Lászlóffy Aladár

Tisztelt HONferencia!

„Isten előtt sosincs igazunk” – tartotta Kierkegaard, nem tudni, hogy intő vagy duzzogó hangsúllyal értvén-e a dolgot. Mi, amikor Erdély és Európa vonatkozásaira gondolunk, mindenképpen el kell hogy nyomjuk magunkban azt a szikrányi zendülést a Gondviseléssel szemben, mielőtt elmormogjuk a folytatást: …legyen meg a Te akaratod… Mert a remény tétje véges-végig az Úr útjainak ama proverbiális kifürkészhetetlensége volt, és az is marad persze. Nem kell hát elkiabálni. Bár lehet, már az se lesz nagy hiba. Van egy vicc a két muzsikról, akik egy jégmező közepén üldögélnek Szibériában, s az egyik megint nem tesz lakatot a szájára. Ügyelj, ne nagyon ordibálj – inti a másik –, mert még elvisznek. – Innen? Ugyan hova?…

Nos, egyelőre rádióhír volt csupán, hogy az ősi osztrák Stephans Dom alatt a régészek ómagyar temetőre bukkantak. De psszt! Állítólag efféle kiszivárogtatásáért vitették el Bucowot is Bukovinába.

Annyit mindenképpen ki kell mondani itt az elején – egy örmény katalógusban bukkantam erre a megfellebbezhetetlen bölcsességre –, hogy az út csak visszafele vezet előre.

Mégsem szeretnék egy kronologikus leltárra szorítkozni a témát illetően, melyet mindannyian úgy fel tudnánk mondani, mint valami anyák napi köszöntőt. Azt szeretném inkább felemlegetni és körüljárni, hogy mint valami összekuszált gumi délkörök vagy televíziós felvételhez keresztül-kasul lefektetett kábelek, itt vannak láb alatt mindazon összefüggések, melyek mentén bebizonyítható, hogy „bársony itt a gyepes udvar, drágakő a palota”, és kezdet óta szüntelen a szellemi integráció, ahogy azt a nagykönyvben manapság előírják. Honterusok és Pelbártok, Heltaik és Bakfark Bálintok, Bartókok és Orbán Balázsok, a Bolyaiak és a Babeł Victor meg az örökbe fogadott egyetemük, melyet helyi szokás szerint – cuius regio, eius religio – most épp román iskolába járatnak…

Csak az nem ugyanaz, hogy hajdan elmentünk érte vándorbottal, ekhósszekér-stoppal, és elhoztuk ide a mívelt Nyugatot, mostanában, mint a gyermekdalocska végén: versenyfutás az ára, uccu, nézzünk utána, s haza nem kell jönni.

Egy másik katalógusból puskáztam aztán a következő adatokat. Neves román, magyar és német szakemberek állítólag azt latolgatják, mennyire lenne lehetséges egy olyan Erdély-történet megírása, mely valamennyi ott élő nemzeti közösség múltját foglalná egybe. Jakó Zsigmond az elbeszélő kútfők függvényében vizsgálja ennek a transzetnikai műnek az esélyeit.
A források eltérő képet mutatnak mind a mennyiséget, mind a nyelveket (latin, szláv, román, magyar, német, török stb.) illetően; egy tárgyilagos szintézis ezért igen nagy, de nem lehetetlen erőpróba elé állítaná a szakembereket. Jakó professzor a következő adatokra hivatkozik: az ország 465 elbeszélő forrással rendelkezik, ezekből 54 Moldvára, 43 Havasalföldre, 368 Erdélyre vonatkozik. Az erdélyi kútfők közül 159 magyar, 107 német, 92 latin, 69 román, 23 görög,
11 szláv és egyéb nyelvű. Ugyancsak a mai Romániában a XIV–XVIII. századból hozzávetőleg 7 ezer ószláv nyelvű, cirill betűs oklevél szövege maradt fenn, melyből 11 darab vonatkozik
Erdély múltjára, viszont a XI. századtól a külön erdélyi fejedelemség megalakulásáig (1542) terjedő időszakból legalább 30-35 ezer latin nyelvű oklevél ismeretes. A nyelvi nehézségeken kívül azok az akadályok is leküzdésre várnak, melyek abból adódnak, hogy ez az óriási iratörökség az ország többi részétől különböző íráskultúrában, más közigazgatási, kormányzati, jogi struktúrában keletkezett.

