Ács Károly

Elhagyott műhely

Műhelyemben nem száll a forgács,
a satuban nincs munkadarab.
Sarokba tolva (középütt állt)
porosodik az esztergapad.

A kínzószer. A Nagy Facsaró.
A szülőgép. Csonttörő. Gyilkos.
Pokolból jött, pokolba való
gondolataim formálója. Cinkos

és kísértő. „Még jobbat, még jobban!”
– ilyesmikkel gyötört valaha.
S én tanultam. S mind rosszabb voltam.
Igazi kontár. Ördög inasa.

Szerencsére egy jobb tanítót
találtam közben: a feledést.
Észrevétlenül megtanított
hallgatni s odafigyelni. Két

jó tudása az öregkornak:
Isten fülével hajolni közel
a dolgokhoz, s isteni szókat
olvasni ajkukról. Csupa jel,

csupa jelentés már a világ,
csak győzzem mindet lejegyezni.
Szerszám se kell: a régi ács
vésői, gyaluja, fűrésze (mennyi

porfogó!) s a „mesterlevél” is
facéran függ a műhely falán.
Ki ennyit élt már (alig él is),
nem érdekelheti igazán

efféle hiábavalóság.
…A műhelyajtót behúzzuk, csak
még egy szippantás, amíg átjár
ez a jó enyv- és fűrészporszag…

Köln, 2003. nov. 27.

03. 09. 08.

Hát nem lett belőlem szép öreg.
Csak egy fancsali, fura vén.
Fejem körül pókháló lebeg.
Leszaggatom, mint a babért.
Lábam alatt nem avar. Törek.
Por és pelyva. Akárcsak én:
elcsépelték, és megtöretett.