Alföldy Jenő

Arany öntudat

József Attila: Eszmélet

I.

Földtől eloldja az eget

a hajnal s tiszta, lágy szavára

a bogarak, a gyerekek

kipörögnek a napvilágra;

a levegőben semmi pára,

a csilló könnyűség lebeg!

Az éjjel rászálltak a fákra,

mint kis lepkék, a levelek.

II.

Kék, piros, sárga, összekent

képeket láttam álmaimban

és úgy éreztem, ez a rend –

egy szálló porszem el nem hibbant.

Most homályként száll tagjaimban

álmom s a vas világ a rend.

Nappal hold kél bennem s ha kinn van

az éj – egy nap süt idebent.

III.

Sovány vagyok, csak kenyeret

eszem néha, e léha, locska

lelkek közt ingyen keresek

bizonyosabbat, mint a kocka.

Nem dörgölődzik sült lapocka

számhoz s szívemhez kisgyerek –

ügyeskedhet, nem fog a macska

egyszerre kint s bent egeret.

IV.

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.

V.

A teherpályaudvaron

úgy lapultam a fa tövéhez,

mint egy darab csönd; szürke gyom

ért számhoz, nyers, különös-édes.

Holtan lestem az őrt, mit érez,

s a hallgatag vagónokon

árnyát, mely ráugrott a fényes,

harmatos szénre konokon.

VI.

Ím itt a szenvedés belül,

ám ott kívül a magyarázat.

Sebed a világ – ég, hevül

s te lelkedet érzed, a lázat.

Rab vagy, amíg a szíved lázad –

úgy szabadulsz, ha kényedül

nem raksz magadnak olyan házat,

melybe háziúr települ.

VII.

Én fölnéztem az est alól

az egek fogaskerekére –

csilló véletlen szálaiból

törvényt szőtt a mult szövőszéke

és megint fölnéztem az égre

álmaim gőzei alól

s láttam, a törvény szövedéke

mindig fölfeslik valahol.

VIII.

Fülelt a csend – egyet ütött.

Fölkereshetnéd ifjúságod;

nyirkos cementfalak között

képzelhetsz egy kis szabadságot –

gondoltam. S hát amint fölállok,

a csillagok, a Göncölök

úgy fénylenek fönt, mint a rácsok

a hallgatag cella fölött.

IX.

Hallottam sírni a vasat,

hallottam az esőt nevetni.

Láttam, hogy a mult meghasadt

s csak képzetet lehet feledni;

s hogy nem tudok mást, mint szeretni,

görnyedve terheim alatt –

minek is kell fegyvert veretni

belőled, arany öntudat!

X.

Az meglett ember, akinek

szivében nincs se anyja, apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja

s mint talált tárgyat visszaadja

bármikor – ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.

XI.

Láttam a boldogságot én,

lágy volt, szőke és másfél mázsa.

Az udvar szigorú gyöpén

imbolygott göndör mosolygása.

Ledőlt a puha, langy tócsába,

hunyorgott, röffent még felém –

ma is látom, mily tétovázva

babrált pihéi közt a fény.

XII.

Vasútnál lakom. Erre sok

vonat jön-megy és el-elnézem,

hogy’ szállnak fényes ablakok

a lengedező szösz-sötétben.

Így iramlanak örök éjben

kivilágított nappalok

s én állok minden fülke-fényben,

én könyöklök és hallgatok.

1934

A költemény az életrajzban és az életműben

Az Eszmélet a magyar költészet klasszikus művei közé tartozik, hasonlóan, mint a többi közt Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban, A vén cigány, Babits Esti kérdés, Kosztolányi Hajnali részegség, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról vagy Pilinszky Apokrif című verse. Könyvtárnyi elemzés foglalkozott vele: önálló könyvek is születtek róla.1

A pálya egyik nagy fordulóján született a mű; több hónapig dolgozott rajta a költő 1933 végén és 1934 elején. A mozgalomból kiábrándultan, a baloldalról kapott rágalmaktól ütötten és a hitlerizmus győzelmének döbbenetében élt ekkor. Idegrendszeri betegsége is ekkoriban manifesztálódott. Rendszeres munkája nem volt, nyomora nem enyhült; magánélete sem oldódott meg Szántó Judittal. Mégis fölvette a küzdelmet a kívül-belül fenyegető veszélyekkel. Korának legnagyobb látókörű gondolkodói közt látjuk verseivel és elméleti írásaival.

A költemény a csak hónappal korábbi versekhez képest is (pl. A város peremén, Haszon) új megvilágításba helyezi a munkásmozgalommal kapcsolatos nézeteit. Sokkal inkább önmagára és a filozófiai értelemben fölfogott egyénre koncentrál a költő. Az Eszmélet és a költeményt előkészítő töredékek előtt közvetlenül keletkezett [Szürkület] sokatmondón jelzi ezt a változást: „A tárgy-egyén mind elválik a többitől, / magába mélyed és talán megsemmisül.” Foglalkoztatja a haláltudat, az ösztönökben fészkelő szorongás, amelynek tudatosítását a korabeli filozófiával egybehangzóan kötelezőnek tartja magára nézve. A vers forradalmi lendülete lehiggad, rezignáltabb beszédmódra változik. A költő világnézete összekapcsolódik a lélekgyógyászati kezelése során megismert freudista tanításokkal. Ítéleteit továbbra is a marxista társadalomtudomány alakítja, de már korántsem kizárólagosan. Tverdota György a Kassák Lajos 35 verséről írt kritikában2 fedezi föl az első figyelemre méltó jeleit annak, hogy József Attila elméletíróként az egyéni lélekre összpontosítja figyelmét. A művészi tudat működésére, az álomra és az intuícióra vonatkozó gondolatai jelzik ilyen irányú érdeklődését. Korábbi, hegelizáló korszakával ellentétben egyre inkább a valóság szubjektív oldalára koncentrál. A válságos világállapotból kiutat keresve igyekszik több irányban – főként Bergson intuícióelmélete, a freudista lélektan és a német egzisztencializmus irányában – tágítani a mozgalmi emberek egyre merevebb, egyoldalúan „materialista” világképét.

