Lackfi János

 

Hely a harangban – a sorozatcímet Yvon Givert belga költőtől vettem, ő írja, hogy a harang belsejében mindig van egy „semleges térdarab / csöndcsücsök”, amelyben „elférünk összekuporodva”. Amikor pár most induló költő néhány kiemelkedő s még közöletlen versét összemarkolva, egy-egy kis előszóval az olvasó figyelmébe ajánlom, nem más cél vezet, mint hogy olyan embereket ajánljak a köz figyelmébe, akiknek méltán helyük van ama harangbelsőben, „csönd-csücsökben”. Kosztolányi szerint a poétát igazságtalan dolog létrán fel-alá mászkáló időjós békácskához hasonlítani, s valóban: én sem tudom, mi várható a jövőtől, mondjuk például az itt közölt alkotók jövőjétől. Ám ezt nem azért mondom, hogy mossam kezeimet: az itt következő publikációk ugyanis nem afféle „hozomra” megajánlott bizalom tükrei, hanem már létező értékeket mutatnak fel, ezek a versek így, ahogy vannak, egy-egy sajátos tónust szólaltatnak meg. Éppen ezért nem örültem volna, ha elszórtan, feltűnésmentesen vegyülnek a havi folyóiratrutinba, neves lírikusok olykor kevésbé sikerült művei után kullogva, pusztán mert szerzőjük egyelőre nem ismert. Az irodalmi életbe való belépéssel járó kacskaringók, kitérők, zsákutcák persze nem spórolhatók meg, ám nem árt, ha már a kezdet kezdetén legalább némi fény vetül néhány arra érdemes arcélre. Mindenképpen megemlítendő: a Dokk címmel általam és Jónás Tamás által alapított internetes folyóiratnak köszönhetem, hogy eleven kapcsolatban lehetek a most jelentkező nemzedék, a jelenlegi huszonévesek egy (igen ígéretes) részével. Kísérő miniesszéimet szándékosan nem terheltem életrajzi adalékokkal: ezek legfeljebb akkor válhatnak sokatmondóvá, ha a versek felcsigázzák érdeklődésünket alkotóik iránt. Addig beszéljenek (magukért) a versek. (L. J.)

Újrarajzolás

Veres Máté versfüzére elé

Nem hálás feladat fiatal költőnek az évezredek filozófusai görgette sziszifuszi teherrel útnak indulnia. Ki sokat markol, keveset fog – szokás riogatni a szépreményű pályakezdőket. Jobb, ha az ablak alatt csirregő fenyőrigót, az összetört cserepet, a megevett ebédet, a karnyújtásnyira lévő fotelt kezdi megverselni, mint ha észak-fokok, titkok messzeségébe kancsalít látcsövével. Kis hatótávolságú optikai szerkezet általában a fiatalság szemmértéke. Biztonságosabban fogja fel a formálódó ember körötti világot, mint a horizontot, mely felé törekszik.
A nagy-nagy világmegváltásokból jó esetben egy-egy havi BKV-bérlet megváltására futja. Nehéz lenne persze az alapelemek, föld, víz, tűz, levegő négyesénél egyszerűbb dolgokkal kezdeni, ám annyi kép, annyi képzet tapadt már ezek mindegyikéhez, hogy valósággal semmivé koptak az évezredes használatban.

Veres Máté azonban józanság és tapasztaltság ritka kettősségével némítja el szokványos kételyeinket. Meglepő szakmai tudással latolja építőköveit, ismeri jól az erózió munkáját, tisztában van vele, hogy minden emberi mű esendő, s „a szavak talán csak azért vannak, / hogy cserbenhagyjanak minket”. Plasztikusan fogalmaz, márványos pontossággal vési ki, cizellálja képeit: az eső „rád soványul”, „légszomjad nem oltja / a szádból habzó nyál”, illetve a „hajósodorta tengervíz / kifényesedik”. Mellkasa, a mesterember bordakosaras fújtatója ugyanakkor egy antropomorf világegyetem mintájaként, óceánritmussal szűkül-tágul. Beszámol ő itt arról a belső tűzről, mely mindannyiunkat éltet, és amely Descartes szerint az öngyulladással lángra kapó, befülledt kazlak rejtélyes hevével rokonítható, „amely égeti a levegővel belélegzett / és a belek alagútjain szállított anyagot”. Az anatómiától pedig már csak egy ugrás a meteorológia vagy a teológia, a legmagasabb légrétegek kettős tudománya: „a tüdőben / oxigén és szén egyesül, pogányból / lett a legnagyobb szent, s a vihart / hideg és meleg ölelkezése kelti”. Ez a higgadtság nem kamaszos, nagyképű póz, hanem a tapasztalt jelenségek szinte tudományosan precíz, ismételt vizsgálatából következő józanság. Veres Máté nyitva tartja a szemét, a „lelkit” is. Épp ezért érezhető itt ideál és valóság, fantázia és gravitáció szembesülésének keserűsége, a láb alól kicsúszó talaj, az úszó alól elillanó tenger keltette fájdalmas hiányérzet: „nem tudok úszni. egyszerre nincs miben”. Vízszomj, légszomj, világszomj – víziszony, tériszony,
világiszony gyötri a világba kiszakadni készülő testet-lelket. Ólomlábú asztronautaként oda igyekszik ő, ahol „a kozmosz / fekete lepedője lángol”. E kopár lepedő említése hallatán lecsapna Cyrano: „mondhatta volna szebben, kis lovag”. Igen ám, csakhogy hiába mondjuk a mindenséget szivárványszín pillének, mikor visszaüt, visszarúg, vagy egyszerűen fekete lyukként, örvénylőn szippant be minden információt.