Forrás és gond akad tehát kellő mennyiségben.

Erdély története, részvétele vagy kiszorulása az európai kultúrából azt is bizonyítja minden fokon, hogy akár a vegetálásra való redukálódás is fontos fázis lehetett, mert fontos folytatás lehetőségét tárolja, tartalmazza. Nem megszakadás volt ez soha.

Lehet válogatni az árnyalatokban. Túlélés. Átvészelés. Az ostrom végén a tordai templomkerítés nagykapuja alatt kígyózva kifolyó vércsíkok… A Mentsd meg az életed és a Mentsd meg az életet nemegyszer egybeesik az etnikumok, nyelvek és kultúrák fátumának XX–XXI. századi térképén is. Fő a folytonosság, az a folytonosságtípus, miszerint ez itt a nagyapám kisbaltája, apám kicserélte a nyelét, nekem a fejét kellett kicserélnem; de ez itt igenis a nagyapám baltája, s jól fog szolgálni még nagyon sokáig.

Igen: a nemzedékek mint külön intézmények. In nobis – sine nobis – mondja Szent Ágoston. Bennünk, de nélkülünk! Ez egyik igen nagy titka a mindent-kibírásnak, a bármit-elviselésnek. Az, hogy ezt vagy amazt ötven évig, esetleg ötszáz évig lenyeltük. Mindössze azért, mert nem is tudtuk, hogy másképp is lehet. Vagy egészen eltitkolták, vagy egyszerűen nincs minden végig, állandóan, egyszerre. Se a jó, se a rossz. Nincs a köztudat, közérzet előterében minden, ami nélkül pedig helyes, pontos, teljes, úgynevezett végleges döntést, ítéletet kell mégis hozni. Mint ahogy annak az előbb hallott oklevélleltárnak a 7 ezer vagy 30 ezer lapján megbúvó egy-két milliónyi adatocska nélkül alakítottak volna ki egy Erdély-múlt-arculatot. Hát csoda, hogy nem mindenkinek nyerte el a tetszését? Így lesz aztán a legszebb körré a spirális. Lenyomata szerint vagy madártávlatból körnek néz ki, de a nemzedékek a maguk helyén minden kanyarban autonóm módon léphetnek működésbe. A nemzedékek, a jobb-rosszabb memóriák, a más-más nemzeti érdekek és szempontok. Ha jól értelmezhető: a kétszerkettőnek mégiscsak vannak, lehetnek alternatívái a történések mesevilágában?

Például így: – Gyerekek, mikor volt a mohácsi vész? – teszi fel csengő hangon a kérdést a tanárnő. – Hja, könnyű a tanárnőnek, ha csak ilyen kicsi gondjai vannak! – sóhajt magában Pistike. Erről a relativizmusról főleg az ugrik be, ami Akli Miklósról terjedt, hogy mikor Metternich a Burg ágyásai közt matatni látta az elhíresült udvari bolondot, megkérdezte, ugyan mit vet.
– Bolondmagot – felelte Akli Miklós. – Aztán miért nem okosat? – Mert az nem terem meg a bécsi földben…

Nos, vallásszabadság és komparatisztika – talán ezek a legeslegfőbb vívmányok, termékek, találmányok, amelyekkel Erdély valaha szolgált, előhozakodott. Bizonyára mindenikért több nemzet és nemzedék dolgozott meg előzőleg, csak mivel azokban a századévekben úgy szolgált a cuius regio – ezek a magyar Erdély produktumai. Bolondmagból való okos eredményei.

Hányan vagyunk, akik még mindig a magyar ugart szidnánk, korholnánk, kárhoztatnánk, hogyha nem jöttek volna, nem tolattak volna közbe bizonyos eseménysorok és katonavonatok meg deportáltszerelvények, így sajnos – ahogy ezt mai divatkifejezéssel mondanák – más prioritások alakultak ki. S az is bejött, hogy ezután minden másképp volt.