Tverdota György szerint az Eszmélet „(…) elszánt, kemény, férfiasan megfontolt hangvétele minőségileg tér el a kései versek panaszosabb vagy tragikusabb modalitású darabjaitól, amelyekhez az újabb szakirodalom túlságosan is közelíti ezt a tizenkét verset”. Egyes részelemek (például a tárgyi környezet) rokonsága ellenére sem sorolható a nagyobb lélegzetű József Attila-verseknek abba a csoportjába, amelybe a korábbi darabok közül a Külvárosi éj, a Téli éjszaka, az Elégia vagy A város peremén tartozik. Éppígy a későbbi Levegőt!, a Március vagy az Ős patkány terjeszt kórt is más típusba tartozik, noha gondolatiságuk az Eszmélethez közelít. (A Levegőt! a gondolatgerjesztő önéletrajzi elemek kezelésmódjában is emlékeztet rá.) Tverdota György amellett érvel, hogy ha hozzá hasonló műveket keresünk az életműben, csupán a külső formai jegyekben találhatunk ehhez alapot. Az Eszmélet ciklikusan szerkesztett, formára egyöntetű, de önálló darabokból álló költemény, s ilyen tekintetben A kozmosz énekéhez, a Medáliákhoz és a Hazámhoz hasonlítható. Ám egyebekben oly mértékben eltér ezektől, hogy semmiképp sem alkot velük közös verstípust. Az Eszmélet egyedülálló hegyorom az életműben, mely ugyan még számos új elemmel gyarapodik a hátralevő négy évben, de A Dunánál, az Óda és néhány kisebb terjedelmű kései remeklés mellett a költő legsokrétűbb alkotásai között látjuk.

Tverdota György szerint „a forradalmi munkásmozgalmi periódus harcos, sőt harcias, támadó, vádló attitűdje” jellemzi az Eszméletet. E megállapítását így folytatja az irodalomtörténész: „Csakhogy az 1930–33 közötti költői korszakban tanúsított magatartás szilárdságát – legalább részben – kívülről nyerte. Abból az utóbb nagyrészt illuzórikusnak bizonyult közösségi élményből, amely szerint a költő egy osztály, egy párt törekvéseit fogalmazza meg. (…) Ez a támasz vált 1933-ra ingataggá.” Csalódásának is tulajdoníthatóan már nemcsak a szociológiától vár választ. Osztályszemlélete lényegében változatlan, de új kérdések fogalmazódnak meg benne, amelyekre nem a mozgalom ideológiájától remél megoldást. Dr. Varga Ervin pszichiáter azt állítja a költőről kissé nehézkesen fogalmazott diagnózisában, hogy „Nemcsak környezetében, hanem benne is végigkísérnek ambitendence erők: nem kitartó” stb.3 Ez igaz lehet az életformájára, érzelmi életére, az irodalmon kívüli munkájára, esetleg szépprózai kísérleteire, de nem érvényes a világnézetére. Kitartott társadalomtudományi meggyőződése mellett, miközben a kommunizmus elméleti és politikai revíziójában az európai baloldali gondolkodás igen komolyan veendő, úttörő fölismeréseket hozó reformerének bizonyult, akit ideológiai meggondolásból hosszú időn át eltorzított formában értelmeztek, és nagymértékben meghamisítottak az állítólagos szocializmus korszakában. Tverdota – a tényekhez ragaszkodva – nem tagadja a költő lényegi szocializmusát, amikor markánsan elhatárolja a bolsevizmustól. A fasizmus és a nácizmus előretörésének okait keresve arra az álláspontra jutott a költő, hogy a bolsevizmus és a nálunk is érezhető szektarianizmus taszító ereje hozzájárult a tömegek szélsőjobbra tolódásához. József Attila nem a „vissza Leninhez” jelszavát követte, amely később, az 1945 utáni korszakban változatlanul a bolsevizmushoz kötözte és vakvágányra vitte a revizionista mozgalmat (vagy brutálisan szétrombolta, mint Magyarországon 1956-ban, Csehszlovákiában 1968-ban és Lengyelországban 1981-ben), hanem az európai humanizmussal áthatott demokratikus szocializmus jegyében haladt a maga útján.

Mégis határkő az Eszmélet a forradalmi és az úgynevezett „kései versek” között (az 1935-től keletkezetteket emlegeti így a szakirodalom). Két sor árulkodik arról különösen, hogy nem egyértelmű a befelé fordulás ebben a műben: „Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat.” A „pokolra szállásnak” ez korántsem a legbelső bugyra: a költő láthatóan keresi az egyensúlyt a „kint” és a „bent” között. „Kívül” a társadalomtudománytól, „belül” a freudizmustól vár tisztázást – az „ügyeskedést” elutasítva –, de a „magyarázatban” továbbra is a társadalmi elemzésnek ad elsőbbséget. Viszont nem elégszik meg a „magyarázattal”: a szemléletre támaszkodik elsősorban, hiszen költő, és nem ideológus. Még megfogódzik abban a tanításban, amely szerint az egyén lelkiállapota mindenestül a külső, a társadalmi viszonyok függvénye. De a költemény számos részlete arról árulkodik, hogy már egyre jobban megvilágosodik számára e társadalmi függőségnek az a bonyolult szövevénye, amely a lélekben meglevő adottságok, emlékképek, hajlamok és – ha úgy tetszik – genetikai örökségek sokaságával együtt, azoktól alapvetően befolyásolva határozza meg tetteinket, gondolatainkat – az eszméletünket.

Szerkezeti sajátságok

Kilencvenhat sorra rúgó terjedelmével, gondolati mélységével és tökéletes formai megmunkálásával az Eszmélet rászolgált a szimfonikus vers jelzőjére vagy a versszimfónia elnevezésre. Ez nem szabályos poétikai terminus, de líratörténeti hagyományok bátorítanak arra, hogy használjam ezt a kifejezést, akkor is, ha a zeneművészetből vett metafora főként József Attila halála után terjedt el az esztétika szókincsében. (Gondolom, ugyanolyan joggal használható, mint a zenében a „szimfonikus költemény” vagy akár a Liszt Ferenc óta elfogadott „rapszódia” megjelölés; a műnemek és a műfajok közt szabad az átjárás.) A versszimfónia nagy lélegzetű, széles ívű, jelentős tárgyról nagy érzelmi gazdasággal szóló, bonyolult hangszerelésű, „sokszólamú” (többféle hangvételt váltogató) mű; nagy formátumú kompozíciót értünk rajta a költészetben.4

Ahogy már számosan leírták a vers formai sajátságait, a mű tizenkét számozott szakaszból áll, mely a villoni „testamentumok” strófáit követi.5 A 8,9,8,9, 9,8,9,8 szótagszámú sorokból összerendezett szakaszok szimmetrikus rímképlete a,b,a,b, b,a,b,a. A négyes, ötödfeles jambusi sorok közül az a–a rímpárok emelkedők, a b–b jelűek ereszkedők. Ez a mű „egzaktul” leírható poétikai formája. A szakirodalom egybehangzó tanúsága szerint nehezebben tisztázható viszont a szakaszok elrendezésének elve.

