Jász Attila

Anyám kertje

„Valamikor a Paradicsom állt itt…”

(Pilinszky)

[A KÜZDELEM]

Kijárok egy elhagyatott kertbe, amit nem művel senki. Néha, sajátos elvek alapján, megmetszem a fákat, már amelyiket, de sose időben, és sose akkor, amikor a könyvek szerint kellene. (Az ember önvádjai ellen legszívesebben és leghatékonyabban az időre hivatkozik.) Azt már korábban feladtam, hogy könyvek alapján metsszem a fákat és a szőlőt. Valahogy nem igazán működött, nem csak azért, mert hülyén néz ki az ember, egyik kezében a metszőollóval, másikban nyitott könyvel, miközben fejét a könyvből a venyigékre, venyigékről a könyvre emelgeti. Mostanában inkább érzés, ráérzés alapján próbálkozom, több sikerrel, ami a semmihez képest már haladásnak tűnik. Megpróbálom elképzelni, átélni a fának, szőlőnek mi esne jól, ha például én lennék a fa, hogy jobban-dúsabban teremhessek. Közben gyerekkori emlékeimre igyekszem koncentrálni, hogyan is csinálta, mutatta nagyapám annak idején, mintaszerű és hatalmas kertjében gyakorlatoztatva, tanítgatva engem. Ez a módszer, bár komolytalannak látszik, bejön, az öreg gyümölcsfák és szőlőtőkék bő termést adnak. Valószínűleg azt a minimális törődést díjazzák ilyen formában, amit évek óta nem kaptak már meg. Ám a végén természetesen alulmaradok a természettel szemben. Mert a kert egy olyan területet jelöl, melyen rendezett növények halmazai találhatóak. És nevezhetem-e a derékig érő gyom- és gyógyfüvekből álló vagy inkább hömpölygő növényhalmazt rendezettnek azért, mert rajta kívül semmi sem látszik a „kertből”, csupán néhány kiszáradóban lévő, levegőbe kapaszkodó faág? De a „kert”, mert magamban mégis mindig így hívom, minden tavasszal hihetetlen intenzitással újra lendületbe jön, és én, aki alkalomszerűen találkozom csak vele, nem győzöm a teendőket. És amikor már hullafáradt vagyok, leülök a kisház lépcsőjére, szemlélődni és csodálkozni, hogy mennyi erő van ebben a régi kertben. Kapcsolatunk elején a gazt, mely derékig ér, fűnek nevezem, és habár óriási területről van szó, sarlóval esek neki, nem mintha ellenségnek, hanem – hiába vörösmartys közhely – mintha fodrászként vágnám le a föld haját, hogy új, erősebb nőhessen helyette. Ami nő is, egy kis eső meg egy kis napsütés, és hamarosan kezdhetem is elölről a fodrászmutatványt. Kezdhetném, hiszen izzadságtól fénylő, vézna testemet megkapja a nap, egy szál gatya, ennyi csak, mi fehéren marad, ám ez csupán a kisebbik baj, a jó bőr titka, hogy a pirosas hús viszonylag hamar barnává válik. Inkább a hetekig tartó derékfájás miatt esik nehezemre az újrakezdés, amit ilyenkor majdnem biztosan be lehet szerezni. És a reménytelenség, a tudat, bizony hiába igyekszem erőn felül teljesíteni, a természettel szemben holtbiztosan alulmaradok. Talán ha a nagyszüleim tovább élnek, és a kertjükben nemcsak gyerekként lehet játszani vagy játékból segédkezni nagyapámnak, hanem rendesen meg- és kitanulhattam volna a kertművelés csínját-bínját. Szülőkről nem is beszélve, hogy ezt már nekik meg kellett volna tenni, rendesen megtanulni a kertművelés csínját-bínját, az ő szüleiktől. Hiába volt mindegyiküknek saját kertje, ami elvált szülőknél nem meglepő, nem tudták már szervesen továbbvinni a földdel, a növényekkel való természetes kapcsolat titkát, bennük is csak a vágy maradt, rendezni végre kertjeiket. Mert mindig a belső kert, a lélek kivetülése is egy saját kert. (Nem?) Amit nem rendezni, hanem művelni kell, folyamatosan, hogy jól teremjen. Bár a szülők „külső” kertjei látszólag rendes, rendezett kertek voltak, ez csupán a felszín volt. Ebből is látni lehetett volna, hogy valami nincs rendjén velük. Hamvas mondja, a kert egy részét hagyni kell elvadulni, miként énünk árnyékos (tudat alatti) részét sem kell feltétlenül napsütötté tenni. Valójában óriási terhet jelentett számukra, magukat (és sajnos időnként engem is) a kert bérmunkásainak, rabszolgájának tekintették, ahol csak dolgozni lehet, megállni, szemlélődni, élvezni és gyönyörködni, na nem is a saját munkádban, hanem a természetében, nem. Fölásod azt a részt, amit aznapra beterveztek neked, aztán beültök a kocsiba, és irány haza, a leszedett termést meg otthon, a lakótelepi meleg, levegőtlen spejzban büszkén hagyjuk megrohadni. Ezt nem akartam folytatni ebben a kertben, amit anyámtól örökölt a három testvér, de rajtam kívül még a kutya se jár ki. (Már nagyon öreg ilyesmihez, inkább otthon hagyom.) Voltak elképzeléseim évekkel ezelőtt, hogyan kéne kialakítani, rendbe rakni, voltak évek, mikor úgy nézett ki, sikerül is valamit megcsinálni, megvalósítani belőle. A kis házat kívül-belül lefesteni, kidobni-elégetni a rengeteg fölösleges dolgot, az öreg szőlőtőkéket kiszedni stb. Mégis, a kert arculata alapvetően olyan maradt, mint anyám idejében, úgy is hívom magamban, anyám kertje, ahová csak halála utáni bérlőként járok ki. (Tiszteletből, miként más a temetőbe.) Amikor beláttam végre, hogy ez nekem nem fog menni, megkönnyebbültem, nagy teher alól szabadultam, szabadítottam fel magam. A kert elindult, vissza, a saját útján, ősi, paradicsomi állapotok felé. Bár többen is meg akarták venni, és én is beláttam, talán ez lenne a legjobb, legokosabb, nem tudtam megszabadulni tőle.

