Tornai József

Kiábrándulás Hamvasból?

A hit természete. Bármiféle hitről van szó, az semmi más, mint wishful thinking: abban hiszek, amit nagyon szeretek vagy szeretnék. A hitnek e természete miatt ez a lelki energia jóra-rosszra, igazra-hamisra, szépre-csúfra egyaránt ösztönözhet. Némelykor hihetetlen energiájú lökés lehet, amely még az életösztönt is maga alá gyűri.

*

A mitológia cselekménye. A különféle földrajzi helyek, kultúrák istenei mitológiai alakok. És mítoszként ettől érvényesek, mert emberi alakban vesznek részt abban, ami a mítoszokban mint cselekmény (plot) játszódik le. Ezzel lehetőséget adva olyan metafizikai vagy ontológiai tartalmak érzékeltetésére, melyek egyéb módon nem mondhatók el. A cselekmény nyilvánvalóvá teszi a mítosz főalakjának a jelentését: Oidipusz eleve eldöntött sorsa nyilvánvalóan azt mondja, hogy már az ősi kultúrák is ráébredtek az abszurdra: Jób az Isten szeszélyességét éli meg.

*

Oidipusz és Jób. Az egyik a bűnös bűntelenség, a másik a büntetlen bűnös példája. Oidipusz a minden jó emberre leselkedő bukás és annak vállalásaként a fölemelkedés, egyénné válás; Jób a sors értelmetlen csapásainak kitett ember erejének és győzelmének mítosza. Oidipuszé az általánosabb érvényű: mindenki követhet el szörnyűségeket, de ha megmarad a moralitása, nem tagadja bűnét (Raszkolnyikov), akkor megdicsőül. Oidipusz is megkapja Kolónoszban az őt megillető metafizikai jóvátételt.

*

Énekel az agy! Hajnalban, félálomban arra neszelek föl, hogy hang nélkül szólnak bennem a népdalok. A szám vagy szemem nem kell kinyitnom: zeng bennem minden, ami szép és ősi a népzenénkben.

*

Az eredendő emberi tévedés. Az emberiség általános, nagyon régi meggyőződése, hogy van valami: vallásban, törvényben, művekben, formákban, ami maradandó. De a létezésük egyetlen föltétele sem az.

*

Megmarad-e az állatok lelke? Mivel az állatoknak is van érzelmi életük, indulatuk, szeretetük, vagyis mind lelkes lények, kérdés: mi lesz ezzel a lélekkel a pusztulásuk után? Talán megmarad, mint a vallásos-misztikus fölfogás szerint az emberé?

*

Az abszurd (talán) először. A mitológiában akkor jelenik meg először az abszurd, mikor Isten valószerűtlen parancsának ama gyümölcsfáról teljesen abszurd (állítólag az egész emberi nemet sújtó!) következménye van. Az ok logikáját eddig senkinek sem sikerült tisztáznia. És éppen ez az, amiért ez a mítosz a legnagyobbak, legrejtélyesebbek közül való. Ugyanezért el is lehet utasítani mint a létünkről, eredetünkről szóló ősi hiedelmet, melyet az evolúciós elméletek már régen alaptalannak nyilvánítottak.

*

Misztérium és abszurd. Szörnyű volna az öregség szellemi és költői egy helyben maradással! Szerencsére nem így jártam. Pedig a versek megírásában (az ihlet jelentkezésében) éppúgy nem számít akaratom, mint a szerelmeimmel szemben. Az ember léte az abszurddal való küzdelem. Vannak, akik nem ismerik föl, hogy a mindenség fizikailag, szellemileg egyaránt abszurd, különféle más neveket adnak neki, s így küzdenek ellene. Nekik is veszítenük kell, akárcsak nekem. A lét színe a misztérium, fonákja az abszurd. Úgy egészítik ki egymást, mint a szanszára meg a nirvána.

*

56 millió éves gerinces. Ausztráliában úgy négy évvel ezelőtt egy juhtenyésztő farmer különös kövületet talált a földjén. Hazavitte, és a tornácára tette az érdekes alakú tárgyat. Nemrégen figyelmes lett rá a gazda paleontológus barátja. Megvizsgálta, és arra a megállapításra jutott, hogy a kő 56 millió éves, és egy olyan gerinces állat maradványa, melynek még uszonya is volt.