Mi az a vezérfonal, amelyre a tizenkét gyöngyszem fel van fűzve? Milyen közös törvényszerűség tartja össze őket? A címben megjelölt téma, az „eszmélet” kétségtelenül minden strófára érvényes: a nyolcsoros versek rendre az eszmélő ember öntudatának és a világról alkotott képének valamely fontos elemét világítják meg. De a versszakok egymás után következő rendjében csak ritkán vagy rendszertelenül találunk közvetlen ok-okozati kapcsolatot, egymásból következő logikai összefüggést. Nincs epikus vezérfonál, és valamilyen lineárisan előrehaladó gondolatmenet is bajosan fedezhető fel a szakaszok között. Tverdota György úgy találja, hogy a ciklikus fölépítés sajátossága határozza meg a szerkezetet. S mint a líratörténet hagyományos versciklusainak nagy részében, ahol nem valamilyen történet mentén következnek egymásra az egymástól függetlenül is megálló, mégis egy közös elvnek alárendelt darabok, itt is „laza, mellérendelt kapcsolatban állnak” a szakaszok. A nyolcsoros strófákat Tverdota ezért nem is versszakoknak, hanem verseknek nevezi, amit alátámaszt már a számozás is. Érezteti, hogy ugyanarról a tárgyról, témáról vagy témakörről több tételben, többféle megközelítésmódban szólal meg a szerző. Az egyik szakasz nem következik a másikból, de mind egy központi maghoz kapcsolódik.

Az olyan lineáris versciklusoktól eltérően, mint például Szabó Lőrinc önéletrajzi fogantatású Tücsökzenéje, az Eszmélet és a hozzá hasonló költemények koncentrikus szerkezetűek. Sok ilyen lírai ciklust ismerünk a világ irodalmából. Ilyen Villon Kis és Nagy Testamentuma, amelynek tartós hatása József Attilára közismert: hat verset is lefordított Villontól, és nem is egy versében alkalmazta a francia költő versformáit, például a Bérmunkás-ballada vagy a Haszon (Vers a tőkések hasznáról) című politikai verseiben (mindkettő 1933-as keltezésű) a balladaformát vagy a Vigaszban az úgynevezett huitain formát.6 A lineáris és a koncentrikus ciklusszerkezet abban megegyezik, hogy az egyes darabok önállóan is megállnak, de összességükben egy magasabb rendezőelvnek rendeltettek alá. De míg a lineáris szerkezetben a folyamatosságban rejlik ez az elv, addig a koncentrikus ciklusban az alkotóelemek nem annyira egymáshoz, mint inkább egy közös, központi eszméhez vannak rendelve.

József Attila költeménye olyan koncentrikus szerkezetet mutat, amelyben az egyes versek egymás közti összefüggéseinek rendszere nehezen mutatható ki. A centrális tárgy, az „eszmélet” a vers kifejlődése során új és új szempontokat hív létre. A kompozíció elvéhez hozzátartozik a tömörítés jellegzetes huszadik századi módszere, a kihagyás, mely voltaképp nem elvesz a műből, hanem hozzátesz: a sejtetés által több irányban is megmozdítja képzeletünket, kitágítja a vers holdudvarát. A mű váratlan vágásai, váltásai az asszociációs mező rendkívül nagyfokú növelésére vallanak. A vers „szüzséje” csak körülírásszerűen fogalmazható meg, ellentétben például Villon Kis testamentumával, mely leegyszerűsítve így foglalható össze: a költő megfogalmazza végrendeletét, melyben örökül hagyja ismerőseinek valóságos és képzeletbeli ingóságait, kifejezvén háláját és rosszallását, kinek-kinek mi jár, közben elmésen és fanyar-vidáman számot vet életével. Az Eszméletről ennél vagy jóval kevesebbet, vagy sokkal többet mondhatunk: vagy beérjük a címben megjelölt tárggyal mint központi témával, vagy szerteágazó, bonyolult magyarázatra kényszerülünk, mert a szálak metszik egymást.

Ha megpróbáljuk meghatározni a ciklikus villoni műveknél jóval összetettebb és bonyolultabb Eszmélet vonalvezetését, célszerű egyenként megvizsgálni a tizenkét szakaszt, ezeket csoportosítani, majd megnézni, mi tartja össze őket. Elég sok szempontot kell figyelembe venni, mert a modern ciklikus gondolati költemény – az Eszmélet ilyen a javából – változtatja, ha nem is a magvát, a nézőpontját. Hogy képzavarba ne tévedjünk, vegyük ezt a „magot” városmagnak, amelyet több központi főépület határol:

1) a természeti lét

2) a humánkörnyezet által meghatározott (külvárosi és falusi) lét

3) az önéletrajz

4) a bölcselet.

(A „humánkörnyezet” voltaképpen azt a sivár ipari, peremvárosi tájat fedi (börtönképzetekkel súlyosbítva), amelyet számos más József Attila-versből ismerünk, a Munkásokból, a Külvárosi éjből, A város pereménből, a Kirakják a fátból és egyebünnen.)

A négyféle szempont a versben nem különül el egymástól olyan látványosan, mint ebben a sémában, mert nehezen ragadható ki összefüggéseiből. A négy elem hierarchiát alkot (a felsorolás növekvő sorrendjében), melyben a „bölcselet” a legmagasabb rendező elv. A négy központi építménnyel határolt főtérről ágaznak ki a számozott versek sugárútjai, szeszélyesen kereszteződő összekötő utakkal. A képzeletbeli város alaprajza szabálytalanságaival együtt is rendezett.

Az alábbi áttekintésben számaikkal jelölöm a szakaszokat. Figyelembe veszem, hogy egy korábbi változat kézirata szerint a költő – kissé rendszertelenül – alcímet adott egyes versszakoknak (I: Hajnal, IV: Világ, VII: A törvény, VIII: Börtöncella, IX: Boldogság), de el is térek tőlük. Ám ezek is tanulságosak: látható belőlük, hogy a Hajnal és a Világ a természetre, A törvény és a Börtöncella pedig a megítélt társadalmi rendre vonatkozik.

Cím: Eszmélet. A vers központi tárgya az emberi öntudat s a természeti és társadalmi világ megismerésére irányuló, éber és józan tevékenység, melyben az intuitív megvilágosodásnak is szerepe van.

I. Természet. Hajnal van, kezdődik a nap, az élet, a vers, a teremtés.

II. Álmok. Visszatekintés az éjszakába és a lét naiv korszakába. Festői rend volt az álmokban, de más, mint az ébrenlétben, a napvilágon. Színes és életes világ volt az, melyből nehéz az ébredés; a nappali világ „vas”-ból való, vagyis kemény, hideg és életellenes.

III. Hivatás. Az éhező költőnek se megélhetése, se családja: nem lehet egyszerre jól élni és megváltani a világot.

IV. Determinizmus. A világ rendje könyörtelen meghatározottságon alapul. A fennálló rend mégsem végleges: a már létező elmúlik, és kifejlődik a keletkező.

V. Gyerekkor. Emlékezés az élet kezdetén megélt, rettegő szegénységre. Az érzékek még őrzik az emlék ízét: tüzelőt kellett lopni, átélni a szorongást, a félelmet az őrtől, a lebukástól.

VI. Belátás. Meg kell érteni a lét centrumában a szenvedést, amely a lélekben fészkel, de amelyet a belső világtól független, külső erők befolyásolnak. Nem elég az érzelmek válasza: az eszmélő értelem fölismerésére van szükség.