Amíg tisztában vagyunk millenáris szállásterületünk folytonos értékeivel, addig nem határok határolnak. Addig mi is szívesenláthatunk másokat ugyanott, ahol mások jövevényként próbálnak kezelni és behatárolni. Ezek a határok befolyásolnak ugyan létünkben, de soha nem belső, semmilyen értelmű szabadságunkban és teremtőerőnkben: mert ott remélhetőleg soha nem törött le a nagymajtényi síkon a zászló, és nem volt világosi fegyverletétel. Sajnos, hajlamosak vagyunk némi fellengzősségre, így megfoghatatlan nagy eszmék után sűrűbben kapkodunk, mint konkrét sorskérdéseink után. Beszélünk sérelmekről, behozhatatlan hátrányokról, de nem azokat orvosoljuk, nem a sebeket látjuk el, hanem megint a madártávlatokba vágyunk: egy úgynevezett Európába. Mert a valódiban már ott vagyunk, legalábbis ott voltunk elég ideig.

Azt írja a Vasárnapi Újság 1860. augusztus 5-i számában az Erdélyi híradó, hogy Reményi Ede hangversenyén a színházban szokatlan, „még Reményinél is szokatlan számú közönség sereglett össze. S midőn megszólaltak a fájó, merengő, olvadó hangok, melyek szomorú zengzetében egy ezred története hallik, a sokaság harsányan és őszintén »éljen a román nemzet« felkiáltásban tört ki, mely megszűnni nem akart, s csak a jelenvolt románok »szetreászke ungurii«-ja által lőn megszakítva. Közben a karzatról száz meg száz példányban a következő versezet hullott a nézők közé:

Művész, kinek bűvös vonóján
Nagyérzések világa él:
Te két rokon nemzet szívében
Egy drága húrt megpenditél.
Két nép, kiket közös veszélyben
Tíz századév meghordozott:
A korszellem hívó szavára
Testvérileg kezet fogott.
Művész, kinek merész vonója
Keresztül jár velőt, kebelt:
Testvérilésük szent szavában
Dalod legszebb visszhangra lelt!

Színház után a közönség nagy része s a jelen nem voltak közül is számosan Kolozsvár leglátogatottabb vendéglőjébe, a »komló kert« szabad ég alatti helyiségeibe díszes lakomára gyűlt össze. Az összes aristokrátia, a lóverseny-társulat tagjai, irodalom, magyar és román értelmiség a legtetemesebben voltak képviselve, úgy hogy a zsúfolt udvarban helyre nem vergődhetett vendégek száma pár száznyira ment, s a gyülekezet mégis éjfél utáni 1 óráig teljes számmal együtt maradt. Az ez alkalommal történt lelkes és ildomos nyilatkozványokról, mondom, itt értesítésre sem tér, sem hely nincsen; elég legyen megjegyezni, hogy az áldomások sorát lelkes ifjú hazánk fia Papp Miklós nyitotta meg, ki Hunyadi János dicső és boldog korára hivatkozva, a magyar és a román nemzetet, a közös múlt és közös érdekek nyomán testvériségre szólította. Pappnak ügyvéd Rácz János román nyelven meleg szavakkal, becsületes szándékot tanúsító okos belátással felelt s a közönségtől szakadatlan éljenzéssel üdvözöltetett. Sipotár (derék román jogtudor, parlamentáris magyar beszéddel), gr. Bethlen Gábor, Mikes Benedek, gr. Vay Béla, b. Podmaniczky Frigyes, Tisza Kálmán, Demeter (román ifjú magyar és román nyelven), gr. Bethlen Farkas, Lázár Mór… szónokoltak, mindnyájan az egyetértés, ősi intézmények és honegység értelmében, míglen a fényes gyülekezet a Szózat hangjai mellett szétoszlott…”

Vörösmarty szerint „malom a pokolban…”. A pokolban is egy malomban őrölünk tehát, mondatja ki a következő katalógus.

– Doktor úr, nem tudok menni! – sóhajtott az egyszeri székely. – De hiszen a rendelőbe is, lám, eljött valahogy. – Hát jönni tudok, csak menni nem!… Miről szól ez a költemény? Lehet, azt a látomást kellett volna megírnom, melyet most a „gondolta a fene”-féle értelmezéseket kiszorítandó előlegezek meg, s a versikét adni elő magyarázó szövegként.

