Léka Géza

Aranylakodalom

Lehullik az aranygyűrű.
Földhöz vágja magát.
Inog apám az ágy mellett,
beigazítom a kacsát.

Két kezét járókeretre,
fejét hűs tarkómra ejti.
Egy szava sincs. Én hallgatok.
Benne, bennem: senki. Senki.

Leültetem, s kezet fogunk,
mint kik a Megváltót várják.
Lepedőjét simítgatom,
puhítom a puha párnát.

Legalább egy kockasajtot!
Kis tavaszi hagymalevest!
Nem kell. Már nem. Semmi sem kell.
Maradj, fiam! – és nem ereszt.

Klárikám, most simogass meg!
Anyám ugrik, haja lobog,
Gézukám, a szemed nyisd ki!
Megcsókolom a homlokod!

Ülünk, állunk, ölelkezünk.
Ágyában a halál fekszik:
vőfélybotján a sok szalag
virradatig mind lefeslik.

 

2003. július 1.

Induljunk, Édesapa,
készülődjünk,
sétáljunk föl még egyszer a
Diósárok úton.

Hallod, hallgat minden rigó,
rekedt szajkók dörgölődnek az éghez,
hull, szállong a kékítő Mátyás-tolyú,
de nézd, ott kenekednek a te lázas,
pergődob-szívű vörösbegyeid is.

Lassan, Édesapa,
csak lassan, óvatosan,
látod, az ablak alatt elalélt a
tüskés Berberis,
tudod, amiért a Róma-partig szalajtottál,
Tokaji Gyurkához,
úgy hoztam haza neked, mint gyerekre illő,
összevérzett töviskoronát.

Lesoványodott fenyőid már a
múlt héten összeestek,
pedig életerősnek hitt magjaikért
bebarangoltad a koreai Gyémánt-hegységet,
nőjenek itt föl, innen nőjenek nagyra,
döfjék át akár a Napot,

hiszen Bánrévén nem voltak fák,

Szeberényi Lehel is megírta,
akinek szavában végre megnyugodtál,
midőn azt mondta nekem, fiam,
úgy gondoltam, apád fölfelé kerekít,
amikor rólad beszél,
dehogy, dehogy kerekített,
te folytatod, s elvégzed helyette is,
amire már gyerekkorában halálosan
föleskettem.

Megjöttünk, Édesapa,
megérkeztünk ide a hűvös,
éjsötétet árasztó faredőnyök mögé,
ahol e percben annyi, de annyi élet
rázkódtat, renget,
hogy lerogyok, leborulok
táskámból előcsomagolt
vörösréz urnád elé.