Szentmártoni János

Sorrend

így harminc felé tüsszögni kezdesz
valami számodra ismeretlen növény
vagy csupán az idő rozsdálló permete
izgatja orrod

negyvennél igyekszed majd kikerülni
az első infarktus lövészárkait
ha koncentrálsz és mázlid van sikerül

ötven körül már nem reflexből kapsz
hulló tárgyak dermedt szívek után
mert tisztában vagy azzal
elég egyetlen kiszámíthatatlan pillanat
s gondolataid búzaföldjét elönti az ár

hatvanon boldog vagy
ha le tudsz még hajolni unokádhoz
virágokhoz halottaid sírjához

hetventől minden percet
(ahogy ezt mondani szokás) ajándéknak érzel
amely mentes a kiszolgáltatottság
megalázó helyzeteitől

egészen addig míg át nem lépsz
bárki is voltál
a halhatatlanságba

Csak amikor

Amikor eldöntöd, hogy vége,
s kitántorogsz egy kapcsolatból,
az elemek zúgását valaki
fölhangosítja benned.

Megpróbálsz nem gondolni
semmi jóra, s a rossz meddő
földjéről betereled a figyelem
tajtékzó ménesét.

Lépsz, lépkedsz a hóban,
s hálás vagy a szélnek,
hogy kifújja, eltakarítja
a szerelem maradékát.

Csak amikor egy kivilágított,
kályhalobogású házba érsz,
s megkérdik, mi járatban,
akkor roppansz ketté,
mint a megfagyott faág.