Filip Tamás

Vizsga

Iránytűm reszket
egy álom görbült terében,
és örök szállodám felé mutat.
Mekkora küszöb nőtt ide reggel óta!
– szinte elbotlik benne az ember.
A portás meg nem adja át a kulcsot,
hiába kérem. Hajthatatlan,
azt mondja, húzzak egy tételt:
ma le kell vizsgázni mindenkinek.

Mutatom neki, hogy a papírom
üres, nincs rajta a kérdés.
Akkor beszélj a semmiről,
tőlem beszélhetsz akár reggelig,
a szobádba úgysem mehetsz föl,
míg azt nem mondom, hogy elég –
Akkor tíz percet kapsz, hogy
a csomagjaidat összeszedd,
és aláírd, hogy innen kijelentkezel.

Északi fény

(1)

Emlékszem arra, ahogy itt ülök
most, látom magam, ahogy jövök
az áradó tömegen át. Igen, vonaton
utaztam velük, és egy kicsit még
itt vagyok közöttük. A jeges szél
könnyeket facsart ki a szememből:
hadd lássam megsokszorozva mindazt,
ami körülvesz. Emlékszem arra is,
milyen volt lépkedni a meztelen
vízben, a lábaimat nézem, átkeltek
velem egy életen. A kezeimet
nézem: ajtót nyitottak, integettek,
fogták ujjaim a tollat, leverték
cigarettámról a hamut. Most pedig,
ebben a kemény megvilágításban,
be kéne mosakodnom egy műtéthez,
melynek mindkét szereplője én vagyok.

(2)

Dadogó versek egy agyvérzés után.
A nyelv szavakat kóstol –
látványpékség, de a papíron
illat és íz nélkül való.
A pályaudvar többet ígér.
Vonatokból utcára tóduló
emberek, homályos szenvedő arcok;
de inkább ezt a verset is abbahagyja.

Az álcahálót leveszi a bútorokról,
a vágy villamosszékébe ül,
és egy üres könyvet kezd lapozni.
Mind benne van, amit még mondani
akart, keze közt fénylik, mint
zálogból kimentett családi ezüst.
És nem kell már szemüveg sem,
ahogy olvas, egyre izgatottabb,
mint egy sakkőrült, aki élete
csúcsára érve nagymesterek
végjátékában gyönyörködik.