1956 – Teleki Pál emlékezete

Előadás a Magyar Dolgozók Pártja pártfőiskoláján 1949 júliusában: „A nemzetiségi kérdés – amint Sztálin tanítja – lényegét tekintve parasztkérdés.”

Beszéd Debrecenben, 1945. február 23-án:
„A Vörös Hadsereg morális szellemétől idegen a más népekkel szembeni faji gyűlölet, mert a Vörös Hadsereget nagy hadvezére, Sztálin, a népek és fajok egyenjogúságának szellemében, más népek jogai tiszteletben tartásának szellemében nevelte és neveli.”

Beszéd Kaposvárott, az új kenyér ünnepén, 1948. június 29-én: „Az egyházi reakció vezetői, élükön Mindszentyvel, ezt nem értik meg. Mindszenty, azelőtt Péhm József, idegenül, sőt ellenségesen áll szemben nemzeti törekvéseinkkel, érzéseinkkel és nemzeti hagyományainkkal. Ez vitte arra, hogy meggyalázza 1848-as szabadságharcunk emlékét. Ideje, hogy magyar főpap kerüljön végre a magyar katolikus egyház élére.”

A kommunisták tehát már 1949, a fordulat éve előtt tudták, hogy nemzetiségi kérdés lényegében nincs, csupán a parasztság sorsát kell a proletárdiktatúra eszközeivel (kulákok likvidálása, a központi begyűjtés megszervezése, a kisparaszti gazdaságok erőszakos szétverése stb.) eligazítani. Sztálin tanítása alapján tudják, hogy a népek és fajok egyenjogúak, csupán a nem magyar származású, reakciós főpapot kell eltávolítani a magyar katolikus egyház éléről, mert itt az idő, hogy magyar főpap kerüljön a magyar katolikus egyház élére.

Lehet, hogy a kommunista szónok 1948. június 29-én, amikor erős szavakkal ostorozta a klerikális reakciót, és nagy nyomatékkal a kommunisták béketeremtő szándékát hangsúlyozta („Meg kell teremtenünk mindenáron a lelkek nyugalmát, amelyet Mindszenty mérhetetlen gyűlöletében annyira felkavart.”), nem sejtette, hogy Rákosi Mátyás nemsokára parancsot ad az esztergomi érsek törvénytelen letartóztatására, a szerzetesrendek tönkretételére, fölszámolására, papok százainak börtönbe hurcolására, a keresztény emberek tudatos és szervezett megfélemlítésére.

Nem minden kommunista vezető volt tömeggyilkos. Akadt közöttük szűk látókörű is.

De minden kommunista vezető egyetértett abban, hogy „a reakciót szét kell és szét is fogjuk zúzni. Ezt a feladatot el kell végeznünk, ezzel nyitjuk meg az utat, mely előrevisz a népi demokrácia győzelmére. A mi utunk nehéz, de az egyetlen igaz út, a nemzet felemelkedésének útja.” (Beszéd a Magyar Kommunista Párt második Szabolcs megyei konferenciáján, 1947. február 22-én: Sorakoztassuk fel a parasztságot az összeesküvők ellen.)

Hogy kik a reakciósok, és kik az összeesküvők, azt természetesen a kommunista pártvezetés dönti el. Fellebbezésnek helye nincs, az ítélet végrehajtható.

Ha az egyetlen igaz út a kommunisták által kijelölt irány, természetesen mindenki más tévúton jár, és a kommunisták elemi kötelességüknek érzik, hogy az embereket az egyetlen igaz útra terelgessék. Szép szóval azokat, akik engedelmeskednek, erővel az ellenkezni merészelőket. Könyörtelenül lecsapunk a reakcióra –
jelentette ki a kommunista belügyminiszter Szombathelyen, az új főispán beiktatásakor, 1946. január 21-én. Azt is világosan megfogalmazta, kik azok a reakciósok, akik nem akarnak az egyetlen igaz úton együtt haladni a kommunistákkal. „Az utóbbi időben olyan jelenségekkel találkozunk, hogy a reakció a katolikus egyház vezető egyéniségeit akarja megnyerni és felhasználni a demokrácia elleni harcban. Mind a nemzetre, mind az országra, de magára az egyházra is végtelenül káros és veszedelmes lenne, ha egyházi vezetők odaadnák magukat a reakciónak a demokrácia elleni harcban. Azt is meg kell mondanunk, hogy a főpapság körében vannak, akik a nemzeti érdekek dacára is szembefordultak a demokráciával, és minősíthetetlen támadásokat intéztek a magyar demokrácia ellen és ezen keresztül a magyar nemzet ellen.”