[A KIVONULÁS]

Kijárok egy elhagyatott kertbe, anyám kertjébe, mert most otthon nem lehet dolgozni. Egészen pontosan: kijárok az anyámtól örökölt telekre, ahol hivatalosan egyharmad rész az enyém, de úgy csinálok, mivel rajtam kívül egyik testvér sem jár ki, mintha az enyém lenne az egész. Az egészet birtoklom, bitorlom, és gyenge pillanataimban kertnek nevezem. Nádkerítést is vettem, egyedül húztam ki a feljáróút mellett, hogy kertszerűbb legyen. Zárt kert, ahogy kell, ne lásson be senki. Kijárok ebbe a kertbe, néhány kilométerre a várostól, attól a várostól, ahol a vágy is megszületik bennem, jó lenne néha nem itt lenni, kicsit eltávolodni, hogy aztán újra otthon lehessek benne. Ez a kert épp ilyen hely a város határában. Ki lehet járni, nincs semmi látnivaló, ami elvonná a figyelmet, csak a puszta telek, ahol dolgozni is lehet, materiálisat is és szellemieket is értve ezen. Bambulni bele a zöldbe, figyelni, hogy éppen mi történik, történik-e valami egyáltalán, s ha nem, azt is élvezni. Ez a legjobb a kertben levésben. Persze folyton mozog, vagyis inkább mozgásban van. Megállok, figyelem a neszezéseket, motozásokat, amiből összeáll ilyenkor a kert. Más ez, mint a civilizáció zaja, azé a civilizálatlan helyé, ahonnan idemenekülök. Abból a lakásból, amely alatt a húsbolt található, ahol a henteslegények kénye-kedve és rádióízlése az úr, ahol a hűtő- és bejárati ajtók csapódásának jól megkülönböztethetőek a zajai, ahol a gyönyörű belső udvar található, melyen negyedóránként végiggördülnek a hússzállító kézikocsi gumírozatlan kerekei, és ahol a hentesbárd becsapódásaitól ölembe ugrik a számítógépes monitor meg az alattam fekvő süket, öreg kutya. A lenyűgöző, kisvárosokban igen ritka, polgári értékeket mutató nyitott félgang túlsó oldalának triója pedig a köztes időszak csendmentességéről gondoskodik. (A nyolcvan fölötti, elhülyült néni és bolond, velünk kimondottan undok lánya meg a neveletlen, koszos, büdös, elviselhetetlen hangú pulijuk.) Az élmény, most, gépeléskor is élő, csak a jegyzeteket írtam a kertben, így nem nehéz plasztikussá tenni a leírást. Inkább a kert idillje tűnik távolinak és absztrakciónak, a helyzet pedig aberráltnak, hogy csak így lehet „dolgozni”, arról még nem is beszélve, itthon a növekvőben lévő családi áramlatokban szigetként próbálom tartani pozíciómat a nekem kijutó egyik szoba sarkában. S amikor nem bírom már elviselni ezt az őrületet, csónakot bérelek, és átevezek a Kert elnevezésű szigetre, ahol a fentebb leírt reménytelen küzdelem ellenére (a természet erejével) a nyugalom az úr. A nemes küzdelem valahogy mégis erőt ad – ott, kint. Talán valahogy Madách is így gondolhatta ezt a Tragédia végén. A küzdelem értelmetlen, még sincs más lehetősége az embernek. (Mondottam, ember, valamivel foglald el magad, különben bedilizel!)