Tudjuk: a dinoszauruszok 60 millió évvel ezelőtt pusztultak ki egy nagy aszteroidabecsapódástól, amikor a Föld úgy lehűlt, hogy csak a földbe bújt kisebb emlősök maradhattak életben. Valószínűleg az óriássárkányok eltűnése tette lehetővé az elszaporodásukat. A természeti katasztrófák különben sem kerülték el a földet: olyan eljegesedési korszakok például, midőn egészen Skóciáig lenyomultak a sarki jéghegyek. Ez a magyarázata az ott látható „vörös szikláknak”, melyek a síkságból merednek föl. Így lehet megérteni az állandó változást, melyben csakugyan bőven van idő végtelen számú új faj kialakulására.

*

A XIX. század végéig s talán még tovább is harmóniaként csodálták a természetben található rendet. Ma ökológiai rendszernek látjuk, a dolgok és lények evolúciósan kifejlődött „finomhangoltságának”. Ennek alapja az élelemlánc, bár ez elsőre inkább kiábrándító, mint esztétikai hatást tesz az emberekre. Ma ismerjük már a zavarokat is, a káoszt, mely a természetben akár önmagától (tűzvész, vulkánkitörés, egy-egy faj elszaporodása a többiek rovására, egyáltalán: a jég- és földkéreg mozgásának rombolása, és a kiválasztódás, a fönnmaradás közönyös harca), akár emberi beavatkozásra következik be. Mindenesetre a kép sokkal tisztább, valóságosabb és persze illúziótlanabb lett. De a megismerés folyamata, mely a mitikus-vallásos vagy romantikus fikciókat elsöpri, ezért is kárpótol.

*

A megismerés gondja. Kínzó gondja a megismerés folyamatának, hogy nemcsak befejezhetetlen (hiszen emberi agyunkkal a végtelennel állunk szemben!), de a végső értelmezéstől meg is vagyunk fosztva. Úgy látszik: akármilyen messzire, akármilyen mértékig tudunk visszamenni számításainkkal és a részecskesugárzások kutatásával a kezdetekhez, valószínűleg soha nem tudjuk meg: mi volt az anyag, az energia, az atom, a plazma az idő előtt. Mert az idő csak ezek létrejöttével együtt született meg. Einstein ezt tisztán látta, megalkotva relativitáselméletében a téridő fogalmát. Ezt rendkívül nehéz szemléletessé tenni, főleg amikor a fény görbüléséről van szó, melyet az erős gravitáció okoz. Mégsem örülnék, ha valaki megszerkesztené a kozmosz végső, egyetlen egyenletét. Nagyon elkedvetlenítene, hogy nincs tovább. Az a jó, hogy a mindenség kimeríthetetlen. Nem szeretném, ha agyunk egyszer megfejtené a legutolsó tudományos rejtélyt is. De az a bizonyosság, hogy ilyen nem is sikerülhet, ilyen nincs, annyira fölülmúlja értelmünk befogadóképességét a valóság, egyúttal a lét abszurditásával szembesít: minek jutottunk el az ontológiai kategóriák legmagasabb fokáig, ha a szellem ott már a semmibe, az ürességbe veti sugarát? Az logikus, hogy a természetben nincs a teleológiának helye, de hogy agyunk, akaratunk, személyünk célokra van beállítva, ezzel az adottságunkkal végül is hiába élünk? Ez hihetetlen, ez föloldhatatlan kérdő- vagy zárójel.

Megelégedhet-e azzal a szellem, hogy egyszer az evolúciós rétegek csúcsán kialakult, hogy működik, mert reflektálhat a világra, de valójában egy csapda, egy labirintus foglya? Megelégedhet-e azzal, hogy legjellemzőbb tulajdonságát, az egész lét áttekintése iránti kíváncsiságát kielégíti? A vallások tudás helyett a hitet ajánlják. Ez öncsaláshoz vezet. Az értelem szomját nem olthatja ki senki, semmi. Lehet, hogy ez kényszer, de a szerelmes kényszere, aki a szerelme testébe és lelkébe való transzcendálással a legösztönibb, legősibb, tehát spontán tudatalatti késztetésének engedelmeskedik. Az igazolja önkéntelenségét, hogy sóvárgását nem szüntetheti meg végleg soha.

