Szöllősi Zoltán

Kezem a gyöngyről

Tengerre szököm merülök
Halálos nyomású csöndbe
Becsukódik hallásom
Bennem raboskodik a zúgás

Kagyló imádkozik
Egy-gyöngyű olvasóján
Add meg mindennapi kenyerem
Add meg mindennapi szerelmem

Feljön az első csillag
Kezem a gyöngyről lehámlik
Kérdezőn fogy a Hold
Hej Dunáról fúj a szél

Éhségében pusztuljon el a kő
Magányában pusztuljon el a kő
Rongyaikban a lámpák
Hajlik kolduló fényük

Kenyered nincs hogy éhem oltsad
Szerelmed nincs hogy magányom oltsad
Tengerre szököm merülök
Halálos nyomású csöndbe

Becsukódik hallásom
Bennem raboskodik a zúgás
Kagyló imádkozik
Galaxis olvasóján

Add meg mindennapi kenyerünk
Add meg mindennapi szerelmünk
Feljönnek mind a csillagok
Üvöltve fogy a Hold

Nyírségi film

Kelet felől, kelet felé
azt a dombot ha megkerüljük,
elveszünk.

A filmszalagon majd homok-
karcolások, vászonra vetítve
kusza csontvázunk –

Azon a dombon nincsen árnyék,
fölötte hidrogén-
nap és néhány roncs
akácocska
szomjasan habzó szárnyalása:
gomblyukakba egy-egy
fürt virág.

Aki onnan visszafordul,
Dunáig meg nem áll,
és kezében hiába pohár,
lázasan egyre tengert kiabál,
szomját nem oltja semmi.

Pereg magába,
pereg, mint homokóra,
ha lejár, fejre áll,
hogy meg ne dögöljön
szívében a homokszem-idő.

Temető az a domb,
éjfélre érünk tetejére,
ki fennvirraszt,
az álmodik.

Az alvókat, mint rádium,
a holdra sugárzó homok
párává szedi szét,
csontjuk sem marad,
reggelre nem emlékszünk
arcukra.

Előttünk piroslanak
a virradat almáskertjei.
Lesznek ott
lányok is.

Le a jelenbe
innen indulunk.