Álmomban ugyanis, mint a valóságos múltban annyiszor, sikerült az ostromlók orrára csukni, utolsó percben, a várkaput. Ők kinnrekedtek, mi persze beszorultunk, de idebent, az eddigi dolgok folytatásaként, kezdetét vehette egy egész más Magyarország története, melyben nem esik el Eger, Drégely, Temesvárt nem adják fel szabad elvonulás reményében sem. Ilyen álmokban időnként nem esnek egymásnak, akik el akarják emészteni a Hunyadi fiúkat, Dobót, Kátayt. Időnként számon szabad tartani Bocskai, Bethlen, a Báthoryak és Rákócziak bűneit és tévedéseit is, nem semlegesíti őket az erény s az érdem együttesének faramuci matematikája sem; s megvitatható Kossuth és Tisza Pista ellentmondásos személyisége; így elkerülhető az olyan örvény, csapda, tükörlabirintus-tünemény, hogy mikor az álom és való, a kinti s a benti, mint sziget után a folyó két egymást ellenőrző ága, egyesül, újra találkozik, kiderüljön, hogy csak körbejártunk, hogy ugyanott vagyunk.

Mivelhogy időnként bennszorul, ami kinti, és kinnreked, ami bennvaló, az afféle bizony ezzel jár. Hajnal a várkapuban. Hajnal a nagy-nagy malom előtt, a pokolban. Ide fut be a vén cigánynak naponta a posta az utasításokkal, hogy amit rákentek a századok, azt mi oldja le, s mi a teendő a vármegyeházára felszálló pávák dolgában. Nagyjából, hogy: húzd… de mégse… A Mont Blanc csúcsán a jég máma már nem szakad tovább. Hol vannak a gepidák, a gótok, a hunok, a longobárdok? Kedvenc rákérdező-játékunk kipróbált végeredménye mindig azzal a hízelgéssel zárul, hogy bezzeg mi itt vagyunk még. A sok „mille” úgy szálldos tudatunk körül, mint a pille. Egyesek folyton el akarnak velünk felejtetni fontos dolgokat, mások pedig valóságos vértódulássá fokoznák a bizonyos érzékenységeink és hiányérzeteink pótlására bevezetett praktikákat. Küszködünk, egyszóval. Így vágta ki magát a csempész tűzkőárus is a háború utáni infláció idején, mikor valami rendőrféle rákérdezett a félhangos hadarásra: tűzkő-tűzkő-tűzkő-tűzkő-tű – – – – Mutass nekem egy öntudatánál tartott népet, nemzetet, magyarságot, románságot, lengyelséget, s megmondom, ki vonul be a Schengenekbe, Uniókba, és hogy vajon hattyút zabálni vagy gazdagítani azt, ami elkészült Európából, a világból.

Bennszorultunk, jól van. De szándékban, tervben megvédelmezhető anyanyelvi kultúrával, egyetemekkel, Teleki-tékákkal és Pannonhalmákkal, Mátyás-szobrokkal és sokértelmű jelképpé szubtilizált Kenyérmezőkkel. A kiművelt emberfőkbe felszippantott és beleöntött programok tovább működnek, buzognak, alkalmazkodnak, és elágaznak ugyanazon jövő felé, tatárjárások, törökvilágok és Trianonok szünetei, megszakításai után is: a kiútkeresés és a megmaradás torkolata irányába, ahol majd meg kell jelennie valami múltán, valami végén. Mint helyzetjelentésnek: megy a juhász… és rákérdezésnek: ej, mi a kő?… Fő, hogy véges-végig készenlétben álljunk. Akkor is, ha a bevetés legtöbbször elmarad. Ugyanis jönni tudunk. Csak menni nem.

„Visszatértem, és ugyanolyan barbár maradok, mint őseim!” – Miczkiewicz A bari összeesküvők című művében a Lovag mondja ezt, aki éppen nyugat-európai körútról tér haza. Az erdélyi egyetemjárók (peregrinusok, bujdosók) ennek ellentétes előjelű töltetével és programjával éltek, jártak és tértek haza.

Axiomatikus, hogy különösen szerencsétlen jelenkorunkban az egyik konzerválná, a másik kisebbítené a hagyomány szerepét, erejét. A nacionalizmusról folyó újkori és legújabb kori viták teóriái a nemzet „mint képzeletbeli közösség” körül örvénylenek. Hogy mennyire nem képzeletbeli, mutatja az is, hogy nemcsak körülötte, hanem előtte is zajlanak a disputák. Mi mindent hordoz egy nemzet a nyilván kipróbált életreceptjén kívül! Mindenkinél volt pár rigómező, mohácsolás, waterlózás és trianonkodás. A következő kitétel Benedict Anderson Képzeletbeli közösség című könyvéből való: „A modern nacionalizmus képzelt bakugrásból ered. Egyének azt képzelik, hogy ezrek vagy milliók, akikkel sosem találkoztak, osztoznak kultúrájukban, nyelvükben és szemléletmódjukban. A tömegkommunikáció és a könnyű utazási lehetőségek fennállása előtt ezt a szolidaritásról kialakított felfogást a nyomtatás forradalma táplálta, az anyanyelven írt és nyomtatott irodalom, de mindvégig volt benne valami hitvallásszerű.” És: „Később, a XVIII–XIX. században Európában széles körben gyakorolták a nemzetek kitalálását.” „…mert szilárdan hitték, hogy az ébredő közösség független nemzetállamként még tökéletesebben fogja megvalósítani önmagát.”

