Ágh István

Észak a déli kertben

Valami mögött mindig van egy másik,
valami örök árnyék senkiföldje
szegélyezi a palota falát is
észak felől, a talajt zöldesszürke
penész borítja, finom bársonyában
a fűszálak sugárként tétováznak
az időn kívül, mintha minden téli
előjel borús őszükből fakadna,
innen szállnak az elmúlás igéi
nyarakon át, s ide húzódnak vissza,
ahol gyakorta szerelem bűnébe
keveredtünk, most már a világ vége,
végső helynek is alkalmas körülmény,
a gyökérmélyből dacos fattyúhajtás
bújik elő, bár nap sem éri zöldjét,
cserépdarab s a kint felejtett rozsdás
gereblye kapar üreget magának,
tavaszodik, és halott van a házban.

Közjáték

Azért kellett akkora hűhót csapni,
hogy a kíváncsiságot fölcsigázza,
ha egy ványadt gonosztevőre annyi
rendőr esik, utcánkat sem hiába
zárták le, s mentő várja, mire végzik,
kezét már bilincs húzza, nyújtja térdig,
s úgy lökdösi, mint nyakló sánta bábu,
amíg valaki pisztolyát fotózza,
nekitámasztják hanyagul a fának,
s a golyóálló mellényt kicsatolva
piheg a kielégült rohamosztag,
elég egyetlen őr a nyomorultra,
az is oldalról követi a véres
ruhától karnyújtásnyi távolságból,
s már nem tudom, mitől tettes, ha sértett,
s gyűlölnöm kéne, bármennyire szánom,
irtózatos, amint átüt a sanda
ábrázaton az áldozatok arca.

Szarkamese

Nem gondoltam, mikor először tűnt fel,
majd észrevétlen úgy elszaporodnak,
s annyian lesznek, bárhová tekintek,
földről és fákról rögtön elővillan
tarka tolluk hava, szénfeketéje,
mintha gyermeki télből érkeznének,
nem láttam még itt, amott sem találtam
őket fészkeik nagykoloncú fáin,
ki mondja meg, azóta merre jártak,
hány nemzedék költözködött idáig,
akácostól akácosig, a falvak
kertjein át, s micsoda szikkadt parlag
maradt utánuk, hisz e vén akác is
onnan való, az ablakommal szemben
találkozik a madárral a lombja,
a gally a szárnyak ütemére rebben,
s eltávozott valakim közeledtét
híreszteli a lázas szarkacsörgés.

Azért mondom

Mikor mint néhány napos újszülöttet
fogtalak, s hazafelé indulóban
féltem, a lépcsőn valami kizökkent
egyensúlyomból, s visszatarthatatlan
bajba kerülsz, hisz elfödte a pólya
cipőm orrát is, amíg fokról fokra
ereszkedtem, s lábammal keresgéltem
talpam helyét egyik után a másik
gránitlapon, s megint új próbatétel
következett, már nem is csak a grádics
rettentő éleitől kellett óvnom,
az egyetemes gravitációból
fogtalak ki, öleltelek szivemre,
attól múlt el a percnyi kényszerképzet,
melyet mint anya juttattál eszembe,
s azért mondom, mert életednek része
az is, mikor még olyan öntudatlan
voltál, mint ez a csöppség a karodban.