Kemsei István

Immanuel Kant hálósipkája

„Olvasás közben feje gyakran előrebukott, s
beleütközött a gyertyákba: pamut hálósipkája
ilyenkor azonnal lángra kapott, és lángolni
kezdett a fején.”

Bal hüvelykem sötét eb torkában:
lopva tűnnék el krokodilszájon?
Legkevésbé helyzetem csodáltam,

úgy éreztem, valami alányom,
másfelől szippant fognak ütődve.
Meghökkentett ez a Dante-lábnyom:

Kerberosszal a váratlan csörte;
a délutáni szunyóka alatt
ráálmodni egy fekete szörnyre,

aki mindvégig valahol aludt,
s kellő társul párnámon fölébredt:
legyen belőlem alvilág-falat.

A kedvem is attól lett sötétebb,
hogy már egynehány hónapok óta
visszatérő álmom a sötét eb.

És örökké ugyanaz a kotta:
hogy a balik hüvelykem kapja el,
a szív felől magába morogva,

ujjon marva a pokoli haver.
Álmom felől az újabb változat
emlékezetből vallható, ha kell,

s ez is afféle múlás-piszkozat,
eldobható majd alkalomadtán,
mint másodlagos hűség-gondolat.

Saját illegő bizonytalanján
öregesen totyorgó képzelet
egy elrémlett lehetség legalján:

elismerve valamely érdemet,
nyelés előtt nyalintva arcomat;
másik álmomban sötét eb szeret.

*

Az eddig lemorzsolt hatvan év alatt
nem volt háborúm, az is valami,
talán elmondhatok egy megúsztam-at,

de ezért korai sóhajtani,
épp annyit érne ez, hogy elkerültek
apám és nagyapáim frontjai.

Lehetett volna a világ derültebb,
ha már a felszínen szerencsésebb,
pingálhatott volna valós betűket.

Mint aki háttal a teremtésnek
tükörbe tekintve két balkézre lát,
körmöm maszatos üvegre véshet.

A rakódott mocskot karcolhatja át.
Ettől az eredmény nem változik,
nem nő a szállongó pernyében virág.

A homályban nyílatja álmait,
akinek a jövőre reménye van.
Figyelhetem, akár egy rossz mozit:

a képen minden csak látszatra rohan,
miközben az se volt, és ez se jön:
szemétben utolsó kitépett fogam.

Csurig telik a szemetesbödön,
s nem száll utána sóhaj: „jaj, szerelem!”
Potyog bele, amihez nincs közöm.

Nem fáj nagyon, bár terhét cipelhetem,
a végéig elleszek valahogy.
Más is, másképp is kifog az emberen,

kevesebbjétől is magába rogy.
Sajgással telik, amíg a múlt idő
előhívható módjából kifogy.