De hát ha ez ilyen leegyszerűsíthető „igazság”, akkor Miltiadész és Themisztoklész, Igor herceg és Dmitrij Donszkoj, Jeanne d’Arc és Hunyadi János, Egmont, sőt a Marseillaise szerzője is csak álmodozó kolontosok, akiket senki se kért rá. Az egész végig csak fontoskodás volt?

A triesti Claudio Magris (olasz germanista) Duna-könyvében külön, hangsúlyos fejezetet szentel a transzilvanizmusnak mint jeles jelenségnek, megállapítván, hogy „A népek és a viszálykodás eggyé olvadása, ahogy ez a vegyes lakosságú határvidékeken néha megesik, hozzájárult, hogy kialakuljon az összetartozás érzése is, valamiféle különös azonosságtudat, mely a szerteágazó ellentétek dacára, sőt éppen konfliktusos voltából eredően összetéveszthetetlen, valamennyi szemben álló felet egyaránt jellemző sajátosságokat hordoz”.

A történelem egybeömlesztett, néha elárasztott, összekevert népeket, egyiket a másik repedéseibe, beláthatatlan rétegeibe juttatta. Ilyen értelemben minden emberi település, minden falu és város törésvonalra épült.

Ám: együtt élni nem ugyanaz, mint együtt fejlődni. Századokon át együtt élhetnek különféle etnikai csoportok, jószomszédokként akár kölcsönözhetnek egymásnak, ha éppen nem lopnak, civakodnak, ugyanabban a padban ülnek az „életiskolában”, ugyanabban az ezredben, kaszárnyában szolgálnak, ha a felsőség úgy sorozza be őket – de sosem szabadulnak meg a felszín alatt lappangó kölcsönös bizalmatlanságtól. Az ilyen társadalmakat nem feltétlenül az egyetértés, hanem a szükség parancsa tartja össze, tartja egyensúlyban, esetleg valami külső erőtől való még nagyobb félelem.

Ebből nőhet ki bármelyik percben a paranoia politikája. Hogyha birodalmak, zsarnokságok összeomlásával megszűnik a visszatartó erő, a fék, a különben addig távoli szinteken dúló hatalmi harcok elérik a falusi utcát s a virágoskertet is. A vásárhelyi fekete márciustól a Kaukázus s a Balkán mindennapjaiig számos térben, időben nagyon közeli példa igazolja. Az eleinte vonakodók is bele-belelendülnek a versengésbe, az esélyek délibábjaiba bele lehet dilizni, és szembefordulni a törésvonalak legkézenfekvőbbje, az etnikai, nyelvi megosztottság vélt vagy valódi érdekellentétei miatt. A szomszéd egyből furcsa, ellenséges idegenné válik a szemükben. Az évszázadokon át közösségben élő népek tehát nem kötelezően szeretik egymást, és olvadnak végül össze. Sok minden függ menet közben attól, amit megmagyaráznak, vagy inkább bemagyaráznak nekik.

Van egy régi jó Jean-vicc, tömör diagnózis az ön- és közveszélyes jóhiszeműségről.

– Gróf úr – jelenti a legendás komornyik –, rablók vannak a könyvtárban.

– Igazán? Na és mit olvasnak?…

A mi Madéfalváinkat hogyha nem lehetett leinteni, akkor másnap jött a parancsolat violaszín pecsét alatt, s verbuválás, kötéllel fogás után az itthon megszenvedett alávetettség kinn, az osztrák ármádia gőgjében megáztatva elnyomóvá tehette mások szemében, sorsában a fiainkat. (Akárcsak Paskievics seregében az orosz muzsikot, a kalmüköt, kaukázusit, a lengyelt, aki ha netán menet közben ráébredt valamire, maga is áldozattá lett, mint Váradon Rulikovszky vagy az Újépület udvarán Voronieczky herceg.) Háry Jánossá alakul, akit a „nekem már a rongyos is jó” helyett a nyalka, zsinóros huszármentében feszít szét az önelégültség. Hogyha Rákóczi veti be, akkor Csinom Palkó, ha egy császári generális, akkor nem biztos, hogy más is János vitéznek látja.

