Veress Miklós

Új Genezis

Egy mélytengeri Blake-leletre

Aszályok múltán majd megint
jön jele Vízözönnek.
Oceánumok partjain
kivetődnek a Szörnyek:

akár egy nyálkás lyukszalag
nostradamusi készen.
Már nem is poliparcuak:
csupán egy óriás Szem.

Megváltó nékik nem jutott,
csak valami mutánsa:
a Teremtésnek így Titok –
mi nem az Isten mása:

nem emberi, hisz nem Ikon:
ki tudja, milyen Lét? Csak
valamiféle ősrokon,
mint a vírusi társak?

Bár – mi lehetnénk még talány
arra, mivég születtünk,
s csak árnyékok lelkünk falán
önarcú polipszörnyünk;

ki némán bőg, mert valami
hiányzik már belőlünk:
mélység-sikolyát hallani
annak, mit meg sem öltünk.

Vagy úgy hisszük, hogy Káinok
csak Ábelért születnek,
és keresztért az Ős-Titok:
a meg-nem-váltott Gyermek.

Elvadult Éden teraszán
az Úr deszkát gyalultat:
vissza is bárkáztatja tán
Ararátig a múltat.

Izzó sötét

Vergődöm nehány éjszaka
óta: izzik az árnyék.
Sajátomé: mindenhova
másként vetít a fény még:

ahogy lámpát kattintgatok,
mert didergések ráznak –
mögöttem minden fal titok,
s hogy azon ki a látszat;

mintha maga sem értené:
izzó vagy hold vagy Isten,
hogy addig vagyok lelkemé,
míg vetület a testem;

mint életem is annyiszor
máskéntinek is látták
a mindenségbe szerteszórt
fényű, sokféle lámpák.

De voltak főnevek, igék,
és állítmány alanyra –
fogódzkodtam abba, mi még
létemül megmaradna,

ha megmaradni akarok
az innéttől már túlnan –
hátamról izzadság csorog,
de nem félni tanultam.

Bot nélkül boldogul a vak
a végső némaságban,
fehéren néznek a szavak,
melyekre rátaláltam.

Beléjük botlottam csupán,
fába, testbe vagy kőbe?
Ez is mindig kettős magány
marad sokezer éve;

másikunk ki találta meg
ahhoz, hogy együtt fájjunk
az örömért, amit kizeng
mindennapi halálunk.

Ok nem lehet önmaga oka,
csak mit társául rendel.
A szó csak addig önmaga,
amíg maga az ember.

 

Álomzavar

(Beethoven-koncert közben)

Csupán egy isteni ujj/le/nyomat:
a telefonkagyló izgatottan ugrált,
míg fölvettem, s csak távol/láttam:
mint beszél valaki a végén/mellé,
mert nekrológgá idvezült mámorában
összetévesztett a koporsókészítővel,
és megrendelte nálam a koszorúkat is
(nekem vagy magának: egyre/megy)
a földrengésmentes magyar/indián/nyárban,
mikor képernyőmön kártya/vár/falak
és vonat/ablak/szilánkok hulla/nak alá
rozsda/avarnak/hangtalanul, a kései
lecsófőzések érzelemdús illatárjaitól;
és egy kisiklott lemeztű gyémántkarca nyomán
fölrémlik Beethoven delíriumosan apokrif
(1789-es) bécsi látomása: ahogy
napóleoni kis/fehér/elefántok
ugrándoznak fekete billentyűkön
a pizzicato polca örökzöld dallamára
az Elba (1945) party sakk-mattig:
heroicus játszma volt ez valóban
geschrieben auf Bonaparte – avagy
csupán egy isteni ujjlenyomat.