Papp Ágnes Klára

„Mikor nem írok verset: nem vagyok”

Petri György: Összegyűjtött versek

Bizonyos fokig a sors fintora az, hogy egy költő, aki egész költészetében az autentikus megszólalás lehetőségeit keresi, és – mint ezt sok vele készült interjúban meg is fogalmazta – elutasítja a többes szám első személyben megszólaló költő szerepét,1 képviselőjévé váljék egy politikai indulatnak, egy értelmiségi csoportnak. Pedig Petri Györggyel pontosan ez történt. Paradox módon éppen az autentikusságra törekvésből következett a késztetés, hogy leplezetlenül elmondja véleményét – magánemberként is és költőként is – arról a minden ízében átpolitizált hétköznapi életről, amelyben élt. Ez vezetett a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján a Demokratikus Ellenzékhez, a szamizdathoz és a politikai szerephez. Paradoxonja ez magának a kornak: az, hogy a közösségi szerep, a mások nevében szólás hiteltelenné válik, az egyéni elutasítás pedig jelképessé és példaértékűvé. Az viszont már a rendszerváltás ellentmondása, hogy a kritikus, hatalompukkasztó, a hivatalos kánonnak szamárfület mutató szerep kanonizálódott, mondhatni, önállósult. Petri tehetségét dicséri, hogy költőként túlélte ezt is, és le tudta vedleni ezt az ugyan maga által teremtett, de tőle függetlenedett szerepet. Miközben persze haszonélvezője is lett (ő maga is, de az életműve is) ennek a helyzetnek: költészete egyike a legtöbbet hivatkozott, értelmezett életműveknek és a legismertebbeknek is.

Ez azonban csak egyik folyománya annak az igyekezetnek, ami egész életművét áthatja: hogy megtalálja azt a hangot, szerepet, azokat a nyelvi eszközöket, amelyek költőileg vállalhatók. Az elutasítás gesztusa2  – és nem csak politikai értelemben – egyike az egész életművet meghatározó vonásoknak, számtalan módon jelenik meg egyes korszakaiban. Korai köteteiben (mindenekelőtt a hetvenes években) elsősorban a személyes hangú megszólalás elutasításaként, magának a személyességnek kétségbe vonása formájában, ami sokszor egybecseng a hagyományhoz fűződő viszony problematizálásával:3 „Mért nem lehettem régi költő? / Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e. […] Szerelmünk program, nem probléma volna.” (A szerelmi költészet nehézségeiről) Ez sokszor tematikusan is megjelenik a versekben: „Ha lehetnék Neked / csak egy személy. / Végérvényes, bár esetleges, / mint rozsdás, görbe szeg / a meleg porban. / Mint árnyékfedte lépcső tetején / egyetlen villogó él. // Csak egy személy / szándéktalan fürdése az időben.” (Csak egy személy) De a megszólaló személy és hang problematikussága más módon is érzékeltetődik: több hangra esik szét, nemegyszer dialogikus szituációt jelenítve meg (mint a Belső beszédben), több, egymásra reagáló, sőt egymás hatását kétségbe vonó szólamot teremtve (a már idézett A szerelmi költészet nehézségeiben vagy a Reggelben). Ez lesz az első kötet címében megjelenő „magyarázat”. (Petri eredeti szándéka egy Dante Vita nuovájára hajazó verskommentár-ciklus volt, amiből az intellektuális, reflexív, önmagát is elutasító-kereső gesztus maradt meg.)

De nem ez az egyetlen módja a személyesség, a közvetlen hang, az alanyiköltő-szerep megkérdőjelezésének. Az elutasítás mellett a háttérbe vonulás, a személyességről való lemondás a másik (Eliot ihlette) jellemző gesztusa: a kép mintegy „magyarázat” nélkül marad, csak önmagát képviseli, nem áll ott a hasonlított, csak a hasonlító – ugyanakkor ez a tájat, hangulatot, jelenetet leíró állókép egy életérzés metaforájává növi ki magát: „Mint zsíros vízből egy ezüstkanál, / tompán csillog a nap. / A hűlő homály / színén felhő, zsiradékdarab / honol. Szigetnél mozdulatlanabb.” (Táj vájdlingban) Ezeknek a képeknek a témái motivikusan térnek vissza Petri költészetében át-átértelmeződve, nemcsak egy-két kötet, hanem az egész életmű szintjén: mint a „napsütötte sáv”, a reggeli ébredés, a fény felé nyúló falevelek, az elhagyott kert. Ami ezekben a versekben kimondva vagy kimondatlanul közös, az a szemlélődés, a látványszerűség. Megnyilvánul ez egyrészről ezeknek a leírásoknak a többnyire nominális stílusában, a gyakori töredékjellegében (sokszor épp az igei állítmány hiányában), a cselekvő ember nélküli táj ábrázolásában. De megnyilvánul magának a tekintetnek, a pillantásnak, a látó szemnek a megjelenítésében is. Ez a motívum nagyon sokszor kapcsolódik az autentikus hang keresésének, a stílus, a szerep elutasításának problematikájával: „Metaforákban nem bővelkedek. / Gyulladt, száraz / disznószememben minden magamaga” (4 bagatelle); „Telemegy kis képekkel a szemem / s visszaverődik labdaként a látvány, / Helyükre-látom őket?” (A filozófusnő megudvarlása).

