Pardi Anna

Ázsiai kapcsolatok

Nyelvemlék-jegyzetek

Kis lak áll a nagy Duna mentében,
kis lak áll a Tien-San közelében,
téli tanya, amint a kara-kirgizek földjén mondják,
miután Toldi bátorságával a Toldik hágón
leereszkedve messze hagyták a Szir-Darját.
Itt-ott sötétkék, mélyzöld, fekete vizek
letűnt nemzedékek jégszemeiként csillognak a pusztán,
rétegezett kőzetpadon kis lak előtt üldögél
szakállas öregként az ak-szakáll, nézve,
mint csapnak össze bajt víva ellenséges klímákkal
ínséges, meredek hágók, szeszélyes agyagfalak,
csapp-csapd le a kétségeket lelki normák.

*

Errefelé a lélek maga is nomád életet él,
látható, láthatatlan gondbuckákon csavarog,
gyökszókon nyargal, kicsik kazánban, kicsi vasfazékban
forralja költészetét, a bés-barmak, öt-ujj levest,
fél-Ázsiát megkerüli, hogy a romos Mirza-erőd porából
abrakot vigyen Simon István költő elsiratott,
ám örök életű Mirza nevű lovának,
aki mindig is sejtette a keleti bölcsességet,
Mirza-íródeák fejét hol büszkén, hol búsan csüggesztve
a pannon Dunántúl ködeibe, míg néma sztyeppék
vonulnak, nehéz utak, s a globális nap körkörös látomást
villant fel a mongol lámák vörös köntös szöveteiből.

*

Az út nehéz, az út nehéz, a haza immár
kimerült delejtű a kézben.
A legkeletibb nyugat, a legnyugatibb kelet,
merre menjen, merre, ha nem vissza, csak előre;
útja legválságosabb perceit éli át Kőrösi Csoma Sándor
egy karavánszerájban, Lehben.
Pénze, támogatója nincs, huszonöt napja téblábol egy helyen,
jarkendi kereskedőket faggat, a Jarkendbe vezető út
hiányzó rúpiák járhatatlan ezüst holdjába vész,
a Takla-Makán rettenetes sivatagjával ijesztgetik
gyanús idegenek a gyanús idegent,
Európa, Ázsia árváját, a makacs székely vándorlegényt.

*

A lehi karavánszeráj egyik piszkos odúfülkéjében
szakadt örmény köntösét teríti a puszta földre le,
azon hál, hogy amit egyszer felfogott, végbevigye,
rendületlen. E rendületlen akarat a drágakő a lótuszban,
az imafeladat őrlemény az ajkakon, ösztönt gyújtani
a szorgalomra, ha nincs is remény.
Om mani padme hum, húzza magára drága takaróul
az utolsó szótagot a föld humuszán vacogva,
s hogy a hun ősi időkre rezonál. Holnap már lesz remény,
Lehből Lahorba gyalogol, s bátirt, hőst,
bádurt, bátort hurrázik nyomába a vad kasmiri szél.