VII. Eszme. Az eszmevilágot jelképező égre veti tekintetét a költő. A régi, newtoni világképre utalnak a „fogaskerekek”. Az új törvények azonban éppúgy nem véglegesek és kikezdhetetlenek, mint a régiek. Az eszmélkedés nem zárható le önkényesen. Az eszmélő ember nemcsak a világ törvényszerűségeit ismeri föl, hanem azokat a kiszámíthatatlan változásokat is, amelyek a törvényeket megbontják. A világforradalomban sokáig bizakodó költő csalódására is utal ez a gondolatsor.

VIII. Virrasztó képzelet. A kötetlen és felelőtlen ifjúság nem a szabadság állapota volt. A kozmikus természet kínálta szabadság nem feledteti a társadalmi viszonyok börtönrácsait.

IX. Szeretet. Visszautalás a VII. szakasznak arra a fölismerésére, hogy világképünk nem végleges, csak lényege azonos önmagával. Felsugárzik a lélek legfontosabb eleme, a mindennél hatalmasabb szeretet. Ez a mű orgonapontja – az előzőek összefoglalása és az eszmélkedés legfőbb értelme, nagy konklúziója, mely nem logikai következtetéssel, hanem intuitív megvilágosodással fénylett fel a tudatban.

X. Haláltudat. Az eszmélet lényeges alapeleme. Az ember magára utaltan, a családban, a társadalomban s a művelődés során szerzett tudásanyag önálló feldolgozásával, saját választásai és döntései révén alakítja öntudatát. Ennek hangsúlyozott mozzanata az élet végességének megértése. A lét a halál tükrében világosodik meg.

XI. Boldogság. Hamis látszat: az eszmélő tudat zsákutcája. A megállapodás az élet animális örömeinek szintjén méltatlan hozzánk mint végső célképzet és mint beteljesedés.

XII. Lámpák az éjszakában. A költő létével összeforrt peremvárosi környezetben a megvilágosodás, az eszmélkedés mozzanatai úgy fénylenek föl, ahogy egy vonatszerelvény kivilágított ablakai iramlanak át az éjszakán. Fölismerései tették azzá, aki. Eszmélete azonos a szenvedéseivel, a tudásával, az énjével, egyéniségével. Létre ocsúdásával, meghalásával és nemlétével. Ez adatik meg az ember számára az idő végtelenében.

Kísérlet további csoportosításra

Ha ez az erősen leszűkített (de reméljük, nem a verstől idegen szempontokat érvényesítő) gondolati váz közelebb segít minket a vers rendező elvéhez, már nem hiába fáradtunk vele. Látjuk, miként sarjadnak az egyes versszakok gondolatai a központi eszméből, valahogy úgy, ahogy maga az eszmélet vagy az eszmélkedés szó származik az eszméből. Minden gondolat egyaránt az alig szétválasztható öntudat és a világtudat fontos eleme, anélkül, hogy szükségképpen sarjadna egyik a másikból.8

Tekintsük át még jobban az alapfogalmakra lebontva, mi mindenből tevődik össze az eszmélet. Álom és ébrenlét; megszenvedett társadalmi tapasztalatok; gyerekkorból eredő, tudat alá szorított, sorsra utaló emlékek; tanok, törvények és ezeket fölülbíráló belátások; a társadalom könyörtelen rendje, mely rabságba taszít és tudatos ellenállásra késztet minket; a lelkünkben munkáló szeretetigény és az eredendő jóakarat; a magunk erejéből megszerezett, önálló döntésképesség; az élet végességének tudata mint felnőttségünk alapfeltétele; végül a szemlélődő én, az érző, álmodó, gondolkodó, akarni és küzdeni tudó, a halállal szembenéző valaki, a megismerés alanya s egyben tárgya. – Nem szorul további bizonyításra, hogy e felsorolás minden mozzanata az emberi eszmélkedés, a tudatosított lét összetevője. Már látható a szerkezet koncentrikussága.

Vajon van-e a szakaszoknak valamilyen rejtett, egymás közti rendező elve is? Fölfedezhetünk-e a körkörös belső szerkezeten belül fokozatokat az egyszerűtől a bonyolultig – például a gyerekkortól a felnőttkorig, a születéstől a halálig, az eszmélet alatti, animális léttől az üdvösségig vagy akár a konkréttól az elvontig? Igen, kimutathatók ilyen hierarchiába rendezhető mozzanatok. Az eszmélkedés itt a gyermeki „ártatlanság korából” halad a „meglett ember” tudatáig – de ezek között nincs matematikai szabályszerűség.7

Azért nem hanyagoljuk el őket. Megállapítjuk, hogy a vers kezdetén felvirradó hajnal és a versvégen megjelenített éjszaka megfelel a gyerekkornak (az élet hajnalának) és a halálnak (az élet éjszakájának). Ez egyúttal az eszmélkedés kivilágosodása és elsötétülése is. Észrevesszük a finom szerkezeti megoldást, ahogy a költő életrajzi mozzanatokat és helyszíneket nagyít ki. Megjeleníti környezetéből a sivár külvárost, két ízben is vasúti pályaudvarral, a gyerekkorival és a felnőttkorival. (Csak megemlítjük, hogy ez lesz a halál majdani színtere is. A költő olyan kényszeresen gondolt a sínekre és vonatkerekekre, mint Tolsztoj regényében Anna Karenina.) Utal a falun töltött gyerekkori évekre – a XI. szakasz hamis boldogságképzete az öcsödi parasztudvart idézi. Látjuk, ahogy például a VI. szakaszban a „szenvedés” visszautal az előző versszak gyerekkori rettegésére. Másutt rejtett párhuzamok sejlenek föl, például a VII.-ben a törvény fölfeslő szövedéke paralel a VI. farakás-képével, melynek látszólag bonthatatlan rendjére is érvényes az „ami van, széthull darabokra” ítélete. Ezeknél is látványosabb a kategóriák előrehaladása a biológiai síkról a társadalomtudományi, az eszmei és az élet értelmét kijelölő erkölcsi síkra. A IX. szakaszban fölmerül a keresztény szeretetelvűség. A X.-ben a „nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek” ezt nem vonja vissza, nem hatálytalanítja, hiszen semmi sem ütközik inkább a kereszténységgel, mint az, ha valaki mások „istenének” vagy önjelölt „papjának” képzeli magát. Ilyesmi csak véreskezű diktátorok és közveszélyes ideológusok gyakorlatában fordul elő.

Két összefüggő példázat – egész képsorban elmondott gondolat – szerepel a versben. Ilyen a IV. és a XI. szakasz. A IV. vers farakás-hasonlata a determinációról úgy hangzik, mintha nem volna menekvés számunkra a dolgok szorításából: a függések és kötöttségek bonthatatlanul behálózzák létünket. Vas István írja, hogy „determinációnkon a tudatunkkal áttörni – már egy neme a megváltásnak”.9 Az eszmélet nem pusztán a létünket meghatározó körülmények tudomásulvételén alapul, hanem a velük szembeni függetlenségen is. Tudomásul veszem, hogy sorsom a hatalomtól függ, de nem teszem meg neki azt a szívességet, hogy rettegjek tőle, vagy hódoljak neki.