A szellem is kielégíthetetlen marad, bármeddig jut is e lét föltárásában. Vágya éppolyan kimeríthetetlen, mint a kozmosz, melynek legmagasabb rendű része. Mindig tovább kell lépnie, akár a szerelemben mozdul, akár a művészetben, akár a tudományban. Minél messzebbre ér, annál távolabb kell előretörnie a semmiben. Ez a leggyötrőbb abszurd. Hirtelen Babits versébe kapaszkodom, ebbe az igazán modern-emberi imába; ennek semmi köze az ájtatos, hamis alázathoz, a „legyen meg a te akaratod”-szerű nihilizmushoz. Ebben az imában a történelmi, az ontológiainak megfelelő condition humaine beszél, a létünk méltóságával lázadó gondolkodás. Itt nincs jelen többé az eredendő bűn rágalmával megbélyegzett ketrec-ember. Annál inkább a tökéletesen szabad, amilyennek a nagy minden megalkotta:

*

Kiábrándulás Hamvasból? Szó sincs kiábrándulásról, csak bizonyos kritikáról. Arról, hogy amit a vele való ismerkedés első éveiben megvilágosodásszerű evidenciának láttam, most már – néhány dologban – nemcsak vitathatónak tartok, de egyenesen tévedésnek. Abba mindig beleütköztem, hogy Hamvas a természettudományt felszíni vizsgálódásnak tekintette. Ez még elgondolható, bár csak erős megszorításokkal. De hogy az ősembernek, a törzsi kultúra emberének még a létét is tagadta, azt éppen a XIX. és a XX. században hatalmas arányokban kibontakozó etnológiai kutatás eredményeinek szintjén már valamiféle vakságnak tartottam. Csodálkoztam, hogy olyan nagy tájékozottságú gondolkodó, mint ő, soha le nem írta Frazer, Malinowski, Margaret Mead vagy Morgan, Chochiara, Boas és mások nevét, hiszen az ő munkásságuk nyomán egész néprajzi forradalom zajlott le ezekben az időkben. Ennek a határozottan elutasító magatartásnak persze megvan a nyilvánvaló rendszerbeli oka: Hamvas elfogadta az aranykor-mítoszt s ezzel a történelem fejtetőre állítását, vagyis azt, hogy az ember a megteremtése után tökéletes szellemi-etikai, sőt halhatatlan lény volt, csak aztán bukott el valamilyen kibogozhatatlan vétek következtében (mert azt Hamvas is elismeri, hogy senki nem tudja, valójában mi okozta az anyagba zuhanásunkat).

A következő tisztázatlan vélekedése az volt, hogy „a kereszténység nem vallás, hanem metafizika”, sőt, hogy olyan metafizika, amely magában foglalja az orfikus, a kabalisztikus, az egyiptomi és a brahmanista tanítások legmélyebb rétegét is. Szerettem volna egymás után megjelenő könyveiben ennek az igazolását megtalálni. Ma már tudom, ez nem sikerülhetett, mert ezt itt-ott elejtett megjegyzéseken, érveken kívül nem írta meg. Azzal a következetes véleményével is nehezen tudtam egyetérteni: hogy – útmutató mestere, René Guenon nyomán – mereven tagadta, hogy a Nyugatnak valaha is lett volna metafizikája. Ezért is nem lepődtem meg, amikor Jaspers-esszéjét olvasva kiderült, teljesen félreérti ezt a mítoszokra építő, egészen újszerűen vallásos egzisztencialista filozófiát.

Hosszú évekre meggyőzött azonban azzal, amit a brahman-átman-féle azonosságról mondott. Vagyis hogy csak egy azonosság van, s ennek az azonosságnak az én nemcsak korlátozottan, hanem teljes egységében is részese. „Ahol az Isten az emberen kívül van, ott vallás keletkezik, ahol az Isten az emberen belül van, ott metafizika.” Ezzel a gondolattal, úgy éreztem, tökéletes választ adott arra a régi kérdésemre, hogy mi a viszony a létben az univerzális és az egyedi között. Tisztázta, hogy végső fokon a kettő egy: egyetlen primordiális szubsztancia. Lassan azonban kezdtem fölismerni, hogy a Sciencia sacrában olyan ellentmondást nem tűrően kifejtett „alapállás”-elve téves ontológián alapszik. Nyikolaj Hartmann dolgait olvasva világos lett számomra, hogy a Hamvas-féle őshagyomány egyszerűen nem létezik! Nem létezik tehát az emberiség spirituális hazatalálásának az a receptje sem, mely szerint minden rendelkezésünkre áll az igazi tudásról, nincs más dolgunk, mint visszatérni ehhez a sokforrású, az úgynevezett „szent könyvekben” megtalálható alapokhoz.

