Képes Gábor

Ötszáz év múlva is elolvassák

Tóth László: Átváltozás

Ha egy könyv az Átváltozás címet kapja, felvállaltan kapcsolódnia illenék az átváltozás kafkai hagyományához: a kispolgári lét teremtette féregember magánya és a magány miatti megigazulás, szánalom és életismeret körei határozhatnák meg értelmezésünket. Tóth László összegyűjtött versei Átváltozás címmel jelentek meg, de a féreglét (a „Horgodra tűztél, Uram!” ironikus felkiáltása Petrinél) s általában az emberi szenvedés kicsisége itt csak az egyik, de nem az egyetlen fontos eleme a verseknek.

A metamorfózis aktusában benne van minden változás és váltakozás, ami – az alcím szerint – az „itt” és az „ott” között lehetséges. Nem véletlen, hogy egyszerre írok váltásról és váltakozásról, ahogy a politikai terminológia is, eleinte heves vitáktól kísérve, most már mintegy egymás szinonimáiként egyszerre beszél rendszerváltásról, rendszerváltozásról és rendszerváltoztatásról. Váltás, változás, változtatás is benne van az átváltozásban, de Tóthnál bármilyen köpönyeg forgatása – semmiképpen nem!

Felvidéki, de sok-sok éve Budapesten élő magyar költő versei ezek, egy, a szó minden értelmében súlyos, majd hétszáz oldalas kötetben. A földrajzi, a kulturális, a politikai (s talán nyelvi) „itt” és az „ott” tehát adott, amennyiben a szerző számára az alkotás számos módja határátlépést jelent – határátlépést mint neoavantgárd kísérletet, és határátlépést mint mindennapi gyakorlatot Közép-Európában.

Nemcsak összegyűjtött verseket tartalmaz ez a kötet, de a versekre és a verseskötetekre megjelentetett számos reflexió gyűjteménye is: ilyen értelemben az „itt” jelentheti a szerző értékvilágát is, míg az „ott” az értelmezőkét. Minden, ami irodalom, egybekapaszkodik ebben a furcsa könyvben: primer és szekunder, szépmű és szakmunka – és megannyi határeset, a méltatás és az irodalompolitikai sasszé különböző rendű és rangú megnyilvánulásaitól személyes hangú üzeneteken át a paródiákig, a közös irodalmi örömszerzésekig.

Talán nem meglepő hát, ha egyszerre tűnik felettébb ódivatúnak és rendkívül újszerűnek: hiszen van benne valami a korai könyves kultúra miscellaneáiból, az egybegyűjtés helyi érvényű öröméből, az egymásra halmozás naiv mindentudásából; s van benne valami a modernség totalitásigényéből is; az élő, középkorú, 1949-ben született költő mintha kritikai kiadást adna ki művészetéből, a legnagyobb aprólékossággal, hogy minden referenciális és intertextuális utalás könnyedén felfejthető legyen.

S van benne valami egészen mai is, mintha a Petőfi Irodalmi Múzeum mutatná be – kéziratok híján – egy mai magyar költő winchesterét. Természetesen nem a fegyverre gondolunk, hanem a merevlemezre. Egy ilyen papírra vetett merevlemez ez a kötet.

S ahogy a merevlemezek a legnagyobb sterilitást igényelve, laboratóriumokban készülnek, efféle, külvilágtól gondosan elzárt objektum lehet ennek a munkának a műhelye is: kronológia és az időn belüli választás és elrendezés, a belső kánon adja az Átváltozás feszültségét, így alakul ki a magyar irodalomra és a világirodalomra, azon belül is főleg az antikvitásra, a klasszikus, összegző erejű életművekre oly sokat reflektáló költő immanens világa.

Az első írások tizennyolc éves korából valók, 1967-ből. A beat, a neoavantgárd, a dacos szembenállás versei (lehetnének) ezek, ahogy Tóth László maga is ebből a nemzedékből való, s így, bár most már a középnemzedékhez tartozónak mondatik, s remélhetőleg lesz még idős ember is, végzetszerűen örök fiatal. De ez az örökfiatalság már a legkorábbi versekben sem szertelen, és még az automatikus írás módszerével írt versfolyamok során sem teljesen szétburjánzó.

A ’68-as nemzedék tagja hát – és ne felejtsük el, hogy a csehszlovák ’68-é is, koránál fogva Párizsé is, és csak kevéssé a mi budapesti új gazdasági mechanizmusunké. Tehát azé a nemzedéké, Csehszlovákiában az Egyszemű éjszaka antológiában megjelenteké, akik igazán már a hetvenes években kezdenek el alkotni.

A hatvanas évek nemzedékének álmai punkzeneként, környezetbarát kupolaépületekként, kommunákként, mikroszámítógépes forradalomként és – nem kevésbé – a nyers testiségnek is teret engedő irodalomként a hetvenes években kezdenének hatni, erősödni, szárba szökkenni, de nem a hetvenes évek Csehszlovákiájában, ahol a politikai rendszer ellenhatása is adott. Így válik a kimondhatatlan kimondása nem tartalmi, hanem formai bravúrrá és a forma töredékességében is jelzéssé, tetté.

A neoavantgárd formai eszközei nála a magamutogatás – illetve a szó pejoratív áthallásai miatt írjuk inkább azt: magamutatás –, a legszélesebb spektrumú érzelem- és érzékletátadás alárendeltjei, olyan alárendeltjei, amelyek néha eluralkodnak a tartalmon is.

Bár nem idegen tőle a közéleti hang, a korszakot visszatükröző s nemritkán fricskázó megjegyzések beékelése (akár különféle jegyzetek és hivatkozási hálók formájában), amelyet az egyik derék lektor jelentésében azért „költőileg” adekvátnak érez, mégis sokkal több személyes hangot szólaltat meg, olykor béka, pók, víziló vagy más állatok emberhasonlításaival, a miniatürizálás és a legtömörebb nyelvi egységek ellentétező mozgatásaival, mint hogy kizárólag beatköltőnek nevezhetnénk.