Szimmetria és aszimmetria – konszonancia és disszonancia

Szuromi Lajos szerint van a műnek szabályos, szimmetrikus rendje. Szabolcsi Miklós nyomán felező logikai metszetet állapít meg a költeményben: „(…) az első hat versszakban a természettől a munkához, az emberhez és a rabsághoz jutunk el. A vers második felének témája pedig az ember a rabságban.” Szabolcsi szerint „Az első hat szakaszban a gyerekből felnőtt lett, az álmodóból eszméletre ébredt férfi, a VII–XII.-ben pedig ez a felnőtt eszmélkedik: mi a felnőtté válás útja, miért kell felelősséget vállalni, hogyan kell tudomásul venni a világot vagy elutasítani, hogyan kell megváltoztatni.” E meglátásokkal voltaképp egybehangzik Tamás Attiláé, mely szerint a középtengely után, a VII. szakaszban következik be a vers legjelentősebb fordulópontja: a ráció rendje itt megbomlik, s „egy szilárd rend elemei fordulnak visszájukra”. Ez a költő világképének „fölfeslésére” utal, amely a várt világforradalmi átalakulás helyett uralomra jutó fasizmus és az elfajuló bolsevista diktatúra miatt következett be. A mű szerkezete másutt is meglepetésszerű fordulatokat jelez, szemléltetve, hogy a világról szerzett képzeteink milyen sokféle indíttatásból, egymástól független és egymásnak ellentmondó tapasztalatokból, érzelmekből, ítéletekből származnak s állnak össze. De kétségtelen, hogy ez a mű legélesebb fordulata.

Szuromi elfogadja a logikai felezést, de máshogy értelmezi, mint Szabolcsi. Az első részben a költő az értelem küzdelmét idézi föl az impulzív létezésmód s az érzelmi megismerésmód csapdáival szemben. A másodikban pedig már az értelem uralkodik, de újra meg újra visszanyúl érzelmi fedezeteihez. Ezek nem küszöbölhetők ki az emberség sérelme nélkül. Kétely övezi a szülőkhöz, tanítókhoz és példaképekhez való viszonyt, de nem azért, hogy megtagadja őket, hanem hogy megszilárdítsa az ember szabad választásokon alapuló autonómiáját. „Az én vezérem bensőmből vezérel!” – hangoztatja a költő a Levegőt!-ben, melynek két utolsó szakasza szorosan kapcsolódik az Eszmélet gondolatvilágához.

Látjuk már, hogy a szakaszok nem igazodnak egymáshoz valamilyen szabályszerűség alapján. Ugyanakkor kétségtelen, hogy egymásból következik az I. vers hajnala és a II. visszatekintése az álmokra. Az V. és a VI. darab is szervesen összefügg, mert az V. rámutat egy fájó emlékre, a VI. pedig a lélekre, ahol a szenvedés fészkel. A VII. és a VIII. vers közt is van közvetlen képi és logikai kapcsolat: e két szakasz a csillagos égbolt látványából meríti archetipikus – akár a népköltészet csillagos egére, akár a platóni ideák szféráira utaló – jelképét. A „Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent” arra utal, hogy a kint és a bent – a III. és VI. szakaszban is felbukkanó fogalompár – fölcserélhető: az egzisztencializmus szerint (voltaképp a marxista dialektika szerint is) a belső valóságnak kell meghatároznia a külsőt: a tudat képes áttörni a determinációt.

Az Eszmélet a formájával is szemlélteti tartalmát: a mű saját szerkesztési elvét néhol mintegy „kibeszéli” vers. A IV. darab farakás-képe a zárt formára utal, a befejező szakasz fülkefényei a vers hiátusaira és töredezettségére. A VII. szakasz megbomló törvénye a belső rend viszonylagosságáról is szól. A kép oly gazdag, hogy a relativitáselv is benne rejlik. Einstein alig több mint egy évtizede közzétett elmélete is a csillagos ég vizsgálatából született. Ez a József Attilára oly jellemző költői kép éppúgy csak lángelmétől származhat, mint a bolygók felszínét érintő fénysugarak elhajlásából levont fizikai tétel, amely alapvetően hozzájárult az új természettudományos világkép kialakulásához.10 Itt-ott a nem szomszédos szakaszok is előre- és visszautalnak egymásra. Az elemzők által megállapított felező cezúrán áthajlik a sok szálból összefont gondolat egy-egy fonala. A VI. szakasz „ott kívül a magyarázat” fölismerésszerű tételére is vonatkozik a VII. vers belátása, a „láttam, a törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol”. Még szorosabb az összeköttetés a VI. versszak „Rab vagy, amíg a szíved lázad” és a VIII. vers börtöncella-képe közt. A II. szakasz súlyos kijelentése, „a vas világ a rend” vas-motívuma visszaköszön a VIII. strófa cellarácsaiban, a IX. „Hallottam sírni a vasat” köszörűzajában s a záró vers tárgyilagos helyszínmegjelölésében: „Vasútnál lakom.”

Tverdota György szerint „(…) a versszakok nem fűződnek föl egy gondolatmenet közös szálára, nem illeszkednek szoros kompozícióba, egymáshoz képest mellérendeltek, laza ciklus-szerkezetet alkotnak. (…) A 12 rész tehát úgy kapcsolódik egymáshoz, mint egy filozófus aforizmagyűjteményének darabjai.” Elfogadjuk ezt – de nem kizárólagosan. Az ellenpéldákat láttuk. Ezek a rejtett összefüggések megfelelnek a művészi tömörítés alapelvének, a szükséges és elégséges elvének. Szükségesek és elegendők ahhoz, hogy fölkeltsék bennünk a végtelenül összetett érzelmi és tudati organizmusból kiragadott képek és aforisztikus képi-gondolati kombinációk szervességének hangulatát. Amiből arra a következtetésre juthatunk, hogy az egyes verseket, versszakokat nem csupán a közös forma, a központi téma és a személyesség tartja össze (azzal együtt, hogy a beszélő hol első személyben szól, hol önmegszólítással él). Működnek rejtettebb áramkörök is, amelyek hol kigyújtják lámpáikat, hol nem. Nem tagadható például, hogy a megfontolt előadásmódon és a kiérlelt bölcsességen is átüt a társadalmi indulat, a régi és időszerű sérelmek sajgása, a sebzettségből fakadó szenvedély, amely – mint a pátosz iskolapéldáiban, a görög drámákban – a szenvedéssel azonos. A költemény tárgya nem általában az emberi eszmélet, hanem a versbeli én konkrét eszmélkedése. Vagyis legszemélyesebb ügye. Nessus ingeként égeti a beszélőt maga a szellemi művelet: „Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat.” Az erős személyesség rendre átvérzi a vers szövetét: úgy éreztem; sovány vagyok; ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka; lapultam; holtan lestem; fölnéztem; láttam; gondoltam; hallottam; láttam; nem tudok mást, mint szeretni; ma is látom; el-elnézem; én állok; én könyöklök és hallgatok – csupa önvallomás, szubjektivitás, és ha nem ellentmondás egy ilyen tárgyias versről így beszélni: színtiszta alanyiság ez. Az én szó ismétlődése is jelzi a mű végén, hogy alig van izgalmasabb és összetettebb, minden lehetséges ismeretre kiterjedő kérdésgubanc, mint az, hogy mi az én, mit jelent önmagában és a többiekhez viszonyítva, mit a bogarakhoz és a csillagokhoz képest, mit a langyos boldogságban és krisztusi öntudattal, mit jelentett a kiszolgáltatott kisgyereknek s a felnőtt embernek.