Ennek az induló költészetnek mindkét értelmében jelképes sora a következő: „csontjaidra épül a téli levegő”. Jelez egyfajta kozmikus beágyazottságot, mintha az univerzum kariatidája, teherhordó pillére lenne az egyéniség, jelent azonban világnagy magárahagyottságot is. Ki bízta meg ezt az ezred eleji, ifjú magánzót azzal, hogy ilyen böhöm súlyt tartson a vállán? Holmi istenség? A természet bölcsessége? Netán önnön rögeszméinek rabja csupán? Hiszen „minden megfogható a képtelen / felszínén lebeg”…

Veres Máté különösebb küldetéstudattól, annak pátoszától mentesen vállalja, hogy részese egy kulturális és kultikus hagyománynak, hogy nem „ártatlanul él a halottak hátán”. Örököse egy, csupán jelzésszerűen felemlített morális hagyománykörnek is, bölcseleti és biblikus értelemben egyaránt felelősnek érzi magát a világért, a történelemért, egyszemélyes magántörténelméért. Szókincsével, fogalmazásának letisztultságával vállalja az ókori görög hagyomány módosított továbbvitelét: hiszen peripatetikus, sétálgató szövegek ezek itt, nem nagyképű légi felvételek. Megannyi elegyedés az elemekkel, kavicsok zörgetése, levegő beszívása, tűz lobbantása, folyadékok átáramoltatása. Weöres Sándor mondta, hogy mindannyiunkban lakik egy szent és egy tömeggyilkos. Veres Máté vállalja az Ószövetség kemény, konok szerződését, markában ott a kő, amellyel ölni lehet, elméjében ott a bűnbeesés lehetősége keltette rettegés. Számot vet az evangéliumok kérdésfelvetéseivel is, bár nála „a kövek, melyeket megvet a kőműves, / nem épülnek be a házfalakba, / mint talajba a sokadnapos holtak”. Keze ott a „láthatatlan kilincsen”, időt szán és szakít az anyagiban tükröződő anyagtalan megismerésére,
kipuhatolására. Így lesz képes „szigeteket emelni... a semmiből, hogy újra kelljen rajzolni a környék / térképeit”. Márpedig irodalmi-szellemi térképeink átrajzolása nagyon is időszerű feladat, éppoly sürgető, mint a tenger mindennapos munkája, mellyel újra meg újra átformálja partja redőzetét, mintázatát.

Da capo al fine

„Éli a tűz a föld halálát, a levegő éli a tűz halálát,
a víz éli a levegő halálát, a föld a víz halálát.”

Hérakleitosz B76

(hal vagyok és az óceánt keresem)

(1)

a legszebb dolog a világon a víz.
naponta átjár, iszol, izzadsz, vizelsz,
s ha meghaltál, szárazra száradsz, mint a kő.
néha, jobb napokon, vándorol nyelvről
nyelvre, épp, mint ahogy mindent
átnedvesít a szó, a beszéd, a hang.

(2)

ülsz egy fa alatt. az ágakról
áttetsző cseppekben soványul rád
az eső. látásod elhomályosítja
a könny, légszomjad nem oltja
a szádból habzó nyál. végül
egy dombon állsz. beszélsz,
túl halkan ahhoz, hogy a hátsó
sorokban is hallják. a lényegre
térnél épp, mikor kitör a vihar.
mellkasod fel-le hullámzik,
éppen úgy, mint az óceán.

(3)

ki tudja, hányszor hallottam már
az elmúlt évek során, hogy nem
kell sok idő, míg a sarkokon
felolvad a jég, és szerte
a glóbuszon emelkedik a vízszint.
évek óta ígérgetik azt is, hogy
magába issza Velencét és a sok
ezer kis szigetet az óceán.
egyre inkább hinnem kell abban,
hogy egy nap a szobám ajtaja
alatt beszivárog, végül mindent
ellep. csak várom, egyre várom,
mégse jön. hallgatom, ahogy azon
vitatkoznak, vajon egy nap ezer
évet jelent-e, mintha méricskélhetnék
az örökkévalót. a hírlapolvasó
közönyével veszem tudomásul a
kiszárított virágokat és a tényt,
hogy idén hányan fulladtak vízbe
és hányan haltak szomjan.
addig is minden évben ellátogatok
a tengerhez. mégsem sikerült még
rájönnöm, hol kezdődik az égbolt.
ha ideig-óráig el tudok feledkezni
a kavicsok és kövek szúrásáról,
megszáll a nyugalom. erre más szót
nem tudok. tizenegy hónapon át
aztán hiába tárom szét a karomat,
nem tudok úszni. egyszerre nincs miben.