Visszatérve Petri hetvenes években írott verseihez, ez a két verstípus megléte: az állóképekkel dolgozó, meghatározóan nominális stílusú, erősen képszerű rövidebb és a „prózaibb”, „novellisztikus”, sokszor történetelemeket felhasználó, vitatkozó, intellektuálisabb hosszúvers kettőssége egész életművében megtalálható. Ahogy az őket diktáló kétféle gesztus: a vitatkozó, provokáló, elutasító és a szemlélődő, belenyugvó, mint a vállalható költői magatartás lehetséges változatai, az egész életmű meghatározó attitűdjei maradnak. Legfeljebb a hangsúlyok tolódnak el egyes korszakaiban: a nyolcvanas években, szamizdatos korszakában és egy darabig még utána is – érthető módon – az elutasítás a hangsúlyosabb, míg kései verseiben a szemlélődés.

Az elutasítás azonban nemcsak kérdésként, a szerep, a személyiség, a hagyomány problémájára reflektáló többszólamú hangként jelenik meg, hanem a költői nyelvre való reflexióként is: annak lehetőségeit, konvencióit, a befogadói igényeket kétségbe vonó stílusként. A költőszerep, a politikai rendszer, a hétköznapi élet, a hagyományos személyiségfelfogás elutasításában rejlő feszültség a nyelvi regiszterek, össze nem egyeztethető stílusrétegek közti nyelvi feszültséggé válik verseiben.4  Noha meghatározóvá csak az 1981-ben megjelent Örökhétfőtől válik ez a hang, már Petri első köteteiben benne rejlik. Előzményének tekinthető az első két kötet oly sokat vitatott pesszimizmusa, „negatív stilizációja”5  is. De a Magyarázatok cím nélküli záróverse, a „Horgodra tűztél, Uram” már ezt a hangot üti meg. A későbbiekben a versek majd minden szintjén megjelenik ez a verbális tabudöntő szándék: mindenekelőtt a téma, a társadalmi elvárás (legyen az politikai vagy polgári) és a forma között. Idesorolható a sokat elemzett (magyarázott) vulgáris témák, szavak, kifejezések használata: „Nem tetszenél Istennek, / ki előtt meg kell jelenned / egyszer (mint lehúzott vécé, / zúg majd a Dies irae), / tisztán, mint egy kitörölt segg” (Mint levetett), „egy lavór szennyes víz neki a végtelen, / kiöntendő, akár egy éjjeliedény: / lehetőleg az ablakon át, / ahogy egykor a franciák, / a húgy a személyiség, a szar az én, / az utóbbi azért oly rekedéses, kemény” (A végén); a groteszk szóalkotás: „rémönuralom”, „rágógumibot”, „túlerőleves”, „államfejetlen”, „kőkorszakszervezetek”. De ennél sokkal szélesebb körű ez a nyelvi feszültségkeltés: a komolytalan, játékos forma (kancsal rím, betű-enjambement, klapanciaszerűen pattogós versmérték) és a vers témája, akár metaforái között. Vagy épp ellenkezőleg: a kötött versforma és a kötetlen versbeszéd ellentétében rejlik. Mint a Szonett-jelben, ahol a szigorú szonettforma, sőt maga a szó játékos brillírozásra ad alkalmat, szándékolt pongyolasággal, hányavetiséggel ellenpontozva a verselést: „Következzenek el már a szonettek / (életemben az elmár van soron), / e precíz szógépek iszonyú nettek: / MŰ-sorok legyenek műsoron.” Ugyanakkor nem nehéz felfedezni ebben a szó-játékban az önmagát, saját költői hangját és a hagyományos költőszerepet (amit ezúttal a forma képvisel) kétségbe vonó reflexív hangot, ami az állandó zárójeles közbevetésekben szólal meg. A közbevetések azonban, amelyek megszakítani, zavarni látszanak a költemény kibontakozását, a szonettnek mégis szerves részei.