Idő és tér

Mindenkinek feltűnik az első és az utolsó versszak ellentéte: a mű a hajnallal kezdődik és az éjszakával végződik. Ez azonban egészen más, mint sok régi költeménynek a természet rendjét követő ívelése reggeltől estig (vagy tavasztól télig). A már idézett „Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent” képsorban a nap és a hold nem csupán világító égitestek, hanem a homályos ösztönök, illetve a fénylő értelem jelképei is. Sokáig mérlegeltem magamban, hogy miért hiányzik ebből az egész emberi létezést összefoglaló költeményből éppen a szerelem. Nos, a hold erre utal a racionálisan alig követhető ösztönök, az érzelmek, az erotika, a szerelem hagyományos szimbólumaként. A szerelem is befolyásolja eszméletünket, része öntudatunknak. Ez az egyik legerősebb (élettani és lelki) kapocs, amely az emberiséghez köt minket. Ugyanakkor az, amit eszméletnek tartunk, nem a szerelemről szól elsősorban. Az eszméletről alkotott fogalmunkat nem Afroditének köszönhetjük. Ezt a költeményt nem ő és nem a mámor istene, Dionüszosz, hanem a mindent megvilágító Apollón ihlette. Ez persze nem azt jelenti, hogy a műben nem ismerjük föl a költő mindenkori dionüszoszi vonásait, a megfegyelmezett formán is átütő, a kínok fűtőanyagával táplált elragadtatást – Füst Milánnal szólva a tudatalatti tartalmakat kivetítő képekben a látomást és az értelem pátoszában az indulatot.

Az Eszmélet gondolati költemény, amely nem egy fellobbanó érzelem hatására született, mint az Óda, és nem az élesen hasító fájdalomban fogant, mint a Nagyon fáj vagy a Kései sirató. A költemény a meditáció viszonylag egyenletes hőmérsékletét viseli magán témájának, az eszmélkedő értelem működésének megfelelően, noha ez a mű is a költő szenvedéstörténetét „dolgozza fel”. Ilyen értelemben viszonylagos harmónia uralkodik a műben. Akkor is, ha fölidézi a diszharmóniát. És akkor is, ha látjuk a heurisztikus megvilágosodás villámfényeit. Főként a VII., VIII. és IX. szakaszban (íme egy újabb csoport), ahol erősödő pátosz kíséri a gondolat születését. A szenvedély magából a gondolkodásból fakad: az intellektualitás pátosza hatja át a költeményt. A költő épp ezt a szenvedélyt óhajtotta kivetíteni önmagában, s nem a szerelmet vagy mást. A „boldogság” képzetét is távol tartja a szerelemtől, nem hagyja, hogy beszennyezze az a langyos pocsolya, amelyet a nyárspolgári középszer jelképeként festett róla.11 A beszédhelyzethez legszorosabban az utolsó szakasz kapcsolódik. A vasút melletti lakóhelyet kijelölő helyszín s az „én könyöklök és hallgatok” szavak, melyek a verset lezárják, visszahatnak az egész műre, és utólag konkréttá teszik az én helyzetét, hasonlóan, mint A Dunánál vagy a Hazám című költeményt a verskezdő kép.

A vers hol jelen, hol múlt idejű, hol pedig időtlen, állandó érvényű igazságot rögzít. A záró versszak igéje úgy jelen idejű, hogy állapotszerű helyzetre utal („Vasútnál lakom”). A pontosan meghatározott élet- és környezetrajzi adatok, a jelentőségteljesen kimerevített pillanatok („egyet ütött”) ellenpontozó hatása kiemeli az örök érvényű igazságokat. A kompozíció kihagyásos fölépítésén kívül részben a pillanatnyi és az örök gyakori váltakozásának is köszönhető a költemény feszültsége. A kihagyásos szerkesztés nemcsak a szakaszok közti, széles hézagokra igaz, hanem több ízben a versszakokon belül is érvényes – a VI. vers például négy-öt önálló gondolatot tartalmaz, amelyeket elsősorban a mondattani párhuzam és a zenei forma tart össze. Vannak egységes gondolati futamok, mint a példázatszerű IV. és XI. darab, és vannak kis elbeszélések, mint az V., vagy „epikus” helyzetleírások, mint a XII. Ezekben ott feszül az indulat valamilyen neme – az emlék fájdalma, a megvilágosodás élménye vagy az emberi világ féltése –, de a költemény feszültsége az egymást követő versszakok aspektusváltásaiból is származik.

Váltakoznak a térbeli, a nagyságrendi s az anyagszerű tényezők is. A csillagos ég végtelen távlataitól a teherpályaudvar, a farakás és a börtönrács embernyi nagyságrendjén át a napvilágra kipörgő parányi bogarakig, illetve a „csilló véletlen szálainak” anyagtalanságától a viszolyogtató óriáshízón át a meghasadó múlt tátongó űrjéig terjed a skála. Mindezt tudomásul véve fogadjuk el Beney Zsuzsa megállapítását a műről Az Eszmélet lírája című esszéjéből: „Mivel idő és tér koordinátái nem vonatkoznak rá, így hát az idő és tér homogenitására alapozott logika törvényei sem – ezért közelíthető meg a vers másféle tér- és időképzetében, a »líra logikájának« eszközeivel.” Az eszmélő tudat a létezés teljességét ragadja meg a végtelenre kitágított időben és térben. A kiragadott tér- és időtöredékek nem esnek szét elemeikre, hanem a kaotikusságot megszüntetve-megőrizve, konstruktív módon összeállnak, mint a korabeli Bartók-zene alkotásaiban.12

A feszültség növelése érdekében rendkívül magas absztrakciós szinten jelennek meg a kozmoszba kivetített eszmék, amelyek fogható, szemlélhető konkrétumokhoz kapcsolódnak.
A mű konkrét-szimbolikus jellege ebben a túlfeszítettségben is megőrzi klasszikus egyensúlyát. Hozzájárul ehhez az egyenletes, férfiasan higgadt hangvétel és a panaszmentes rezignáció, mely a tragikus tapasztalatokból következik. Csupa megkínlódott igazságot sorakoztat föl a költő, de a tanulságok mind az eszmélkedő tudat javára fogalmazódnak meg. Nem optimizmust érzek ebben, mint a vers számos elemzője. Az Eszmélet szerzője mintha már túljutott volna saját sorsán, mintha már közömbös volna saját jövőjét illetően. Inkább érzek benne mély megrendültséget, amely annak a belátásnak nyomán tölti el a beszélőt, hogy érdemes embernek lenni, emberül élni, szenvedni és eszmélni. A költő nem adta meg magát – de már csak egy érdekli tartósan és egész lényét kitöltően: a nagybetűvel írandó Igazság.

