Bodor Béla

…rövid szoli? Apropó: mihez képest?

Dukay Nagy Ádám: Hosszú eltáv

A Hosszú eltáv az 1975-ben született Dukay második verseskötete, megelőzte egy összeállítás 1998-ban a Palócföld Könyvek-sorozatban Szobrok az esőnek címmel. Nem egészen új már ez a második kötet sem, megjelent róla néhány recenzió, és nagyon tanulságos olvasmányok ezek. Tiszteletteljes tanácstalanság árad belőlük. Dukay versei poétikájukban, olykor szintaxisukban is, de szemantikájukban mindenképpen szokatlanok, nehezen vagy egyáltalán nem fejthetők meg a jelentésképzés bevett eljárásaival. Olvastukkor mégis az a benyomásunk támad, hogy pontos mérlegeléssel, gondos kidolgozással készült, minden elemükben átgondolt szövegek. Ez pedig ellentmondásban van azzal a körülménnyel, hogy egy büdös szót sem értünk belőlük. Hogy van ez?

Dukay versei jelenetek leírásából, képekből és kiürített jelentésbázisú állításokból szerveződnek. Az Így marad minden című, viszonylag rövid vers például így hangzik: „A próza előtt őszinte lesz, / semmi elvárhatót nem fog tenni. / Ezt-azt összecsomagol, / apróságokat tesz a zsebébe. / Évek óta nem mozdult már; / a nyárhoz öreg, / nem érinti a hátizsákot, / a kinőtt szoba faláról / hajdani sztárok biztatják – / közöttük marad.” A versnek van még egy mottója is: „Kávéházban élni…”, ami a szöveget meglehetősen jól meghatározható történelmi kontextusba, az 1920–30-as évek Budapestjének világába állítja. (Nagy Lajos Budapest nagykávéházának vidékére.) A cím ezúttal kommentálja a szöveget, de világához nem visz közelebb. Annyit tudunk, hogy a vers egy ismeretlen személyhez és egy értelmezhetetlen eseményhez kapcsolódik. A személy a mondatok rejtett alanya, akiről Dukay tárgyai közvetítésével ad felvilágosításokat: hátizsák, kinőtt szoba, sztárok képe a falon. Olyan emberről van szó, aki valaha hátizsákkal járta az országot, de aligha természetjáróként. A hátizsák itt a fiatalok stoppoló-csövező kóborlásait juttatja eszünkbe, akik különösebb szervezés nélkül utazgattak nyáron, kevés pénzzel, alkalmi partnerekkel, útjukat egy-egy zenekar nyári koncertjeihez igazítva. Az 1970–80-as évek fiataljainak, a „’68-as nemzedéknek” a jellegzetes életformája volt ez. (Ma is folytatják a rockerek, de az ő társadalmi csoportjuk sokkal zártabb, életük kellékei a versben nincsenek jelen.) Tehát két, egymásnak ellentmondó információnk van a vers alanyáról: nyomorgó költő a ’30-as évek Budapestjén, illetve kiöregedett rockrajongó a kései szocializmus korából. Az esemény megközelítése úgy a legegyszerűbb, ha behelyettesítéssel próbálkozunk. Helyezzük a következő szavakat a próza szó helyébe: koronázás, kilakoltatás, kivégzés, szentté avatás, kivándorlás, esküvő. A történet mindegyik (és még számos további) esetben egy csapásra értelmet nyer. Mindig más értelmet persze. Azt látjuk, hogy a szöveg akkor válik drámaian értelmessé, ha a próza szó helyére olyan kifejezést állítunk, ami az ember életében alapvető változást hoz. Ha jelentéktelen eseménnyel próbálkozunk – újságolvasás, szalonnasütés, borotválkozás, villamosjegy-vásárlás, befűtés stb. –, a szöveg szintén értelmes lesz, hangoltsága azonban szánalmasan vagy groteszk módon ironikussá válik. De vajon maga a próza mit jelenthet, miféle eseményt jelöl? Minthogy a kontextusból („verseskötet”) tudjuk, hogy költemény szövegét olvassuk, arra következtethetünk, hogy a szerző költő. Az ő életében a „próza” mint esemény azt jelentheti, hogy felhagy a versek írásával, és áttér a prózára. Így a vers hangulatilag a groteszk-ironikus típus felé mozdul el. Ha azonban általánosabb értelmet tulajdonítunk a prózának – „az az életkor, mentalitás, illetve életmód, melyre a prózaiság: a költői szépségek iránti közömbösség, érzéketlenség, ridegség, a gondolkodás túlzott józansága jellemző” –, egy árnyaltabb és érzelmileg is összetettebb jelenetet kapunk, ami az elsivárosodásról, a fiatalság elmúltával az öregségbe lépésről szól egy olyan ember esetében, akinek az életéből kimarad maga a felnőtté válás. És mégis: ha lehorgonyzunk ennél a jelentésnél, és megpróbáljuk a szöveg jelentésrendszerét ennek megfelelően szorosabbra fűzni, elemei sorra értelmüket vesztik. Elromlik a vers, kihullik belőle éppen az a közlemény – a fenyegetettség, balsejtelem, szorongás hangoltságának megélése a leírt térben és az adott tárgyak között –, amellyel az első olvasás során hatott. Vagyis Dukay verse azt várja el az olvasótól, hogy aktívan és kreatívan tevékenykedjék, igyekezzen megkeresni a titok nyitját, de ne jusson eredményre. Torpanjon meg a rejtvény megfejtése előtt.