Mi az, amiben Hamvassal nem lehet egyetérteni, mi az, amiben Hamvas, sajnos, hű marad a vallásos-ezoterikus, sok ezer éves kiindulóponthoz, amely a zoroasztrizmusban éppúgy meghatározó, mint a jahvizmusban, a kereszténységben és a hinduizmusban? A szubsztancia-, illetve az egyistenfölfogás. Ezeknek az ősi tanoknak nagy tekintélyekkel, szövegekkel, sőt látomásokkal, kinyilatkoztatásokkal igazoltnak látszó tétele, hogy az ontológiai rétegek nem lentről fölfelé, hanem föntről lefelé alakítják a lét egészét. Ebből az következik, nem is meglepő módon, hogy az Abszolút Teremtő Szellem nemcsak létrehozza, hanem el is pusztíthatja a világot, a naprendszerek és galaktikák egészét, amikor akarja. Van egy föltétlen Úr, akinek a teremtmények – tehát mi, emberek is – csak a jóságában, a kegyelmében bízhatunk, ha létünket meg akarjuk őrizni. Más és más vallások, teológiák sokféle változatát tanítják ennek a hitnek, hiedelemnek, amelyben az ember mindig a véges, bűnös, sőt predesztinált lény, akinek az a sorsa, hogy Teremtője döntéseit, szándékát soha meg nem értheti. A metafizikának tehát az a föladata, hogy ezt a fönséges rendet az egyetlen szubsztancia elvének megfelelően kutassa, és ünnepélyes-eksztatikus magasságokba emelje.

A végleges választóvonal az lett tehát a modern ontológiai kutatások és Hamvas között, hogy ő a szubsztancia létét elfogadja.

Engem valójában és elsősorban Buddha ösztönzött, hogy ezt elutasítsam. Ő volt az első – szerencsére nem az utolsó – gondolkodó, aki már a Kr. e. VI. században a meg nem maradás és a függő keletkezés ontológiáját tanította. Ezt értettem meg végre teljesen átfogó jelentőségében annyi évtized buddhista tanulmányai után. Nem Hamvassal számoltam le ilyenformán, hanem a szubsztanciával mint sok kárt okozó filozófiai tétellel. Hartmann világossá teszi, hogy se a föntről lefelé, se a lentről fölfelé haladó ontológia nem felel meg a gondos metafizikai kutatásnak. Minden létrétegnek – akár a szervetlennek, akár az élőnek, akár a szelleminek – olyan tulajdonságai vannak, melyek teljesen szuverének, csak rá jellemzőek, és az új léttani meggondolásoknak éppen az a nagy hiányosságuk, hogy azt a továbbmutató újdonságot, azt a potencialitást rejtő réteget, mely a lépcsőket összekapcsolja, nem tudják meghatározni. Ez az a léthiány, mellyel Heidegger egész életművében vádolja a Nyugatot, vagy amiben Daniel Sibony francia pszichológus és író A három monoteista vallás című könyvében a mohamedanizmust, a jahvizmust és a kereszténységet egyaránt elmarasztalja. A lét fogalmát sem Hamvas, sem Sartre vagy Jaspers nem tudta értelmezhetővé tenni számomra. Az, hogy A lét és a semmiben Sartre azt vallja: a lét megelőzi a lényeget, az esszenciát, hogy a helyes vagy helytelen döntés-választás a föltétele az ember autentikus vagy nem autentikus egzisztenciájának, még kevés új ontológia kidolgozására. Ezek homályos képek, melyeket mindenki olyan szögben néz, ahogy neki tetszik. Ugyanígy eléggé misztikus a Jaspers-féle úgynevezett „átfogó”, melyet szerinte a mítoszok sifréjének megfejtése, illetve a határhelyzetek megélésében, netán nagy kudarcaiban ismerünk föl.