Aforizmák, szállóigék

Sokan megállapították már, hogy az Eszmélet valóságos tárháza a költőre máskor is jellemző szentenciáknak. Alig van még egy költőnk (lehet, hogy más nem is veheti föl vele a versenyt), akinek verseiben annyi szállóigévé vált, aforisztikus mondat, versrészlet található, mint az övéiben. Nemes Nagy Ágnes megállapítja, hogy „József Attilának szinte teljes motívumkincse felsorakozik az Eszméletben, (…) olyan szentenciózusan, mint egy kőtáblára váró citátumgyűjteményben.” Beney Zsuzsa egyenesen „a világirodalom egyik leginkább definitív költőjé”-nek nevezi az Eszmélet szerzőjét. Közbeszédünk része lett az anyagi biztonság s a családi boldogságot – illetve ezek hiányát – kifejező „Nem dörgölődzik sült lapocka / számhoz s szivemhez kisgyerek”. Kétkulacsos viselkedést látva önkéntelenül fölmerül emlékezetünkben az „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret”. A „minden mindennel összefügg” elvét foglalja össze tömören és gazdagítja az „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ” és folytatása.

Az okok és következmények rendjére figyelmeztet minket az „Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat” s a belőle sarjasztott, kijózanító intelem: „s te lelkedet érzed, a lázat”. Aforizmagyűjteményünk gyöngyszeme a „láttam, a törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol”. Emlékszünk olyan jelenségekre, amelyek megbonthatatlannak hitt törvényszerűségeket kezdtek ki. Filozófusok hivatkoznak a IX. versszak schopenhaueri csengésű „képzet”-fogalmára.13 A X. számú vers teljes egészében az érettség, a felnőttség és önállóság költői definíciója. Életbölcseletünk elengedhetetlen citátuma a XI. szakasz boldogságról adott, viszolyogtató képsora. A X. versszak szeretetet és öntudatot felmutató szállóigéje pedig, a „nem tudok mást, mint szeretni, / görnyedve terheim alatt”, illetve a „minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!” (a műben található két felkiáltó mondat egyike) betetőzi az Eszmélet gondolati kincsestárát. A kétezer éves keresztény kultúra értékrendjébe illeszti a költő meggyőződését. Babits joggal írja nem is egy esszéjében, hogy a költőiségnek egyáltalán nem kritériuma az eredeti, újszerű és magvas gondolat, nagy versek igazságai is sokszor alig használható közhellyé laposodnak, ha prózába fogalmazzuk át őket. Az Eszmélet kivétel – filozófiai meggyőződésünk fontos elemeit köszönhetjük neki.

Ezek az aforizmák úgy simulnak a költemény szemléltető anyagába, úgy fonódnak össze a költői képekkel, metaforákkal, megszemélyesítésekkel és hasonlatokkal, hogy az egyensúly sosem billen föl. Az intellektualitás hangulatát különösen fokozzák a bölcseleti kifejezések. Az eszmélet, az álom és a valóság, a képzet, a rend (A város peremén szavával: „gyönyörű képességünk”), a bizonyosság, a determinált, a szenvedés, a magyarázat, a filozófiai véletlennel szembehelyezett, majd erkölcsi kategóriaként használt törvény, a bergsoni vonatkozású mult, az egzisztencialista szabadság és a rabság, a krisztusi szeretet, az eszmélettel szinonim öntudat, az élet, amelyet a halál ráadásaként kaptunk, a kétes értékű boldogság és az örök éj, az élet előtti és utáni lét, amely a végtelenségbe foszlik. Közvetett formában benne munkál a versben Heidegger két alapfogalma, a lét és az idő, akárcsak az idő szubjektív képzete, a bergsoni tartam és az intuíció. Jelen van a marxi determinizmus csakúgy, mint az osztályharc elmélete.

Mindez egy pillanatig sem árt a költőiségnek: e súlyos gondolatok mély érzelemmel telítetten fakadnak a gyerekkori emlékekből, a megszenvedett élettapasztalatokból s a jelen léthelyzetéből. Ez nemcsak a kötött forma klasszikus fegyelmének és méltóságos zengésének köszönhető, nemcsak a költészetben ritka, súlyos és eredeti gondolatoknak, hanem annak is, hogy magunk előtt látjuk az élet gazdagságát, és átérezzük a személyes létezés élményét, a galaktikus világ s a parányi mikrokozmosz látványait, az anyagtalan álmokat, a múlt gomolygó emlékképeit, a törvények működő fogaskerekeit s a foghatatlan fogalmakat. Érzékeljük a félelem ízét, a posványos állati boldogság zsíros szőkeségét, a berácsozott égbolt nyomasztó, cementfalú szabadsághiányát. Látjuk a dolgok kölcsönös, szoros meghatározottságát a farakás-képsorban, amelynek szövegével nem véletlenül példálózott László Gyula a kubista-konstruktivista Barcsay Jenő festészetét bemutató könyve lapjain. Hol ilyen modernista állóképekben szemlélhetjük a gondolatot, mint a IV. versben s a berácsozott égboltú VIII.-ban, hol filmszerű mozgókép jeleníti meg a mű eszmélkedő hősét és környezetét, mint a XII. vers eliramló vonatfülkéinek fényeiben. A II. versszak színes képsora az álomról szürrealista festmény éppúgy lehetne, mint Kandinszkij mágikus színfoltjai, melyek az ösztönvilág spontán, mégis törvényszerű működését vetítik elénk.

Képek

A költői kifejezés vizsgálatában a szinte végeláthatatlan feladat teljesítése helyett be kell érnünk néhány példával. (Nem véletlen, hogy az Eszméletről könyvterjedelmű elemzések is születtek.)

Már a kezdő sorokban megejt a kép varázsa, melyben „Földtől eloldja az eget / a hajnal”. Réges-régi hagyományokra emlékezet ez a kezdés, Homérosz és Arany János gyönyörű hajnal-megszemélyesítéseire (érdemes fölidézni a Toldi 11. énekét: „Fölvevé a hajnal piros köpönyegét, / S eltakarta vele az égboltnak felét”). Mégis, milyen eredeti, ahogy a hajnal eloldja az eget a földtől: fölrémlik benne az Ótestamentum teremtéstörténete, amelyben Isten különválasztja az eget és a földet, a fényt és a sötétséget, s így hangulatával nemcsak a reggeledés, hanem a világteremtés képzetét is elhinti bennünk. Milyen merész a folytatás is: „a bogarak, a gyerekek / kipörögnek a napvilágra”. Egy ősi találós kérdés szól ily tömören a napkeltéről: „Csontkürtök kürtölnek, / arany deszkák hasadnak, / földi férgek mozognak”.14 Ott bogarak és gyerekek, itt férgek, amelyek egyúttal emberek – s a buddhai létszemléletnek megfelelően sem itt, sem ott nem bántó a párhuzam.

