Kovács István

Filip Tamás:
A harmadik szem

Ráció Kiadó, 2003

Életemben először fordult elő, hogy verseskönyvet szellemi mélylélegzetet véve egy szuszra elolvastam. Nem csupán az idő szorításában, hanem az egymást követő költemények lendítőerejénél fogva is. Már az Utcarészletektől éreztem, ahogy a pántjaiból engedő kötelességtudat valóságos örömmé változik: az olvasás, a befogadás, a vers közös újrateremtésének örömévé… Akkor is, ha az, amiről a költő ebben a versében ír, korántsem örömteli. Az éhség előterében a gyorsétterem-szagú utca a rendőrautók vészvillogóival összeszabdalt globalizálódó világ címerképe is lehetne:

Az esti fény-levesben
nyers darabokként úsznak
a lazán kitett vészvillogók,
miket a rendőrautó-fények
kanala megpróbál úgy-ahogy
elkeverni, hogy fogyasztható
legyen, ha éhesek volnánk
a gyorsétterem-szagú utcán.

Filip Tamás páratlan érzékkel rendelkezik ahhoz, hogy a pillanatnyi léthelyzetünket is körülvevő, költőinek aligha mondható elemekből, a modern kor rekvizitumaiból akár városi elégiát, elégiatöredéket összerakva teremtsen poézist. Az “összerakjon” fordulat az ő esetében nem mechanikus cselekvés, hanem egy sajátos képzőművész-látásmód megvalósítása. Költészete a gondolat és a képírás szerves ötvözete. Jelenti ez az önmagukban is teljes értékű miniatűröket, amelyek egyszerre idézik a Kosztolányi fordította távol-keleti “verskarcok” hangulatát és a Pilinszky János nevével jelezhető költészet eszköztelenségét, filozófiai mélységét. Lásd a Sziklakert, Tizenhárom kavics és a Nyolc kavics című versintarziákat vagy a nagyobb egészként velük rokon Ostromállapotot, Képregényt, Filmet, Hol voltam-ot.

Filip Tamás kötete a lengyel költészetben Miron Bia©oszewskit, az úgynevezett városi balladát megteremtő poétát idézi fel bennem, aki olyan köznapi élethelyzeteket írt meg nagy rácsodálkozással, amelyekből – az eszközöket illetően – hiányzik mindenfajta hagyományos költőiség. Filip Tamásnak mindenhez, ami emberi, a legmélyebben köze van, egyszerűen tud szólni róla, hangját azonban olykor-olykor valamifajta szemérmes líraiság érinti meg. Ez a minden emberi esendőség iránt részvéttel viselő költőé, aki mindazonáltal olyan világba vágyódik el, ahol e részvét nem tesz szükségszerűen vissza-visszatérően próbára. E világ jelenthet egy megálmodott tájat, ahol lebegő vándor az ember, a múlt valóságos gyermekkorát vagy a jelenvaló családi környezetet… Ahogyan minderről a Család, látogatás, Egy hatalmas ház, Szikrák, De én vagy
A meghívottak című versek szólnak. De ideszámítható a képzelt mediterrán utazást leíró Az ami mindig utolsó szakasza is, amelyben kimondatlanul választ kapunk arra a, lényünk legmélyén időnként feltett kérdésre, kinek a vendégei vagyunk földi létünk során, az örökkévalóságtól kapott nagyvakáció idején:

Egy öregember vendége volnék,
de úgy érzem, hogy
az egész falu marasztal.
Cipót kapok és sajtot,
és úgy iszom a vizet,
mint ahogy innám a bort.
Elheverek a szénán, és
a mi is megbocsátunk-nál
már kisgyermekként alszom.

Életre szólóan a kisgyermekkor határoz meg bennünket. Hisz lényünket, lényegünket illetően aligha válik javunkra, amit a szemlélődésnek fokozatosan véget vető tíz-tizenkét éves korunk után élünk meg. De vajon visszatérhetünk-e abba a házba, amely a gyermekkort jelenti, vagy csak a romjai várnak ránk? Filip Tamás költészete erre a kérdésre egyértelmű választ ad; kulcsszavai a ház, az apa, a gyermek, míg a rom alig fordul elő benne. Ezért érezzük a költőt lelkileg is kiegyensúlyozottnak, jóllehet e kiegyensúlyozottságért folytatott küzdelme katartikus. A vers, amelyet Egyensúly címmel írt, nem rá vonatkozik, hanem az úgynevezett átlagemberre… Érte is szól a költészet:

Röntgenképét nézi
egy boldogtalan,
de az épet betegnek hiszi,
és jónak gondolván,
megnyugszik attól, ami kóros.
Így az egyensúly
szépen helyreáll:
jöhet a lassú pusztulás,
jöhet a megváltó halál.

Az átlagemberi létezés: szánalmas és veszélyes önbecsapás. Ellene az ember gyakorta csupán a halál közelségében próbál lázadni, akkor vágyik egyszeriben új, tartalmas életet élni. Filip Tamás versei arra intenek: úgy éljünk, hogy minden nap az új élet élményét jelentse számunkra. Vagyis éljünk mint mindennapi kenyérrel a költészettel is. Ennek jegyében a költő halálosan komolyan veszi a verset, amellyel kapcsolatban nincs megalkuvás. Ahogy az Amherst című versében írja:

Mintha varázsiránytű
vezetné lépteim, hogy harag
és megbocsátás közt meg ne
botoljak, miközben máris
emlékeim közé próbálom
fojtani azt a furcsa
álmot ama távoli percről,
mikor majd föltámadt
verseim mezítláb, fehér
ruhában állnak az idő
ítélőszéke előtt.

Az olvasó még a létezés innenső felén, közbülső ítélőszéken ül… Diófa alatt. Kecskelábú asztalán cipó, sajt, kancsó bor. Berzsenyi, Horatius és Filip Tamásnak A harmadik szem című kötete.