Mester, IDŐK járnak a könyvtárban, és bizony mást-mást olvasgatnak ugyanazokról az elképesztően kemény, kikezdhetetlen tényekről. Jean, ügyeljen, hogy mindig legyen égő gyertya a kezük ügyében.

„ITT ÁLL A TEMETŐ, TANÚNAK

FEJFÁIN MAGYAR MÉG A SZÓ” – írhatta 1920-ban Reményik Sándor. Mára már ez sem így igaz. Büntetlenül leverhetők, levakarhatók, bezúzhatók a kövek, átírhatók rajtuk a nevek, lebonthatók a vaskerítések, beköltözhetők a régi kripták. Az örök nyugalom már-már illúziónak is kevés. A megválthatatlanná manipulált sírhelyeket felveti a gaz, vagy elkótyavetyélik az érdekelteknek, hagyomány, és kegyeletsértő módokon. Amit a szándékos pusztítás, rombolás, eme „új honfoglalás” esetleg elkerült, azt a közöny ítéli enyészetre. „Kolozsvárt öt felekezet van, s csak egy közös temető. Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse, s a vallásosságnak a türelem a legmagasztosabb hazája, akkor bizonyára sosem láttam figyelemre méltóbb helyet Kolozsvárnál” – írta Széchenyi 1821-ben. Erdélynek ilyen tanúi vannak, s hogyha eltűnt a hagyományos tolerancia, azt 1918 és 1945 után a nagyromán álmok nevében rúgták fel. Műemléktörvény nem védi a sírokat (se), a diktatúra kifejezetten megtiltotta azoknak a családtagoknak, akik elhagyták az országot, hogy megtarthassák legközelebbi hozzátartozóik sírjait is; a helyzet mára azzal súlyosbodik, hogy egy síremlék rendbe hozása jóval meghaladja egy ma Erdélyben élő család anyagi lehetőségeit. E téren, de nem csak itt, a múlt nyomai tehát jelképesen és valóságosan is a földön hevernek, arcra borulnak, naponta folyik a nyomok eltüntetése. Itt is rezsim- és impériumváltozások dúlnak a végtelenségig.

Holott a legnormálisabb alapelv, hogy senkinek sincs joga megváltoztatni, legkevésbé meghamisítási céllal a közös múlt tényeit. Semmilyen béke nem lehetett volna jogosítvány arra, hogy „ezután minden másképp volt”.

Az erdélyi magyar kultúra ezt sem először éli át. A Metamorphosis Transsylvaniae-ban rögzített tények és folyamatok mutatják, hogy a világ egyből mint Habsburg-gyarmatról vett tudomást az új nagyfejedelemségről, aztán Világos után magyarok, románok még együtt ismerhették meg a németesítő vasöklöt; osztrák mintára Trianon után a kisantant-lelkület asszimilálandó zónákra próbálta osztani és megosztani, ahol még érintetlen volt a többszázados demográfiai struktúra. Közös vonása ezeknek a beindult kísérleteknek napjainkban Szlovákiában üt ki, mint szeg a zsákból. Európa finnyás orra előtt ma sem kell még csak kozmetikázni sem, elfogadhatóvá meszelni a felszámolást célzó terveket.

A két világháború közti román „kultúrzóna”-ötlet, csakúgy, mint az osztrák birodalmi egynyelvesítés, talán túl nyíltan szolgálta a kitűzött célt ahhoz, hogy célra is vezethessen. Felháborító emléke felsajog, valahányszor hasonló rosszhiszeműségbe ütközünk a következő kanyarban, manapság is. A korlátoltság, önhitt butaság, a szakértelem hiánya szinte követelménynek számított, valósággal keresték a megalkuvó, műveletlen, de engedelmes elemeket, akik a nemzetiségi területen bevetve a Habsburg császárság érdekeit szolgálják tűzzel-vassal. Ezt utánozta előbb a kisantant, aztán az osztályharc korában a nemzeti kommunizmus rohamosztaga.