De ugyanennek a gesztusnak, tartásnak a megnyilvánulása – különösen jól látható ez Petri novellaszerű hosszúverseiben – a groteszk, morbid történet, esemény elbeszélése és látszólagos „elviccelése”. (Nagyon találóan alkalmazza erre Fodor Géza6  Petri saját sorát a Bibó temetéséből: „mindig rosszkor felböfögő humorom”.) A kései versekben ez sokszor nem jelent többet, mint kisiklást, az eredeti témától való eltérést: „De, veszem észre, elcsellengtem a tárgytól, / amire ráadásul rá se tértem.” (Gyufa)7  De ez az elkalandozás gesztus értékű: önmagának, a versnek, a vers tárgyának komolyan nem vevését tükrözi, ahogy az élet és az élni akarás, életszeretet kései metaforájává a főzés és az evés válik, mint hétköznapi, minden transzcendenciát nélkülöző és mégis művészien művelhető, önmagában értelmes tevékenység. Így lesz gyakori motívuma ezeknek a műveknek az elmúlás, a költészet, az élet, a szerelem „nagy kérdéseiről” való áttérés a konyha világába (A brazil, T. D.-höz, Vagyok, mit érdekelne, Az szakácsnak Marseillaise-e). Ennek a gondolatmenetet kisiklató, önnön fontosságát is kérdésessé tevő verstechnikának megfelel az 1993-as Sár című kötettől egyre gyakoribbá váló bizonytalankodás, tétovázás – és ennek nyelvi megfelelője, a szándékolt pongyolaság, töredékesség: „Mostanság hallgatok, eltűnök, eltűnődöm, / töpök és rengek” (Római elég – a cím maga is erről tanúskodik). A kései versekben megjelenő „szerepnek” (ami magát a szerep lehetőségét vonja kétségbe, és a szerepet játszót stilizálja le) az értelméről sokat elárul a szintén beszédes című Helyettből vett idézet: „Hova is a tovább? / Ja, hogy miért nem hívlak fel. Nem tudom. / Minden gondolat megáll félúton, / hőköl vissza, hisz nincsenek hovák; / szakadék szélén, párkány peremén / visszaretten a mélységtől az Én”.

Ez a mélységtől való „visszarettenés”, a meghőkölés a kimondhatatlan előtt Petri György költészetének alapélménye. Radnóti Sándor már 1974-ben megfogalmazta azt, ami Petri egész életműve alapján is elmondható: „E költészetnek egyetlen evidenciája maga a hiány.”8  Az előbb már futólag említett hosszúversekben (vagy a számos, temetés ihlette versében) ez a kimondhatatlanság-élmény szembeszökő: jól nyomon követhető bennük a hiány nyelvi érzékeltetése részben a tárgyilagos hangú elbeszéléssel, részben a megrendülést elütő, kín szülte humorral. Ennek par excellence példája a talán legmegrendítőbb Sára-vers, a Sári, ne vigyorogj rajtam. A hiány azonban nemcsak a hosszúversek elbeszélésmódjának alapja, hanem Petri egész költészetét átható alapélmény. Még a groteszk hangvétel keltette nyelvi feszültségben is benne rejlik: két össze nem illő tárgy, stílus, forma összekapcsolása a köztük nyíló áthidalhatatlan távolságot is érzékelteti. Akárcsak az előre megszabott költői szerepek, nyelvi, stílusbeli konvenciók elutasítása. (Angyalosi Gergely elemzi meggyőzően a Petri költészetére jellemző, a „retorizáltság közömbösítésére” irányuló igyekezet, az „eszköztelenség” hátterében meghúzódó nem nyelvi többrétegűséget.9) Ez az élmény azonban formát is teremt, tematizálódik is. Néha egyszerűen csak kihagyásként, „szünetjelként” (különösen az Örökhétfőben) vagy stílus-, szólam-, témaváltásként. De sokszor metaforát, képet teremt. A hiány mint az üresség, a csönd, az elhagyatottság, a semmit megvilágító fény, a por, a levegő, a megfoghatatlanul elmúló pillanat motívuma (ez utóbbiról lásd Thomka Beáta elemzését10) jelenik meg: „kimegyek a szobából / helyemre ül a füst / ellepik a hanghullámok / szék öbléből / illan el testem hője” (Öt tétel). Vagy a kép metaforikus szituációvá érik: „Ha nem vagy itthon, üres a lakás. / Én csak tátongok. Üresség vagy űr?” (Elégia) „Sétáltatni nem létező kutyát / (a póráz liffeg, hátra-hátra / »hátha…« nézni.) // Gyufát lobbant, / emelkedik a kéz / a száj elé, / amelyben – höhh-hö – /nincs cigaretta. // Ellobbanás? Körömig égés? / Mi lesz? És hogyan? / Miért hallgatok?” (A styxi rév felé menendő) Az utóbbi versben különösen jól látható az utolsó versszak megválaszolatlan kérdéseiben, hogy a metafizikus (személytelen képekkel érzékeltetett) hiány hol és hogyan kapcsolódik a személyes elmúlás és a megszólalás lehetetlenségének témáihoz. Hogy aztán ezek a témák szüljék meg az előbb már említett hebegő, kihagyásos, nyelvileg hiányos formát. Ez a kimondhatatlanság-élmény az, ami – különösen a kései versekben – ars poetica lesz: annak a nyelvi, költői megfogalmazása, hogy épp az nem ragadható meg nyelvileg, költőileg, ami igazán fontos – vagy visszájára fordítva: a nyelv, a vers szempontjából a szerző, a költő, a szerep, az ember jelentéktelen és közömbös: „Mikor nem írok verset: nem vagyok. / Illetve úgy, mint hulla körme és haja, / valami nő tovább, de nincsen valaki, / nincs centrum, én, nincs »szervező közép«. / A versen kívül nincsen életem: / a vers vagyok. Tehát elég ritkán vagyok, / s elég ritkás, fogyatkozott e létezés” (Vagyok, mit érdekelne). (Magvető, 2003)