A titokzatos szavak (melyek a fenti vers próza szavának szerepében jelennek meg a többi versben) olykor nemcsak kontextusukban, hanem magukban véve is rejtélyesek. A Borkötő című darab például így kezdődik: „Ha a berkéhez értenék, / másképp lenne minden.” A borkötő kifejezést semmilyen szótár nem ismeri. A savkötő mintájára nevezhetjük így például a borkóstoláshoz fogyasztott sajtot vagy almát, vagy a kötény jelentésű kötő, előkötő (nem tévesztendő össze a menstruáció idején régen viselt ruhadarabbal!) analógiájára azt a (bőr) ruhadarabot, amit a must préselése vagy a bor fejtése közben viselnek a borosgazdák. A berke ezzel szemben túlontúl sokféle jelentésű, lehet maga a juh vagy annak egyik fajtája (a merinói), a mogyoró vagy a fűz virágzata, a kukorica címere, a tocsnihoz hasonló lepényféle, a káka buzogánya és még az ördög tudja, mi minden. Meglehet, hogy Dukay a juhászokra gondol, és a nekik tulajdonított ördöngös tudományra, amikor arról beszél, hogy „…ha garabonciás érkezne hozzánk, / az emberek asztalom felé mutatnának: / »Ő az, aki mesélni tud arról, / milyen is az élet mifelénk.«” A vers ebben az összefüggésben az ősi tudásokról és az archaikus otthonosság-érzésről szól, idillien és patetikusan; a címmel azonban nem tudunk mit kezdeni. Lehetséges, hogy a titokzatos cím egyszerűen arra való, hogy bizonytalanságban maradjunk olvasatunkkal. (Egyébként Dukay verseiben gyakran felbukkannak meseszerű jelenségek és mesehősökre emlékeztető alakok. Ilyenek A társulat tagjai, akik a város felett röpködnek éjszakánként, de Az idegen vagy Az ügyeletes is, akik nem többek önmaguknál, csak a mindent mitizáló költőképzelet varázsol belőlük, Gelléri vagy Mándy módján, rejtelmes mesehősöket.)

Ugyanilyen kettős (mondjuk ki: mitikus és mágikus) szerepben jelennek meg azok a ritka, réteg-, táj-, szak- vagy csoportnyelvi szavak is, melyeket Dukay többnyire költeményei címében helyez el, hogy a versvarázslatból az evidens jelentéseket eltávolítsa. Ilyen a biológiai-orvosi szaknyelvből való in situ, a szociológiai-orvosi életesély, az ifjúsági szlengbeli bebékélés, a nyelvtani rejtett alany, a tibetológiai mantra, a kriminálpszichológiai-orvosi kapudrog vagy a nemrég még köznyelvi, mára alig ismert védett kor. Használja ezeket a szavakat, de meg is menti őket azzal, hogy verseinek komplexebb és esztétikailag meghatározott-felépített közegébe helyezve kiemeli őket a szógettóból.