Amire Buddha ráeszmélt, hogy minden, ami létezik, föltételektől függ; azaz olyasmi, ami önmagának az oka, azaz lét és annak föltétele egyszerre. Valamilyen szubsztanciát föltételezni olyan félreértés, amiért aztán drága árat kell fizetnie minden létfilozófiának vagy teológiának, amikor a világ szerkezetét föl akarja tárni. Spinoza, Leibniz, Descartes, Kant, Hegel is félresiklatta ilyen módon az európai gondolkodás menetét. Talán egyedül csak Hume látott tisztán, amikor a „minden ideánk az érzéki tapasztalatból származik” alapelvének megfelelően azt mondja egy helyen a szubsztanciáról: „Ha egyáltalán van olyan.” Hamvastól tehát éppen filozófiailag messze kerültem. De továbbra is nagyon szeretem az Antikrisztus című könyvét, amelyben azt a mérhetetlen, helyrehozhatatlan kárt leplezi le, amit a korai egyházatyák okoztak a gnosztikusokat megsemmisítve, és így a tudás, az ismeretszerzés végtelen előrehaladása helyett a hit egyedülvaló erényét fogadtatták el a keresztény emberrel.

Hasonlóképpen nagyra tartom, s nem csak íróilag becsülöm kisebb-nagyobb esszéit, azokat, melyek például a szerelemről, a női természetről szólnak. Így vagyok a magyarság különféle magatartásformáit föltérképező Öt géniusszal is. Egészen remekek, melyekhez hasonlókat alig olvashattam, a Beethovenről vagy Bartókról mint rendkívüli zenei óriásokról adott szakavatott és pontos képek. Mindig nagyon örülök annak a fékezhetetlen dühnek, mellyel a cigányzene (magyar nóta) velejében hamis, giccses rémségéről beszél. Beszél? Fölháborodottan kiabál! Kisebb-nagyobb elbeszélő prózájával, élete hatalmas vállalkozásának eredményével, a Karnevállal nem tudtam soha elégedett lenni. Tudom, sokan, és nem alaptalanul, a modern magyar irodalom nagy újításai közé teszik ezeket. Én a gondolkodó, az esszéíró Hamvast becsülöm a XX. század legjobbjaival együtt. Filozófiában, vallás- és kultúraértelmezésekben pedig alighanem egyedül áll, akár Németh Lászlóval, Illyéssel, Cs. Szabó Lászlóval vagy más kivételes esszéírónkkal hasonlítjuk össze.

*

A dolgok örök „lélekvándorlása”. Évtizedek óta nagy ámulattal olvasom Az elveszített napernyőt. Weöres ezt a hosszú-hosszú verset egy Avilai Szent Teréz-mottóval vezeti be: „Azt hiszem, Isten legparányibb teremtményében, ha csak egy kis hangya is, sokkal több rejlik, mint amennyit a bölcsek tudnak róla.” A mondatban olyan sejtés fogalmazódik meg, amely még akkor is pontos és igaz, ha a híres misztikus természetesen semmit sem tudhatott a maga korában az atomokról, részecskékről és a mikrobákról sem. Mindenesetre Weöres ezt a „legparányibb teremtményt” nyomozza, éri tetten (persze nagyon finoman és játékosan) a szinte számtalan versszakon végig. Mintha csak valami idilli tündérmesét mondana egy szerelmespárról.
A lány ott felejti napernyőjét az erdőben, s az ernyő megkezdi kozmikus űrutazását a dolgok, szelek, napszakok között, míg utolsó foszlánya „majdnem megtapad egy kisborjú fülén”. Semmi lesz belőle.

De hogyan lesz egy gondosan megcsinált tárgyból semmi? Weöres ennek a hogyannak az egészen aprólékos megrajzolására vállalkozik. Mindenki azt gondolhatná, hogy ettől a mű unalmas pepecseléssé válik.