Ilyenkor tör fel a sóhaj: de hát senki sem inti le a juhász vad ebét? Hiszen a következmények elmaradása, a büntetlenség az igazi felbujtója minden szélsőségnek. Meg a közöny, ami a szomorú tájékozatlanság melegágyából kel ki. Oplatka András mondja el, hogy a romániai falurombolás elleni csaták hátterében milyen árnyalatok lapulnak. Nyilvánvaló volt, hogy Szaharov professzor is valóságos intézmény. A jeles zürichi újságíró személyesen ment el az aláírásért:

„Elmondtam neki tehát, hogy mi járatban vagyok, elmagyaráztam a falurombolás ördögi tervét és következményeit, és átadtam neki a nyilatkozatot, amelyet aznap újságunk titkárnőjével együtt fordítottunk oroszra. A szöveg nem tett különbséget román, magyar és német falvak között, de külön említette a kisebbségeket, rámutatva arra, hogy Ceaułescu szándéka őket – a városi tömegekbe való beolvasztásuk által – azonosságuk elvesztésével fenyegeti. »Igen, igen«, jegyezte meg Szaharov gondterhelten, mikor az »Erdély« szó mint a kisebbségek települési helye elhangzott, »igen, ott ugye törökök élnek?« A nyolcvanas évek végén voltunk, a bulgáriai török kisebbség elüldözése napi témája volt a világsajtónak. Elmagyaráztuk Szaharovnak, hogy nem Bulgáriáról, hanem annak északi szomszédjáról beszélünk. Elnézést kért, »persze, persze«, mormogta, majd még egyszer végigfutotta a papírt, s aztán egyszerűen annyit mondott: »Természetesen aláírom, alá kell írnom.« Egy ideig még beszélgettünk, Szaharovot a kelet-közép-európai helyzet igen érdekelte, de közben állandóan újabb vendégekkel kellett foglalkoznia.” (Oplatka András: A romániai falurombolás ellen / Gyógyító évtized. Segítő Jobb Alapítvány, 2001.)

Az „Erdély-búcsúztató” egy Klagenfurtban megjelent, George Aescht szerkesztette német nyelvű antológiából származik. Fried István, a Szegedi Egyetem Herder-díjas komparatisztikaprofesszorának ismertetőjéből vettem át pár hete az adatokat. Fried: „Mivel az az Erdély, amely évszázadokon keresztül tanúsította Magris tézisének elfogadhatóságát, mára megszűnt létezni: erőszakkal, telepítésekkel, kényszer-kivándoroltatásokkal, elüldözésekkel felszámolódott egy kultúra, egy magatartásforma, egy településváltozat, egy nyelv – a szászoké; és szűkebb térre korlátozódott, időben kihalásra ítéltetett egy másik, a magyaroké, miközben az erdélyi románoké is sok, egyáltalán nem előnyös változáson ment keresztül.”

Tegyük hozzá: a homogenizálandó nemzetállam nevében. És magát a folyamatot a sok 1201-esre való hivatkozással látszólag felfüggesztették, de ma sem mondtak le róla azok, akiknek alaphozzáállása szerint sosem tisztázni kell, hanem a zavarosban halászni, amíg lehet. Ennyi idő alatt sok minden kiviláglott volna – a juhász túlkapásokra hajlamos ebének leintése által. Ám Európában olyan egyszerű csikicsukijátékokat, beépített időzített bombákat sem gondol végig senki felelős tényező, hogy ha mások rovására befejeződik, vagyis fejeződik be bármely egyesülési folyamat, beindul és legitimizálódik a másikok egyesülési törekvése. A túlzások és méltánytalanságok teszik mindezt örökmozgóvá.

Kinek van hát Trianon-görcse? Aki „tizenöt kőművesként összetanakodék” a berlini fal szimmetriapárjaként, magas Schengen falát hogy felépítenék, anélkül, hogy bármely lelkifurdalást mutatna, hogy Kuncz Aladárral Fekete kolostorba zárták franciarajongásunkat, hogy méltányolná: Brassó Brassai sasszemű kameráját, Torda Etienne Hajdut, Székelyföld Román Viktort adta nekik áhítattal és boldogan.