Csak látszólag fából vaskarika: a proletárdiktatúra megszállott hívei védelmezik legtüzesebben, legelszántabban a demokráciát.

Az állam én vagyok – mondta hajdan a Napkirály. Őszinte volt.

A proletárdiktatúra a demokrácia egyetlen igaz útja, a demokrácia a mi utunk – állították a kommunisták. Hazudtak.

De azt egyértelműen megmondták, hogy könyörtelenül lecsapnak ellenségeikre. „Könyörtelen tisztogató munkát fogunk végezni azok ellen, akik még ma is a régi, reakciós rendszert próbálják szolgálni vagy újra feltámasztani. A magyar értelmiség értse meg azt, hogy ez nem a demokrácián, hanem tisztán az ő magatartásán múlik.”

Tiszta (kommunista) beszéd, már 1946. január 21-én: a demokrácia azonos az egyetlen igaz úttal, az egyetlen igaz út a kommunisták útja, a kommunizmus tehát azonos a demokráciával, aki ezzel nem ért egyet, az reakciós, és aki reakciós, az számíthat arra, hogy a kommunisták könyörtelenül leszámolnak ellenségeikkel, a demokrácia ellenségeivel.

Beszéd – Bizalommal tekinthetünk a jövőbe – Nyíregyházán, 1948. május 1-jén: „Ma már szállóige szerte az országban, hogy: »A kommunista párt a tettek pártja: amit ígér, be is váltja.« Versbe foglalta ezt a nép, és szájról szájra jár. Az öntudatnak és a büszkeségnek egyik záloga, hogy a kommunista párt minden jelszava valóra is vált.”

Ígérni mindig tudtak a kommunisták.

Néha be is tartották azt, amit ígértek: ellenségeikkel mindig könyörtelenül leszámoltak.

És 1951. április 4-én, az Operaházban, felszabadulásunk hatodik évfordulóján (amikor a kommunisták kétéves országlása után már a tejet és a kenyeret is jegyre porciózták a szocializmust építő dolgozó népnek) csillogó öntudattal állítja az ünnepi beszédet mondó élelmezési miniszter: „Magyar hazánk a soha nem látott építőmunka, a mindent felülmúló alkotások – büszkén mondhatjuk –, nemzeti újjászületésünk korszakát éli.”

Gazemberek és vakok irányították az országot: két év alatt az összeomlás szélére sodródott hazánk.

Nagy Imre miniszterelnök beszédeinek – Egy évtized. Válogatott beszédek és írások (1945–1954), Bp., 1954 – kétkötetes gyűjteményét olvasgatom. Földművelésügyi miniszter volt 1945-ben, 1946-ban belügyminiszter. 1949-ben „visszahívták” a politikai bizottságból, de önkritikát gyakorolt, megbocsátották revizionista bűneit, visszafogadták az akolba, élelmezési, majd begyűjtési miniszter lett, később miniszterelnök-helyettes. Aztán 1953 májusában a moszkvai főelvtársak megelégelték Rákosi elvakult, a kommunisták egyeduralmát veszélyeztető uralkodását, Moszkvába rendelték a magyar kommunista vezérkart, (félig) elcsapták Rákosit, és kinevezték magyar miniszterelnöknek Nagy Imrét.

A népi demokrácia bajnokai egyikének sem jutott eszébe tiltakozni a demokrácia, a magyar függetlenség, a nemzeti önérzet ilyen egyértelmű szemen köpése ellen. Internacionalista meggyőződésük lehetővé tette számukra, hogy kussoljanak, mint a megkorbácsolt kutyák.

Aztán Rákosi addig mesterkedett, míg 1955. december 3-án sikerült kirúgnia Nagy Imrét még a Magyar Dolgozók Pártjából is. Rákosi nem volt válogatós, csak a körülmények változtak meg. Néhány éve Rajk Lászlót még fölakasztatta, Nagy Imrét már csak a hatalomból ebrudalta ki.