1„Az egyik [kérdés] magára az úgynevezett lírai Énre, a költő-szerepre vonatkozik… S erre azt kell felelnem, hogy nem látnok vagyok, nem vátesz, nem próféta, nem Isten küldöttje, hanem a hatvanas években felnőtt, író foglalkozású budapesti lakos.” A lírai hős leszerel? Domokos Mátyás interjúja Petri Györggyel. In Beszélgetések Petri Györggyel. Pesti Szalon, 1994.

2Keresztury Tibor monográfiájában külön fejezetet szentel a provokáció értelmezésének Petri költészetében. Keresztury Tibor: Petri György. Kalligram, 1998.

3A korai Petri-kötetek recepciójának – többek közt a Magyarázatok M számára kötetnek a költő által írt fülszövege alapján is – egyik alapkérdése (a költő pesszimizmusa mellett) a személyességhez fűződő viszonya (lásd Várady Szabolcs: Két költő, Radnóti Sándor: El nem fordult tekintet. In A napsütötte sáv. Petri György emlékezete. Nap Kiadó, 2000.; Kis Pintér Imre: Szubjektív jegyzetek költőkről. In Kis Pintér Imre: Helyzetjelentés. Szépirodalmi, 1979).

4Ezt a „groteszk tárgyilagosságot” így értelmezi Könczöl Csaba Petri hetvenes évek végén megjelent és annak idején megütközést keltő versei kapcsán: „szinte törvényszerűnek érzem, hogy mihelyt egy művész a groteszk ábrázolásmód szerkezetében rejlő lehetőségekkel véli a leghitelesebben fölidézhetőnek bizonyos (…) konvenciók, értéknormák, illúziók széthullását, valamilyen módon eljut a csúnyaságnak, a testi, illetve a testtel kapcsolatos ábrázolási vagy verbális tabuknak a motívumaihoz is.” Könczöl Csaba: „Együtt, elválva…” In Könczöl Csaba: Tükörszoba. Szépirodalmi, 1986.

5Csűrös Miklós: Petri György: Körülírt zuhanás. In A napsütötte sáv.

6Fodor Géza: Petri György költészete. Szépirodalmi, 1991.

7Nem csoda, hogy Márton László – nagyon találóan – éppen ezt az idézetet választotta mottóul, amikor Petri kései költészetében ezt a destruáló, széteső tendenciát tartja a legjellemzőbbnek: „Önmaga leépülését megverselvén, szántszándékkal előidézte versbeszédének leépülését is.” Márton László: Egy szem szőlő. Holmi, 2000. 12. sz.

8Radnóti Sándor: i. m. 86.

9Angyalosi Gergely: A kocsma, télen. In A napsütötte sáv.

10Thomka Beáta: A napsütötte sáv radikalizmusa. In Thomka Beáta: Áttetsző könyvtár. Jelenkor, 1993.