Ebben a közegben miazmák tenyészhetnek és mérgezhetnek tovább. A kolozsvári piacon két menyecske nemzetpolitizál: – Jól van, jól, Horthy 1940-ben betelepítette ide a magyarokat, de hogy a fenében szaporodtak így el?… Tegnap egy román régész sétál a képernyőn, és azt fejtegeti, hogy a XVIII. századi Habsburg-foglalásig Kolozsvár és környéke csak „szórványosan” volt belakva, beépítve, akkor végre erődöt kapott és urbanizálódott a térség. A hivatalban levő kultuszminiszter pedig kijelenti, hogy felőle lehet a váradi püspöki palota a meghozott törvény alapján rajta a visszaadandó javak listáján, ő bizony ezt nem fogja végrehajtani.

Ám ezek a viharok a kor törpe Caraffáinak és mini Montecuccolijainak felhőjátékához tartoznak. Mi itt, lenn legfennebb az RMDSZ csapongva az ereszt sodró denevérei közé függeszkedhetünk, várván, hogy megint elüljön a nagyidő, s fel-felfohászkodunk, hogy döntéshozóinknak azon is rajta legyen a sasszeme, hogy valahol a montparnasse-i temetőben Szervátiusz faragta fejfa is áll. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” – Strassburgban valahogy így szól az első híradás a magyar jelenlétről. Most akinek kedve van hozzá, odatarthatja újra a másik, sőt a harmadik, negyedik orcáját is. Cserébe egy jó szóért ez az alázat gyakorlása. De semmiért egészen…?

Mester, IDŐK járnak a könyvtárban… Igen, és mit olvasnak?

Alföldi László kolozsvári főkonzul, akit 1988-ban kiutasítottak, s most régi helyén szolgálhat újra, a minap állapította meg, hogy „itt a kettős mércével való gondolkodás az érdekesség. Tizenegy évvel a rendszerváltás után még mindig ott tartunk, hogy ha az utcán egyszerű embereket megkérdeznek, a világ hasonló jogszabályai teljesen természetes dolognak tetszenek, viszont ha Budapesten terveznek valami hasonlót, azt rögtön gyanú lengi körül.” A főkonzul támponttal szolgál aktuális elvérzésünk adatait illetően is: „Véleményem szerint a magyar gazdaság elszívó hatása évente 10-15%-kal növekszik. Ebben egyelőre nincs semmi drámai dolog, egy kétmilliós közösségből ha 20-30 ezer ember legálisan dolgozik Magyarországon, azok kilencven százaléka visszatér…” Persze: a „svájci gárdánk” dolga. Talán tényleg mi mindig megteremjük ezt az exportra való és exporttá váló fölösleget, hinni kell benne, hogy tudtunk róla a múltban is, jóval előtte, hogy „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”…

Kozákok járnak a kukoricásban, a könyvtárban. Figyeljünk oda, kivel kukoricázunk mi végig, mindig!

A megkönnyebbülés ’89-ben kimondatta a nagy szentenciákat: „La liberté a gagné son pari en Europe” – a szabadság megnyerte a fogadást Európában. Vajon? Az emberi jogok kijátszásának nem voltak s maradtak más síkjai is szerte a láthatárokon?

Újabb kiábrándulások forrásai kezdenek buzogni mindenütt. A haza neve – ott, ahol már semmire se jó az igazság se, ott a legnagyobb szükséget pótolhatja. De a haza nem érv. A haza fennmarad, mi attól még belehalhatunk. Olyan, hogy Magyarország szünetelt, hej de sokszor következett be, ám olyan, hogy a magyar kultúra szüneteljen, olyan még nem volt. Hogy a hagyományos képlettel szólítsam meg az Urat: Ne a bűneinket tekintsd… hanem a te néped hitét, kitartását és életrevalóságát. Mert Ő tartja igazán számon, hogy van az időnek egy halandó életadaggal fel- és átfoghatatlan, már-már geológiai kiterjedése. Ebben tartják békepipáikat s nemzetstratégiájukat mind, akiknek van ilyesmijük, akiknek maradt effélére erejük. Etruszk Ludasmatyik és Hübelebalázsok vannak a könyvtárban… Igen, és ki olvassa őket?

Egyetlen igazán erdélyi metafora parafrázisával tudnám meghatározni: mi éppen hol is tartunk. Nagyon-kő hull nagyon-apadó nagyon-kútba, és mi készenlétben állunk vödreinkkel, mert mégis hordani akarunk belőle továbbra is.

Elhangzott az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem illyefalvi konferenciáján.