Eljátszom a gondolattal: 1955 decemberében Nagy Imre ballag hazafelé az Orsó utcában, és az átélt izgalmak következtében infarktust kap. Eltemetik, elfelejtik. És akkor élete, halála kommunista belügy.

De 1956. október 23-án és az azt követő napokban Nagy Imre újra miniszterelnök. Nem könnyű egy egész életútnak hirtelen hátat fordítani. A politikai árhullám sodorhatja jobbra-balra a politikust, de az ember gondolkodásmódjának gyökeres átalakulásához idő kell. Nagy Imre negyvennyolc éve hithű és fegyelmezett kommunista. Egyik napról a másikra ezt nem lehet elfelejteni. Nagy Imre sem felejtette el.

1956. november 1-jén este eltűnik mellőle kommunista harcostársa, Kádár János, a Budapestről kihátráló szovjet páncélosok szoros gyűrűben körbezárják a fővárost, percenként érkeznek a jelentések a magyar határt átlépő, az országba özönlő szovjet tankhadosztályokról, november 3-án este nem tér vissza Tökölről a szovjet hadvezetéssel tárgyaló magyar küldöttség, november 4-én hajnalban minden irányból megindul a szovjet támadás Budapest ellen – és Nagy Imre a jugoszláv követségre menekül: a szovjet kommunisták elől a jugoszláv kommunistákhoz.

És elhiszi, hogy tárgyalni akarnak vele. Elhiszi, hogy a követségről sértetlenül hazatérhet az Orsó utcába. (Egyes emlékezők szerint csak egy idő után kezdett gyanakodni, hogy az őket szállító autóbusz nem Buda irányába halad.) Elhiszi, hogy túlélheti újabb leváltását, mert 1956. október 6-án, Rajk László és társai újratemetésekor ő is úgy gondolta, hogy soha többé nem fognak kommunisták kommunistákat akasztani.

Nagy Imre hosszú évekig a Szovjetunióban élt, amikor Sztálin ezerszámra küldte bitófára a kommunistákat. Kommunista politikus volt, amikor Rajk Lászlót és társait a kommunisták fölakasztották.

Mikor hittel el Nagy Imre, hogy nem hihet a kommunistáknak? Mit érzett, mit gondolt, mit élt át, amikor rádöbbent: meg kell tagadnia a múltját? Szembe mert nézni azzal a ténnyel, hogy egész életét szószegő gazemberek társaságában töltötte el?

Kádár János kommunista volt. Eltökélten hitte: az egyetlen igaz út a kommunisták útja. 1958. június 16-án a kommunisták – „a szocialista haza elárulásáért” – halálra ítélték és kivégezték a kommunista Nagy Imrét.

A kommunista mártírnak ma szobra áll az Országház közelében.

Nagy Imrét vállalt sorsa avatta mártírrá! A kommunisták által meggyilkolt kommunista Nagy Imre halála örök mementó: a kommunisták soha, semmilyen eszköztől nem riadnak vissza erőszakos hatalmuk megtartása érdekében.

Teleki Pál miniszterelnök egész életében utálta a bolsevik terroristákat és a náci csőcseléket. Gyűlölte Sztálint, és gyűlölte Hitlert. Földrajztudós volt, és tudomásul kellett vennie, hogy Magyarország Hitler és Sztálin mértéktelen föld- és hataloméhségének ütközőpontján terül el. Nem akart náci Magyarországot, és nem akart bolsevik Magyarországot. „A mi feladatunk ezekben a rettenetes időkben a világgal szemben az, hogy megtartsunk egy nemzetet a világnak.”

Megőrizhető a fegyveres semlegesség alapján egy kicsi ország függetlensége a náci és a bolsevik kolosszus gyilkos szorításában?

Teleki Pál vallotta: a lehetetlent is meg kell próbálni, ha lehetséges út nincs Magyarország megmentésére. „Ne felejtsétek az élet semmiféle helyzetében, otthon vagy munkahelyen, egyedül vagy tömegben, éjjel vagy nappal, ünnepélyes alkalmakkor vagy egyszerű hétköznapon, hogy mindegyikünk egyformán felelős Magyarországért, s e tekintetben nincs különbség köztünk.”