Nem. Az elveszített napernyő tiszta líra. Képekben, bensőségben, zeneileg is az. Ráadásul Weörest az a gondolat is vezeti, hogy isten szemében a kis dolgok éppolyan értékesek, mint a természet hatalmas tüneményei: elefántok, bálnák, tengerek, hegycsúcsok, síkságok, napcsillagok, galaxisok. Néhány kifejezés (például: „Theatrum Gloriae Dei”) bizonyítja, hogy a mottónak megfelelően keresztény módon látja a legapróbbnak és az óriásnak a létbeli egyenértékűségét, és látszólag eszébe sem jut, hogy a valamit és a semmit esetleg taoista vagy buddhista szemmel ítélje meg. Pedig aligha van a magyar költészetben, aki az impermanenciát, a meg nem maradást olyan elemi vízióval láttatná meg, mint ő. Sőt: engem éppen az lep meg legjobban, hogy a szeszélyesen-objektív képek sora azt szivárogtatja bele érzékeinkbe és érzelmeinkbe, hogy a világban semmi sincs, ami maradandó. Se kicsi, se nagy. És ez inkább a keleti létfölfogásra emlékeztet, mint a nyugatira. A harmincszor tízsoros strófák Shelleyre emlékeztetnek váltakozó, bokros rímszerkezeteikkel (lehet, hogy Weöres A megszabadított Prométheusz fordítása után írta ezt a témájához képest hosszú költeményt?). Persze egyáltalán nem érzem hosszúnak a csakugyan részletről részletre, alkatrészről alkatrészre haladó pusztulás énekét. Először a szövet válik ronggyá, semmivé, aztán az acélvázat eszi meg a rozsda, végül a csontfogantyú repedezik meg a szélben, esőben, fagyban, és lesz a mohák, peték prédája:

Mit művel itt Weöres? A legfurcsább bűvészmutatványt: miközben visszaavatja a mindenségbe, úgy tesz, mintha a szervetlen anyagú esernyő élőlény volna. Nem a szerelmes fiatal pár lány- és fiúalakja fontos neki, hanem az, ahogyan a lét élettelen rétege a természet (egy sor görög mitológiai kis és nagy isten révén) eleven részévé válik! Zavarba akar hozni a költő: nem tudom, hogy itt az abszolút, kikerülhetetlen mulandóságról van-e szó, vagy a mindenség isteni öröklétéről. Mégis azt érzem erősebb szándéknak, hogy Weöres az elmúlást, az egyedi semmit a változatlanul mosolygó lét himnuszaként mutassa be. Mindig a fülemben lüktet a Rongyszőnyeg-sorozat egyik darabja. Abban már pontosan megkülönbözteti az ember kisszerű félelmét és a mindenség fölényét, univerzalitását vele szemben:

Csakhogy az ember mindig rettegni fog a halálától, amíg abban a hitben él, hogy van bármi a létben, ami múlhatatlan. Irtózatát egyedi megsemmisülésétől csak úgy győzheti le, ha megemészti, zsigerig megérti, gondolatban is azonossá válik azzal, amit Az elveszített napernyő elé tár: a létnek nincs önmagától megmaradó része, formája, csak örökös, boldog alakváltozása. Elveszítjük a napernyőt, lényünk egyik átmeneti formáját, s megkapjuk helyette a lét egészét, melyben nincs idő sem. Ezért nem érezzük hosszúnak ezt a háromszáz soros költeményt, ezért nagy filozófiai mű ez az el nem múlásról beszélő képi és nyelvi varázslat. Weöres Sándor azt mondja, mert így éli meg, hogy az elenyészés éppúgy látszat, mint a keletkezés.

*

Hetvenhat évem summája: a lét föltételeitől függő keletkezés–elmúlás-hullám, melyben csak egyedi dolgok-lények vannak. Az ember a számunkra ismert egyetlen lény, aki tudja, hogy ő is a keletkezés–elmúlás tajtékzása ebben a minden-mindegy kozmoszban.

Honnan akkor az etikai-vallási, a filozófiai, a művészi-esztétikai, a tudományos ösztönünk? Mindegyik a tudati képességünkből ered. Minden más lénytől eltérően nekünk reflektálókészségünk is van. Honnan a szeretet a dolgok-lények és egymás iránt? Honnan a gyilkolás, a gyűlölet, a pusztítás kényszere bennünk? Az eredetünkből, az evolúció fokozataiból, ahogy állati állapotból félszellemi-lelki lények lettünk, de csak az erőszak eszközeivel tudtunk továbbra is fönnmaradni, továbblépni. Az ember teljesen univerzális: jó és rossz értelemben egyaránt. Nem az a fontos, hogy valaki orosz, angol, fokföldi, algériai vagy iráni, francia, vietnami, kínai, magyar, szerb, görög és a többi, hanem az, hogy amit politikában, tudományos kutatásban, irodalomban, gondolkodásban, technikában alkot, mit ér. Hogy azokhoz tartozik, akik szeretik egymást (vagyis a kevesekhez), vagy (az óriási többséghez!) akik gyűlölik, és el akarják pusztítani a másikat.