A nyelvi játékokra mindig érdemes odafigyelnünk. Például az In situ beszélője egy megszemélyesített ház, érzésem szerint egy elhagyott, bontásra váró, többszintes bérház. Az aránylag hosszabb szöveg utolsó tíz sorában azonban pontosan meg nem határozható helyen megváltozik a narrátor személye, többes szám első személybe kerülnek az igék, és a záró sorokban már a ház korábbi lakói vallanak kötődésükről. A vers így kezdődik: „Talán ma, talán holnap szemhéjam mögött / bezárulnak az ablakok és én szótlanul várom, / hogy az öreg ajtókra lakat kerüljön végleg” – és így végződik: „Hosszú éj következik, s épp csak megvárjuk, / hogy az öreg ajtókra végleg lakat kerüljön. // Talán egy perc és kimondhatjuk: / Uram, mennyire szerettük mindezt.” Tehát a vers keretes szerkezetű, de a lakat képére (egyébként ebben a nyelvi közegben szerintem túlságosan is deklaratívan, szinte érzelgős nyíltsággal) kivezető szálként kötődik a vallomás. A lényeg azonban a beszédhang átcsúsztatása a tárgyból az emberbe. Ez a részvét, ez a szemérmesen szoros kontaktus ember és tárgy között a vers legfontosabb mozzanata.

Egy fura kettősségre szeretném felhívni végül a figyelmet. Vége-hossza nincs a kötet verseiben az otthontalanság toposzainak. Nyilas Attila, a kötet szerkesztője az Árgusban megjelent kötetbemutatójában – Heideggert parafrazeálva – azt mondja, hogy a mi időnkben nem költőien lakozni, hanem költőien költözködni lehet, és ezt az állapotot egyfajta otthonosságnak tekinti. Én nem hiszem, hogy a paradoxon kedvéért érdemes lenne feladni a logikát. Az öreg Heidegger 1951-ben már sok mindennel meg akart békélni, ennek jele ez a Hölderlin-értelmezés. Az életmű egészére tekintve azonban megérezhetjük ennek a gondolatnak és a Bevezetés a metafizikába Szophoklész-interpretációjának dialektikáját: „Sok van, mi hátborzongató, / De az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan.” Dukaynak nem az otthontalannal, hanem a hátborzongatóval van vitája, s ezért egy másik metafizika oltalma alá helyezi magát. Arisztotelész Metafizikájában az ember tudásvágyát eleve adottnak tételezi, aminek alapja az aiszthészeon agapészisz: érzékeink szeretetének elve. Dukay költészetében ez az alapelv a lét körülményei, viszonyai és tárgyai iránti gyöngédségben nyilvánul meg. „Ezt őrizni csak, igen, mint illatot és ízt, / mahagóni-napnyugtákat őriznek / a késő őszi gyümölcsök, / miknek magjában / ott szendereg az egész nyár” – mondja a Bebékélésben az elvesztettről. De ami megmaradt, arról is szeretettel szól: „Mutatnám az elázott-kiszáradt / teafiltert, az almacsutkát, ahogy / konzervdobozban alszanak…” Nem tudom, hogy ennek a képnek mi köze van a Hosszú eltávhoz. (Az idézet a címadó versből való.) Egyáltalán nem értem, hogy mi a mágikus értelme ebben a költészetben ennek a szónak. Az átmeneti távollét? Vagy éppen ellenkezőleg: az átmeneti otthonlét, ami legjobb esetben sem tarthat tovább, mint szombat déltől hétfő reggelig? Marno Jánostól (mert kell, hogy az ő neve is elhangozzék itt) idézve: „örömszó” lenne ez, akárcsak az öntözőkanna? Ahol eltáv van, ott szoli (szolgálat) is kell hogy legyen, a szó legocsmányabb értelmében. Szívesebben gondolom, hogy ez a szó is csak valaminek a „helyét fogja” ebben a sorban, ebben a szövegvilágban. Dukay költői ethoszának anyaga nem ez lesz, hanem az a bizonyos érzéki szeretetből adódó gyöngédség. Amit semmiféle beosztás nem vehet el, de ha elvész, nem is adhat vissza. (FISZ – Parnasszus, 2003)