Politikus volt. Gyakran tévedett, hibákat is elkövetett. Nem minden tette követendő példa. De egyetlen célja volt: megmenteni Magyarországot a jövőnek. A történelmi széthúzás pillanatában az összetartás fontosságát hangsúlyozta: „Mi sokfélék vagyunk, talán azért, mert a magyar nagyon tehetséges nemzet. Ne pazaroljuk ezt a tehetséget egymás ellen, hiábavaló dolgokra.”

Amikor rádöbbent, hogy politikusként nem tudja Magyarországot megmenteni, önként vállalt halálával tudatosította kortársaiban és a túlélőkben: a politikusok lehetnek tehetetlenek a bolsevik és a náci erőszakkal szemben, követhetnek el hibákat, bűnöket, de egy nemzet soha nem adhatja fel önbecsülését. Mindegyikünk egyformán felelős Magyarországért.

Kortársai tudták, miért halt meg Teleki Pál.

A költő Illyés Gyula így siratta:

Vedd példának őt. Hogyha vért
szomjaznak fenn az istenek:
a népedé helyett
– nyujtsd némán föl neki a magadét.

A politika átláthatatlan labirintusában csűr-csavar hadállásokat építő angol miniszterelnök, Churchill pontosan fogalmazott: „Öngyilkosságával az volt a célja, hogy magát és népét felmentse a Jugoszlávia elleni német támadásért viselt felelősség alól. Áldozata tisztára mosta a nevét a történelem előtt...”

Az önként vállalt halál: erkölcsi példa. Erőt ad a szörnyű kor elviseléséhez. Hitet fakaszt: túlélhető a borzalom, amelybe nemzeteket, országokat taszítottak a politikus gazemberek és a gazember politikusok. Ébren tartja a reményt: érdemes becsületesen élni.

Azok beszélnek, kik ma némák! – tiltakozott a világháború borzalmai ellen Babits Mihály 1917 márciusában. Illyés Gyula így jajdult 1941 tavaszán:

Népünk jövője? Szó, te semmi rongy!
Jaj, az beszél ma, aki nem felel,
és nemzetét ma az emeli fel,
ki súlyával lerogy.
Fölfelé futva példát így mutat,
ki jobbra-balra nem lel már utat.

Sejtette valaki akkor, 1941 áprilisában, milyen rettenetes idők, országpusztító borzalmak várnak még hazánkra? Szálasi és a nyilas keretlegények, Rákosi és a kommunista pribékek... német megszállás, szovjet gyarmatosítás...

Rákosi Mátyás második regnálása idején, 1956. januárban érzi úgy Vas István: a kommunisták által porig alázott, gazdaságilag és erkölcsileg megnyomorított országban, negyedszázad múltán Teleki Pál emlékezete tarthatja ébren a csüggedő nemzetben a reményt: ő úgy szólt, hogy elhallgatott.

Történészek dolga vitatkozni arról: milyen
hibákat, bűnöket követett el a kommunista Nagy Imre. Történészek dolga vitatkozni arról: milyen hibákat, bűnöket követett el a keresztény Teleki Pál.

Önként vállalt haláluk, szembefordulásuk a történelmi árral megtartó erejű erkölcsi példa: sem a náci, sem a kommunista gazemberekkel nem szabad lepaktálni. Becsületes ember gyilkosokkal nem parolázik.

A kommunisták által megnyomorított országban, 1956-ban emlékezik Vas István a huszonöt éve halott miniszterelnökre, Teleki Pálra.

Ami soha nem volt, ami csak lehetne,
Ami nincs forgandó sorsnak alávetve,
Ami fel-feltámad tisztultabb agyakban,
Az eladhatatlan, meghódíthatatlan,
Ami még osztályé, párté soha nem lett,
Az a vágy, akarat, az a magyar nemzet
Akkor vele egy volt, s lángja benne égve
Vele együtt hullott a nemesebb éjbe,
A tisztább sötétből fel a fényre szállva,
A reményen túli remény magasába,
S hiába takarják hazug feledésbe,
Megnő minden évvel éltető emléke.

Hiszek a költőknek. Bölcsebbek, mint a történészek és a politikusok.

Az egyik szobor áll. A másik állni fog.

Szigethy Gábor