[A LEÍRÁS]

Kijárok tehát egy elhagyatott kertbe. Más talán folyó- vagy tópartra ül e célból, s botot tart a kezében, hogy jelezze, ne zavarják. Én csak ülök az almafa alá kitett asztalnál. Fél óra alatt teljesen megnyugszom, de hagyom, tovább hasson rám a kert. Jön egy váratlan ötlet, megírom a kertet. Hagyom, bár tetszik a téma, nincs kedvem nekiállni, mit is írhatnék erről. Leginkább verset lehetne… A rigók röptéről, szöcskékről, hogy megfogom őket, vizsgálgatom, és rácsodálkozom a teremtés apró szépségeire, zsenialitására és sokféleségére; egy félig teleírt lapon átbandukoló hangyáról, a kíváncsi darázsról, aki folyton közeledik és távolodik, nem tudom, mit akarhat tőlem stb. De nem indul el az a bizonyos szál, ami a vershez kellene… Szöszmötölök néhány órácskát, érzem, nem megy semmi. Ismerem magam, valami készülődik, és akkor azt jobb hagyni, mert ilyesmiből lehet csak „valami”. Elfogyasztom ebéd gyanánt a feleségem által készített szendvicseket. Ledőlök a fiatal sárgabarackfa árnyékába, nagyjából ez a legtöbb, ez a pokrócnyi árnyék, amit eddig nyújtott. Félálomban pihengetek, kezem lelóg a pokrócról, illatos citromfüvet morzsolgatok, mivel anyám, számomra ismeretlen és érthetetlen okból, ezt a „füves” részt teleszórta gyógynövénymaggal, melyek azóta rendesen el is szaporodtak, s közben élvezem a lágy, gyengéd szélfuvallatok simogatását. A szél biztos nőnemű, most kedves, de tud szeszélyes is lenni, mondjuk hazafelé, biciklizés közben képes nagyon megnehezíteni az előrehaladást. Meg kéne nézni idegen nyelvekben, milyen nemű… Még szerencse, hogy a kisházba csak néhány könyvet hordtam ki, azokat, melyekből két példány is volt otthon. (Rilke elégiái, S. Plath verseinek fordítása egy tematikus Nagyvilág-számban és egy Hamvas-kötet a Hyperion-levelekkel. De ezeket se olvasom, csak itt vannak, hátha kellenek egyszer.) Érzem, eluralkodik rajtam a belső kényszer, lassan készülődnék újra az asztalhoz ülni, de a szandálomon egy versben meg nem énekelt szöcske üldögél, és cseppet sem mutat hajlandóságot a kiválasztott hely elhagyására. Inspiratív pillanatok ezek. Együtt megyünk hát a fehér papír elé.
A készülődés, a termoszból való kávéivás pillanataiban próbálok a kert jelzéseire figyelni. A fölöttem lévő, általam csonkolt lombkoronára veréb száll. Leül az asztal fölött lévő ágra, és egy éretlen, visszamaradott almácskát piszkál, ami néhány pillanat múlva a tollam előtt koppan. Magyar irodalmár a verébről egy pillanaton belül Tandorira asszociál. E tipikusan városi madarat semmiképpen sem szerettem volna a kertbe írni, de kierőszakolta, lehet, hogy tudott valamit a múltamról, mikor még évente felástam a kert felét, és természettudományos előadásokat hallgattam egy távoli egyetemen. Akkor biztos Newton jutott volna eszembe. (Vagy mégsem?) A világ, s benne én a kerttel együtt, változik, mozog, alakul. Egyik pillanatban még a fa alatt, a következőben már egy monitor előtt üldögélek. És a magam részéről már attól boldog vagyok, hogy fákat nem csak monitoron, szavak által megjelenítve láthatok.