Tar Patrícia

Kiss Ottó: Angyal és Tsa

Árkád–Palatinus, 2003

„A valóság, tömény állapotban,
egyből elállítja a szívverést.”

Kiss Ottó kötete a szociografikus jellegű valóságábrázolás és az irracionalitás termékeny egymásra hatásának remek példája. A történetekbe betolakszik a logikán túli, logikán kívüli valóság: a külvilág egy mozzanatát, a tárgyi világ elemeit a játék, az álom és a vízió oldja el hétköznapi jelentésétől. A novellák a történetelemek mitologikus erővel való feltöltésének, a transzcendencia keresésének – néhol (ön)ironikusan értelmezendő – példái. A hétköznapi lét és a szürrealitás összevillanásai – s ez különösen a szociografikus jellegű szövegekre érvényes – egyszerre teremtenek zártságot és nyitottságot, mind a különböző olvasatok lehetőségeit értve, mind poétikai értelemben.

Az elbeszélés módjára térszerűség jellemző, amennyiben az egyszer megtörtént visszavonhatatlanul van, létezik, újra és újra ismételve önmagát. A történetek teret alkotnak, a különböző idejű események együtt állnak, örök érvényűek, testet öltenek: ciklikus, mitologikus időben léteznek. Egyrészt mikroszinten, az elbeszélt történet szintjén, mivel az „emlékezés hintája” folyton a múltba lendül; illetve makroszinten, a történet, illetve a történetmondás mitikussá avatásának értelmében (például a Goldberg levelekben, ahol a szereplők egymástól különböző ideje egy térben fut össze, találkozik – Eszter pedig végtelen tengerként őrzi és meséli az összes történetet; vagy a Szávó udvarában, ahol a tragédia, a múlt újra és újra ismétlődik, kitörölhetetlenül). Az elbeszélés, akár a borító fotója, az emlékképek, az örökké jelen lévő pillanat rögzítését, mozdíthatatlanságát imitálja, az időfelfogás tágas térré szövi, építi össze a könyv önálló darabjait.

Visszatérő gondolat a kötetben a fordított mimézis elmélete, ironikus, játékos éllel: az érintett szövegek a fikciós játék, a művészetet utánzó valóság humorának és fantasztikumának jegyében születtek. A kötetnyitó Szabovnyik Zsuzsanna a nőalaknak a narrátor életéből, a „valóból” való kiírásáról, a műkedvelő író-orvos szövegének realizálódásáról szól. A Különös föld alatti történések már-már borgesi gondolatokkal játszik a film és a realitás dimenzióinak felcserélődéséről, variálhatóságáról, az átjárhatóságról, s ezt az átjárhatóságot teremti meg Landeszman Ernő gitárjátéka (A felhők, a szivárvány és a negatív angyalok), mely különböző (idejű) történeti valóságoknak, a történetírás és -alkotás fikcióinak „montázsát” képes megteremteni.

A novellák egy másik csoportjában a realitás és a történet (az elbeszélt, azaz megformált múlt vagy fikció) ütköztetése, álomba, fantáziába, vízióba mosódása nem humoros, a fikcionalitás – éppen lehetetlensége miatt – a reálissal való éles kontrasztban lesz kritika, valóságkritika: itt a transzcendencia vágya fájdalmasan ironikussá teszi a szövegeket. Azokra a darabokra gondolok, melyekben leginkább érvényesül a szociografikus jelleg, ahol egy-egy éles metszet, kép rajzolódik elénk, melyek rendre marginalizált élethelyzeteket, beszűkült sorsokat mutatnak. Egy részük (Zizi néni; Van neki ez a kutyája, a Császár; Patkányirtás; Kanada) beszédaktusként működve a személyiséget építő nyelv megvalósulása. A monológok világokat teremtenek, a magányos, periferikus helyzetből megnyilatkozó beszélők monológjai a köznyelvi – pongyolább, lazább szövegezésű – beszéd imitációi, ennek megfelelően a szerkesztésben a gondolatritmus, az emlékezéstechnika, az asszociatív áramlás dominál. A beszédaktusok a szöveg (eleve) manipuláltságát leplezik, a nyelvből épülő figurák fikcióhálót alkotnak. A kontextus a társadalom – mindezek ellenére cseppet sem patetikus – ábrázolása, periferikus látószögből. Itt tehát nem a valóság fikcióba oldódásáról, hanem ezek ütköztetéséről van szó. A fikció vágy: többet látni a dolgok végletessége mögé. Zizi néni rég halott fiának ír levelet – retorikájának/világának középpontjában az Úristen áll –, szövegéből az árvíz és az alkohol pusztította falvak világa épül, ennek köznapi nyelven, köznapi szemszögből való bemutatása teszi még hitelesebbé a novellát: „Itt hagy valami, aztán szálldos, mint a pillangó, vagy a víz viszi, nem tudom.”