Döbbenetes ellentétet érzékelünk, amikor a II. versben ezt olvassuk: „Most homályként száll tagjaimban / álmom s a vas világ a rend.” Az álomból ébredő félig még mákonyos állapotába szinte belehasít a zord fölismerés. Ugyancsak varázsos a IX. versszak kettős hanghatása, a „Hallottam sírni a vasat, / hallottam az esőt nevetni”. Ilyesmivel másutt is elbűvölt már – a „fülelt a csend – egyet ütött” éjszakai titokzatosságával vagy a bénultságban is érezhető feszültségével. De itt ki kell térni egy különös „csúsztatásra”. A „Hallottam sírni a vasat” a 20. század húszas–harmincas éveiben viszonylag egyszerű megszemélyesítésnek számít, ha például Tóth Árpád Körúti hajnalára gondolunk, amelyben „Villamos jajdult ki a térre”. Ám a következő sorral, a „hallottam az esőt nevetni”-vel párosulva már új dimenzióba kerül. A vas (a II. verset is figyelembe véve) az ipari társadalom és a háborút átélt s újabb háborúra készülő modern világ kulcsszava, az eső pedig nyájas természeti fogalom. A természetet átlelkesítő ókori mitológiák istenneveivel lehetne megnevezni ezt a szembeállítást. A világkép teljességét érzékelteti e két sor hatalmas kontrasztja. Úgy állnak szemben egymással, mint a vers kezdetén az éjszakai álom és a nappali világosság, majd a vers végén újból a sötétség. Mint a fegyver és az öntudat fogalmi kettősében Árész és Pallasz Athéné. Jogos az észrevétel Szentkuthy remeklő esszéjében: József Attila mítoszalkotó mester – olyankor is, ha ellenmítoszt kezdeményez a hamis boldogságképzet érvénytelenítésére a göndör hízóval, mely példázatosságában sem „tanítás”, hanem maga a szavakban megtestesült keserűség.

Még az utolsó szakasz képsorára hívom föl a figyelmet. A prózainak induló leírás szinte észrevétlenül lendül át a legmagasabb szintű költőiségbe. A „lengedező szösz-sötét” anyagszerűvé varázsolja a vonatfülkék fényével meg-megszakított éjszakai homályt, és előkészíti a végtelen időbe vezető hasonlatot: „Így iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok.” Az eszmélő öntudat fénye fölvillan, jeleket fog fel és jeleket ad magáról az örökkévaló éjszakában, fogalmat alkot a létről, a lélekről és a mindenségről. Akaratlanul arról is, amiről ez a vers hallgat: Istenről.

Jegyzetek

1Szabolcsi Miklós: Eszmélet, 1968.; Szuromi Lajos: Eszmélet, 1977.

2Tverdota György: József Attila, 1999.

3Gyertyán Ervin: József Attila. Arcok és vallomások, 1970.

4A versszimfónia példáit bőven idézhetjük líránkban Janus Pannoniustól és Balassitól a közelmúltbeli klasszikusokig. A névátvitellel régebben is élhettek az esztéták, de igazából Weöres Sándor működésével nyerte el polgárjogát irodalmunkban: összesen tizenkét versét (vagy verscsoportját) látta el „szimfónia” névvel. Ezekből tizenegyet önálló kötetben is megjelentetett (Tizenegy szimfónia, 1973.) A versszimfónia nem műfajfüggő: lehet elégia, óda, rapszódia, gondolati költemény, poéma, „hosszúvers”, sőt „éposz”, elbeszélő vagy epikolírai költemény (Petőfi: Tündérálom), illetve ballada (Arany: A walesi bárdok) – amennyiben belső gazdagságuk a „tisztán” lírai műfajok remekeihez fogható.

5Az Eszmélet keletkezését megelőzőn József Attila más versekben is használta a villoni „testamentumok” és balladák formáját (Vigasz; Bérmunkás-ballada; Haszon – mindhárom 1933).

6Nemes Nagy Ágnes szerint az Eszmélet „…itt-ott lélegzetvételével is Villonra üt, például az Apró képek balladájára: »Tudom, mi a tejben a légy, / Tudom, ruha teszi az embert, / Tudom, az új tavasz mi szép, / Tudom, mely gyümölcs mire termett«. József Attila: »Hallottam sírni vasat, / hallottam az esőt nevetni. / Láttam, hogy a mult meghasadt / s csak képzetet lehet feledni«.” (Miért szép? Eszmélet. Gondolat, 1968.) Szentkuthy Miklós így látja József Attila alkati hasonlóságát Villonnal: „Érezzük azt is, hogy a Villon-értelemben vett »szent csavargónak« valahogy cinkosa, vérrokona a rokontalan természet.” (József Attila, 1947. In Múzsák testamentuma, 1985.)

7Más elemzőkkel egybehangzóan állapítja meg Nemes Nagy Ágnes az Eszméletről adott elemzésében, hogy „(…) az egyes részek, a versszakok rendeltetése félreérthetetlen, összefüggésük azonban homályos (…). Ennek a nagy versnek egyik legfőbb hatása éppen a kihagyásaiban van, vagy inkább a szorosra kötött versszakok és a laza, kihagyásos versfűzés ellentétében.” Lásd: i. m.

8Beney Zsuzsa „az egymástól különböző homogén világok koegzisztenciájá”-ról ír érzékeny elemzésében. (Az Eszmélet lírája. József Attila-tanulmányok, 1989.)

9Vas István: A pisztráng pikkelyei. Egy Kálnoky-versről. (Az ismeretlen isten, 1974.)

10Vö.: ifj. Gazda István: József Attila és a relativitáselmélet. In József Attila útjain, 1980.

11Hogy miként vélekedett József Attila az autonómiáját vesztett, manipulált emberről, arról különösen két verse, a Kispolgár (1930) vagy A szigeten (1934) győz meg minket.

12József Attila Egy Bartók-tanulmány vázlata című prózájában olvashatjuk: „Csak disszonancia által lehetséges alkotás. A konszonancia nem egyéb megértett disszonanciánál.” Az Eszmélet belső szerkezetére is érvényes ez: a költemény zárt, klasszicista formában megírt alkotás, mely „szabálytalan” kompozíciós rendjében, merész asszociációs megoldásaiban és képalkotásában gazdagon merít a századelő modernista törekvéseiből, például a szürrealizmusból (II. vsz.) vagy a konstruktivizmusból (IV. vsz.).

13Vö.: Arthur Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet.

14Lásd Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című gyűjteménye I. kötetében.