, hogy kapargassuk meg kicsit a dolgot. A pasas ugyanis nagystílű szélhámos, Párizsban is, Brüsszelben is kibrusztolt magának egy irodát az államtól, aztán egy csomó adósságot halmozott fel, mígnem innen is, onnan is kidobták.

Gyanút fogtunk, megnéztük hát az interneten, s az elvileg már működő honlap sehol se volt. Bekérettük az állítólag már kiadott több kötetet, de mindössze egyetlenegyet találtunk. Minderre hat éve folyamatosan kapta az EU-apanázst. Az illető tevékenysége kimerült abban, hogy rendezett egy-egy hatalmas konferenciát, pompás színhelyeken, pazar fogadással, illusztris díszvendégek (például Salman Rushdie és Jacques Derrida) részvételével. Nem mellékesen a fickó az összes kormány- és EU-főnökkel összehaverkodott. Jean-Luc azt is mondta, biztos megkapja ezt a pénzt is, akármit írunk mi, úgynevezett szakértők. Valószínűleg úgy is lett. Kegyetlenül aláminősítettük a tervezetet, erre még egyszer összehívták a bizottságot egy fél évvel később, hogy másítsa meg a döntést. Én nem értem rá, ezért levélben nyilatkoztam, ketten tudtak elmenni közülünk, s ők ugyanúgy döntöttek, mint mindannyian korábban, hisz semmi új adalék nem merült fel. Valami azt súgja, az ürge mégis, most is fürdik a pénzben. Mindenesetre bizottságunkból a jövő évben senkit sem hívtak újra meg, csak Jean-Lucöt, aki túl közel van, semhogy ki lehessen golyózni. Mikor látta, hogy mindünket kidobták, nem vállalta ő sem.

Német jóbarátunk sommásan azt mondta Mozartról: ő a klasszika Michael Jacksona, üres hatásvadászat, könnyed szellemeskedés a kor rizsporos ízlése szerint. Nagyanyám viszont, mikor ebéd közben zene szólt a rádióból, és a végén bemondták, hogy Haydn-koncertet hallottunk, így szólt: „Sejtettem, Mozart már rég befejezte volna.”

Szeretem a kávét, de egyszer alaposan megtréfált. A bő lére eresztett németes löttynek egyetlen előnye, hogy többet ihat belőle az ember, ereje viszont semmi. Legalábbis ezt hisszük. Brüsszelben, az EU-irodában mindig volt egy nagy termosz ilyen folyadék, s én az idegfeszültség miatt rengeteget ittam. Egyszer azonban azt vettem észre, hogy elkábulok, zúg a fejem, dörömböl a halántékom: a nem érzékelt koffein berúgatott.

Egy fényképész ismerős mesélte, hogy egy magazinnak speciális budapesti kávéméréseket kellett fotóznia, ahol a legkülönfélébb nemes babszemek állnak a vevő rendelkezésére. Természetesen kávéval kínálták, és bár csak egy ujjnyi lötyögött a csésze alján, már a második üzlet után le kellett állnia a munkával, mert szédült a két semmi kis adag erejétől.

Focit nézek a tévében, s egy részletmozzanaton akad meg a szemem. Újabban nemzetközi találkozók alkalmával a partvonalon kívülre került labdák helyett rögtön másikat dobnak be a labdaszedő fiúk, hogy ne akadozzék a játék. Akár a teniszben, ahol egy meccsen rengeteg labda „fogy”. Régebben a futballban ez nem így volt. Az elszállt labdát időnként hatalmába kerítette a közönség, és vagy eltette valaki szuvenírnek, vagy kézről kézre adta az eksztázisba jött szurkolósereg. A játékos pedig mindeközben ott téblábolt a gyep szélén. Nem lehetett mit tenni, az volt a labda, a meccsnek a FIFA által hitelesített sportszere. Ma nyilván több labdát „bevizsgálnak” minden találkozó előtt. Vagyis győzött a gyakorlatiasság, és eltűnt az a régi szemlélet, ami a grundokon ma is megvan még. Ott ugyanis a labda egy, köré koncentrálódik minden: ha több ember hozott lasztit, szertartásosan pattogtatjuk, rugdossuk, nyomogatjuk egy ideig, eldöntjük, kié a legjobb. Mágikus valami ez a felfújt ballon, mini földgolyómodell. A profi ligákban ma már észrevétlenül kicserélhető, leváltható egy hasonlóra. Mint a középkori épületeken a régi kőszobrok, amelyeket múzeumba visznek, nehogy megegye őket a szmog, és hű másolatot állítanak a helyükre.

Pár éve egyik versemben megírtam azt az embert, akit a Körúton láttam: aranyozott, üres keretet vitt a vállán, amelyben így ott lüktetett az utca forgataga, mindig változó részletekkel. Azt fűztem hozzá, ez a tökéletes – mert mindig spontán – műalkotás. Most az Andrássyn járva akadt meg a szemem egy hasonló „művön”: egy elegáns banképülethez csonka biciklivázat bilincselt valaki. Meglehet, úgy történt a dolog, mint egy évekkel ezelőtti, kicsit idétlen tévés kabarétréfában: két ember leteszi a biciklijét, az egyik hanyagul odatámasztja, a másik lánccal-lakattal öles fához erősíti. Mikor visszajönnek, az odatámasztottnak természetesen semmi baja, a másikról viszont mindent leszereltek. Ha így, ha úgy, tetszett nekem ez a váz mint metafora: egy helyben vágtat a banképület, mert húzza maga után egy kereke nincs, kormánya nincs, féke nincs, ülése nincs, biciklista nélküli kerékpár…