Fekete András (Van neki ez a kutyája, a Császár) beszédében az ismétlő nyelvi szerkezet életének, visszatérő gondolatainak monotóniáját,
a tehetetlenséget tükrözi, a múlt ígéreteit még hordozó álmokban képes csak kiszakadni ebből.
A Gyereknap hajléktalan beszélője múltjának fel nem oldódó emlékdarabja és a jelen sivársága között vesztegel, illetve vesztegel a főhőssel mindig múltba lendülő nyelv. A Patkányirtás egy idős asszony monológja („Tudja, doktor úr”), a vidék, a falu primitív módon kifejezésre jutó hatalmi harcairól szól; a Kanada egy nevelőintézetből szökött szereplő története, mely álomelbeszélésbe fordul át, ahol az álommunka és a „valóság” szét nem választható.

A vaskos élet és az irracionalitás varázsa megint másféleképpen találkozik az Olimpia preszszó és a Szávó udvara fejezetcímekkel ellátott novellákban. Itt a narrátor kiegyensúlyozott, világos, a „referencialitás biztonságát” sugárzó nyelvhasználata adja meg a hitelesség, illetve a valóságosság illúzióját. Ezen a „standard” nyelven közöl „titkokat”, „meséket” a város és a vidék életéből: itt elsősorban a történeteken van a hangsúly, illetve a történetmondás ősi, hagyományos, mágikus aktusán. A novellák terei beszédhelyek, az elbeszélés terei konkrét és – a történet folyamán – mitikussá váló értelemben is. A Kék Oroszlán, az Olimpia presszó, Szávó udvara vagy a Wessenauerék kútja éppilyen „mitikus tér” lesz, mint a Goldberg levelekben a búzamező, hiszen a történetmondás ősi rítusának (és a valóságteremtésnek) helyszínei.

Kiss Ottó novellái a szürfikció természetéről is szólnak, bennük az említett kettősség – valóság és fikció – elsősorban az írás, megírás, illetve az elbeszélés, formába öntés teremtő (a romantikus esztétikának az alkotó és Isten tevékenységének rokonságát hangsúlyozó) értelmezését idézi meg.

„Zólyomi postás akkor azt mondta, hogy ő szabadidejében történeteket eszel ki, hogy így csináljon a gondolatokból valóságot. Ám ez most nem tartozik szorosan a tárgyhoz, folytatta, ellenben az igen, hogy véleménye szerint az ember emlékszik még a teremtőjére, aki saját képére formálta őt, vagyis Zólyomi postást, de ugyanúgy saját képére formálta Bérci művezetőt is, meg Bélát, a csapost. Így aztán, mondta Zólyomi, mi sem tudunk meglenni alkotás nélkül.” (A Kék Oroszlán bezár) Zólyomi ezután az eltűnt házról és Hávelkánéról fog beszédbe, s a fenti gondolatot bizonyítván, az asszony meg is jelenik a kocsmában: a gondolatokból valóság lesz.

Az Olimpia presszó történet a történetben. Kora Éva felvételi dolgozatában ír azonos (című) szöveget, s ez a sík folyamatosan összevillan a presszóbeli életképpel. Itt sem hiányzik a távolság kritikai értelmezése: a vidéki élet, a groteszkül sivár párbeszéd, élet mint fogalmazástéma bukkan fel (s éppen művelődésszervező szakon). Kora Gergő írói ambíciói kapcsán a szereplők szövegbe-íródása kerül szóba, s az, hogy a figurák nem eléggé „életképesek” az irodalom számára (sem):

„Írjál bele engem is, szól határozottan Hurguly, aztán elgondolkodva vakarja a hasát.

»Magát nem lehet, mert ha szól is, csak azt hajtogatja folyton, hogy ilyen ez, fiam. És ha maga mindig csak ezt hajtogatja, akkor nem lesz elég plasztikus a figurája.«

Az enyém, kérdezi Hurguly.

»A magáé.«

»Plasztikus?«

»Az.«

Mi az az az, mordul Hurguly.

Azzal kezelik a tejet, szól Szvitánka a létráról. »A plasztikus tej sokáig eláll.«”

Kiss Ottó könyvének újszerűsége és hagyományőrzése egy tőről fakad. A történetek olyan kontextusba ágyazódnak, mely az elbeszélésnek – hol ironikusan-humorosan, játékosan vagy éppen filozófiai értelemben –, a megformált, manipulált valóságnak misztikus erőt kölcsönöz: a történetek fogva tartanak, s mintha az emlékdarabkákat nem az elbeszélők őriznék, hanem fordítva, a beszélők hagynának valamit magukból ezekben. Az elbeszélés a valóság megalkotása, formába öntése, értelmezése, ebben az értelemben „létszükséglet”.

„Apám a tavasz első napján halt meg. Aznap este is jártam Csoszor bácsi háza előtt. Aztán hazafelé indultam, a megszokott úton, a végén mégis egy dombra jutottam. És bárhogy igyekszem, nem tudok mozdulni innen. Csak nézek lefelé, a völgybe. Hó, kék füst, piros függönyök, ilyesmi.”