Indulása és további pályája is érdekes, s gazdag, befejezetlen, de mindig valamilyen öszszegzés, számadás felé haladó költészete mellett – s egyenrangúan – műfordítóként, történészként, könyvkiadóként, irodalomszervezőként: valamiféle reneszánsz intellektusként is.

Személyességét viszont ellenpontozza, felül is írja, hogy szójátékainak, kevésbé mondott, beszélt, ha úgy tetszik: kevésbé szavalható, mint írott, vizuálisan felfogható művészetének van valamilyen hideg fénye, valamilyen poroszos, katonás keménysége: így még humora is karcos, markáns, s mert végig, még a patetikusabb írásokban is ironizál-tréfálkozik, végig kopog verseiben valamilyen száraz, idegen, döcögő nevetés – a bölcselkedés természetes velejárójaként.

Versei néha Tandorit parafrazeáló – megkockáztatom, hogy néha meg is előlegező – szövegek, de Tandori programszerű, vonzó infantilizmusa, játékos bája nélkül. Mindkettejükben munkál a leltárba szedés, a dokumentálás jótékony grafomániája, de ez Tóthnál klasszicizáltabbnak, néha látomásosabbnak tetszik, s folyamatát tekintve is egyre inkább e szakadás felé mutat. Bizarr szerelmi képekből, sokatmondó hiátusokból és mindent elmondó szimbólumok „trágár imáiból” összeállított mozaikok, nem teljesen szabályos haikuláncok, máskor mondókaszerű, leegyszerűsített-lecsupaszított szövegek sora bizonyítja már a kamasz költőnél is a tehetséget, amely aztán a nagy átváltozásban, az „Istentelen színjáték” során jut el a nagy korszakváltást (az InterNyettől az Internetig) konstatáló prózakölteményig: mintha korai búcsú lenne a kötet visszhangokat is lezáró utolsó verse, az 1985-ből való A szavak, a szavaim:

idegenül
s egyre idegenebbül lődörgök már
mondataim univerzumában
fáradtan leülök
s megpihenek verseim valamely szögletében
minél otthonosabban mozoghatnék bennük
annál inkább nem lelem helyemet
igék bolygói
főnevek napjai
jelzők kötőszavak meteorjai
írásjelek kusza miriádjai rajzanak köröttem
láthatatlan pályájukhoz titokzatos törvényeikhez
igazodva
és én nem értem
mit akarnak
mit akarhatnak
tőlem a szavak
a szavaim

Egy szerzőközpontú értelmezés szigorával tehát – amelyet adekvát lehetőségnek mutat a vers zárópont jellege – az Átváltozás a nyelvtől mint univerzumtól való búcsú, az értelmezhetetlenség megvallása lenne? Az írásjelek kusza miriádjai – jelzése éppen a vizualitás, a rajzás-rajzolás folytathatatlanságának?

Már az előző válogatott versekről, az Ötven tükör című, a szerző ötvenedik születésnapjára megjelentetett könyvről is azt írja egyik legkitűnőbb kritikusa, Vörös István, hogy: „műfaja tehát kudarckísérlet, vershajsza szűkmenetben. Válogatás.” (Ami elcsúsztatva is igaz, Kortárs, 2000/1.) Nos, az összegyűjtés a válogatás legmagasabb foka. Nemhiába nevezi a tanulmánynak is beillő utószó szerzője, Németh Zoltán „szent mazochistának” Tóthot.

Gondolatmenete szerint az Egész helyreállítása kétséges, de a rekonstrukció, az eredet, az egész felmutatása épp ezért sarokpontja, legfontosabb igénye és szüksége sok mai magyar költőnek: lehetetlennel való játék vagy épp a lehetetlennek titulált lehetőség próbálgatása. Tóth kötete Németh szerint szembeszállás a feledéssel.

Valóban: igazán és méltán elismert alkotóról van szó, a József Attila-díj, az Esterházy Károly-emlékérem és számos más díj birtokosáról, de nem biztos, hogy elbír a magyar irodalmi kánon még egy ennyire leltározó és ennyire tárgyiasult, ráadásul mennyiségében is ennyire hatalmas művet. Szemtelen irodalomszociológiai kérdés: kinek a polcára kerül majd egy hétszáz oldalas összegyűjtött művek – kortárs költő és habitusából adódóan nem médiasztár írásai?

Az összegyűjtés gesztusa nem éppen a feledést mélyíti el? Ha az olvasás korszakának végére értünk, ha a művészfilm is és a regény is a kommersz elvárásainak igyekszik megfelelni, milyen helyet talál majd magának a líra, s ebben a vélhetően redukált szerepben mennyire érzi majd magát jól – vagy mennyire érezheti magát bárhogy is egy olyan mániákusan rendszeres költő, aki éppen szembemenetel ezzel a folyamattal? Hiszen a kötet költeményeit – és itt szándékosan nem írunk verset! – végigkövetve éppen egyre extenzívebb, egyre realisztikusabb – összefoglalva: egyre prózaibb – jellegük a szembetűnő.

Ezekre a – költői – kérdésekre a könyv könyvészeti tulajdonságai adják meg a választ: az igényesség, a kemény kötés, a lenyűgöző szépség és a hófehér lapok. Fájdalom, hogy már nem a sokkal tartósabb rongyokból főzött, régi lapokra nyomtatták. De így is: egy könyv életében holmi ötven év – például InterNyettől internetig, majd internettől ki tudja hova – egyszerűen semmiség. (Kalligram, 2003)