(fényt gyújt magának, ha látása kialudt)

(1)

fellobban mértékre és kialszik mértékre
a tűz, amely égeti a levegővel belélegzett
és a belek alagútjain szállított anyagot,
vagy a halott sejteket bomlasztja fel sorra;
de legalább a parázs örökké megmarad,
még ha a Kézműves egy pontba sűrűsödik is.

(2)

amikor még nem készültek fényképek
a világűrből, könnyen el lehetett
képzelni akár azt is, hogy a Föld
egy óriási henger, mely körül egy
hatalmas szekér kereke gördül át
évről évre. mögöttük a kozmosz
fekete lepedője lángol; s ahogy
a kerék már sokadszor járja útját,
elkopik, s a küllők helyét különböző
méretű lyukak veszik át. rajtuk
keresztül sejlik fel időre a láng,
mint az égre gombostűzött csillagok.

(3)

sötétedés után hazafelé a hátsó
ülésen, alig tenyérnyi fénynél,
vagy lámpaoltás után a takaró
alatt, félve, hogy a lapokat
összemaszatolja a nyári verejték –
finom gyolcsokba burkolva, azzal
a felismeréssel, mint mikor
négyéves ujjaidon nem hagyott
nyomot a gyertya lángja, amibe
belekaptál, úgy olvasod a szavakat,
amelyek kimondják azt, aminek
nem szükségszerű a valódi létezése.
mégis tudod, hogy az autó vagy
a lepedő úgy világít az országúton
és az elsötétített szobában, mint
a téli éjszakában világító lámpa
a vásznakon is általnyúló fénye.

(eluntam nézni a hegyet)

(1)

vajon az ellentétek szeretkezése
minden keletkezés, töröd a fejed.
arról beszélnek, hogy a tüdőben
oxigén és szén egyesül, pogányból
lett a legnagyobb szent, s a vihart
hideg és meleg ölelkezése kelti.
te végig arra gondolsz: minden
megfogható a képtelen felszínén lebeg.

(2)

mikor már a második járat marad
ki, pedig eleve késve indultál,
csontjaidra épül a téli levegő
és pont a lyukas kesztyűdet
hoztad magaddal, egyszer csak
újra felfedezed magadnak, amit
utoljára kisgyerekként,
unalmadban, útban az iskolába
figyeltél meg: párállik előtted
a lehelet, és eszedbe jut,
ahogy a hajó sodorta tengervíz
kifényesedik, vagy ahogy a
villám hasítja fel az eget,
s nem biztos az sem, hová
érkezik, az sem, hogy honnan
indult. közben szertefoszlanak
a sóhaj gomolyagjai.

(3)

a szavak talán csak azért vannak,
hogy cserbenhagyjanak minket,
gondolod. az érzékelés kapuin
is áttetszővé vált a kilincs,
hiába tapogatózol, meg nem leled.
pedig végig ott lebeg előtted,
mint a lehelet: a valóságba
ágyazott valóság. ne hunyd le,
inkább tárd ki a szemed; ha
megcsal, legalább tudod: te vagy.

(láthatatlanokból láthatókként)

(1)

a kövek, melyeket megvet a kőműves,
nem épülnek be a házfalakba,
mint talajba a sokadnapos holtak.
nem lesznek sejtté a város testében,
és nem köti eggyé őket a habarcs.
de meglapulnak a fűben, és megbotlasz
bennük, ha nem figyelsz a lábad elé.

(2)

ahogy elmerültél a homlokán tátongó
seb szemlélésében, miközben ujjaiddal
vonalakká mázgáltad a már alvadó vért,
egyre csak azon töprengtél, hogy a
feleslegesnek tetsző tárgyak sem
véletlenül hevernek éppen ott, ahol.
végül erőt vettél magadon, és lezártad
szemhéját, mint a villanyt kapcsolod
le, ha szobádat elhagyod; elhaladtál
a kődarab mellett, mely akkor először
simult, váratlanul, a tenyeredbe.

(3)

sehogy sem tudtam úgy elhelyezkedni,
hogy elviselhetőbb legyen a kövek
szúrása. a többiek gondtalanul lóbálták
lábukat a vízbe. versenyeztünk, ki tudja
messzebbre hajítani a parti köveket.
nevettünk: vajon a fürdőzők miként
fogják felderíteni a megváltozott
víz- és lábalatti domborzatot? mintha
szigeteket is emelhetnénk a semmiből,
hogy újra kelljen rajzolni a környék
térképeit, gondoltuk. sötétedés után
visszamentünk. a járdán feküdtem, és
az járt a fejemben: azok a kövek talán
évszázadokig nem bukkannak újra a víz
fölé. meglehet, sorsukról már sohasem
szerzünk tudomást. s ha örökre ott ragadnak
az idegen lábak taposta iszapban?
szedelődzködtünk. a kérdést elnapoltam.
ami jön, azt úgysem kerülhetem el.