Vasadi Péter

Tested ideje

sás közül lépsz elő, én madaram,
elleheled havam s jegem, ha van

gyűrődik tollruhád, akad, lehull,
mind több bőr villan föl ruhátlanul

megölelsz, indázik lábad, karod,
testedben hullámzó tested vagyok

suttogod, csak nekem illatozol,
jöttöm várod, napját mint a pokol

rám csap nagy tömegben hosszú hajad,
árnyfoltok lebegnek hónod alatt

két barna, meggy-csúcsos melleidet
csókolom, szívedben fenyőliget

félig test-ágyam vagy, félig anyám
őssóhaj perzselte ajkú leány

köreit rója megcsapzott öled,
tejem sötét mélyedben szétpereg

óceánt kiáltok, városokat,
tetőt túllobogják bársonyfalak

kisded halálunkra hunyjuk szemünk,
élni tovább így hogy is merünk

hasadon – sziklán gyík – tárt tenyerem
s betakarsz; erre még emlékezem

pálmasúgás vagy, fehérarany,
testednek örök ideje van

 

Egy igaz senki éjidőn

Berda Józsefnek

I.

Típustörténet. A borkedvelő
Szatrosz jól megverte s ki-
dobta Edinát, a feleségét.
Fiuk, a körszakállas Xitoron
utánalökte ágyát, s helyébe
állította ötszáz köbcentis
motorját, mely csillogott
a krómtól. Edina elballagott
meginni egy metaxát, majd még
ötöt, s mikor a bicegő Vátész
belékarolt, eltántorgott vele
a lelakatolt pékbódé mögé.
Így került a dísztelen, vörös-
tetős bordélyba be, kapott egy
széles ágyat, mosdót, szobát
s közelben egylámpás utcasarkot.
Aznap éjjel a kopasz, zömök,
cvikkeres férfi megállt előtte:
Veled alhatok?, kérdezte.
Kirúgott a háziasszonyom.
Gyere, mondta Edina, és le-
feküdtek. A férfi nyomban el-
aludt. Ez egy tök, gondolta
Edina, s befordult a fal felé.
Reggel a férfi helyén cédula
feküdt: Visszajövök. Mellette
egy pepita füzet. Edina bele-
lapozott. Versek, nézegette a
sorokat közömbösen. Csupa vers.
Nini, ezt ma éjjel írta, itt a
dátuma, Démetriosz a címe vagy
mi, nem, Dáreiosz. Hoppá, nem is
rossz! „Dicsőség, hívság…
a költő… mérlegel nagy gondosan.”
Költő? Ezt jól kifogtam, nevet,
s hanyatt vágja magát az ágyon
Edina, na, ez egy habókos pali.
Jöjjön csak vissza. Megleszünk.
Mennyi ilyen van. Ezt éppen
valami Kavafisznak nevezik.

II.

Ülni sokáig a zúzmarás padon,
s bámulni a ködös parkba,
semmibe, minek? Kívül fázni,
remegni belül, mitől? Tétován
babrál a nyakánál, gallérját
keresi, fölhajtaná, a test-
pára ne hagyja el legalább.
Jéggömb-magányban üldögél.
Éhes. Forró tejre vágyik,
ropogós kiflire. Lecsüng a
feje, ír valamit az ölében.
Őrült az ilyen.
Falnia kellene, mint ama
frankfurti fogoly falt,
egy bőbundástól meleget
könyörögnie.
De csak ül, vacog, várakozik.
Miért oly fontos neki, hogy
a lelkét lassan, mint a láz,
aranypor veri ki, s bukik
széles folyamban lefelé,
s fickándozik vissza
a pisztráng-szó,
s mind több,
már hangja van a súrlódásnak,
s egyet jelent a forró és hideg,
és hallja
a titkos klarinét hangját,
ahogy fürgén jelöli ki bent
határát a határtalannak,
jégtáncot jár a zene,
mondatokat karcol a tükörre;
telik sorokkal a papír.
Nem tudja a hallgatag ember,
mit tesz, s mi az, mi ezt teszi
vele. Föláll, s megy Edinához,
váltott lepedőre feküdni.

III.

Milyen jól meglennél nélkülem,
Isten. Nélküled sehogy én.
Szükségből megszégyenítesz.
Amit nem akarsz. S én sem.
Tágítasz, satuba fogva.
Nem tudok oly mélyre lenézni
magamban ebbe a mozduló,
véres, hasadékos, itt-ott
szikrázó, frisshús-színű
cseppkőbarlangba, hogy ne
látnék
falból, repedésből, lyukból
előbugyogó, ujjnyi, áttetsző
csörgedezést,
mely öblöket telít, túlcsordul,
s ahol megbújó sivatag van,
odaömlik;
de te mindig máshol vagy, mint
ahová épp nézek. Tiéd a kéz,
mely vájja ezt a labirintust,
te vagy a szervek sustorgása,
lélegző, éber, csöndes öröklét
itt lent, belőle szakad ki
a most, a ma, a pillanat is,
be-besüt fényed s megszökik
a sötétbe, ahogy puha
léptekkel sejteted magadat.
Torkomban dobogó szívvel
egyszer, készülj rá, utadat
állom. Addig, mint a szent,
sziszegő, szünetes, körbeforgó
permetező egy csöppje
hull rám, s ihlet a véred.