Apáti Miklós

Esti dal

Csak egyszer láthatnál ahogy
lovam nyakára hajtom a fejem
magára venné minden fájdalmamat

s te túl sokáig néznél utánam
a hosszan leszálló estben

mindig is tudtad

nincs
nem volt
és nem is lesz lovam

és nincs kinek írnom ezt sem

Menedékes

Túl soká éltem szerteszét.
Nem illet meg a menedék.
Marad a túl kék s magas ég.
Hová sietek? Rossz a fék.

De néhány utolsó menedék
mégis kéne, ha volna még –
„otthonból” egy már nem elég,
ha kimondható: itt a vég.

(Hány ilyen nap van hátra még,
találgatnám, ha kérdenék,
s ha kérdéseimet értenék.)

Kopáros

Lakatlan szigetke lettem.
E kopár partra senki se lép.
Maroknyi hazai földem
hiába szórom szerte s szét.