László Zsolt

November a Gránásban

Fejed a falba verhetnéd
mert hiába minden…
Berepedtek a faház gerendái
és szétszakadt az öreg pók hálója a sarokban
Hiába minden
megíródott sorsod az égi legelőn
magányos égitestek fény-bugái között –
A hegyek homlokvonalába lépve
nem az idegeket gereblyéző csöndre vársz…
A borospincék kürtőiből
új bortól morognak már a hordók
Sáros dűlőkön csoszog szürke köpenyében november
Nem szólít meg ez az évszak
Csak halott levelek függönyén keresztül
lesheted egy misztérium végét –

A kopasz domb oldalában kopjafát ölel a szél
Késő ősz van a Gránásban
Visszatérsz ide mindig
„nemekkel” és „igenekkel”
elhadarni a végtelen imát
kifújni magadból a görcsös igyekezetet
elfelejteni az öngyógyító kanosszát
Visszatérsz ide mindig
megtalálni kőben a zárványt
korhadékban az életerő vádjait
megtalálni az ujjadról lehullt gyűrűt
Apád halálának emlékében föllelni újra
a révet és a révészt
eszelős keringőben magadhoz szorítva
azokat is akiket sosem kértek föl táncolni…

Kegyes és egyszerre kegyetlen is a
novemberi Gránás
A kopasz domb oldalában
kopjafát nyaldos a vacogtató szél…
Már csak súlyát érezheted lépéseidnek –

Pogány búcsúzó

Belefullad a tóba a nap
Eltűnik a horizont
Az ősz előszelével vitorláznak
elénk a rozsdás falevelek
A múlás elől megint nem lesz menekvés…
Ha elfogy kezemből az erő
majd idegen dobszó ritmusára
keresi tovább bennem a sámán
régi isteneit –