Kiss Benedek

Metszetek

1.

Hánytorognak
a vadvizek.
Lábujjhegyre állnak
benne
a nyárfák,
szarkafészkeiket
az égnek felajánlják.

De kinek
háza dől,
malacát viszi az ár,
hogy szóljon istenéhez?
Fekszik a gabona,
a jég kaszál,
kígyótestéből ez a nyár
méreggyöngyöket verejtékez!

2.

Dörög az ég, mint a rianás, s a villámok az ember
szívében gyökereznek.
Csak csínján a borotvával – éles a penge, és
zuhog most kint az eső.
Tankok szántanak, repülőgépek vetnek –
Halál arat, merre a szem lát.
Te vagy csak a remény, birsalma régi illata az
almárium tetején.
A Gesztenyés parkba ma nem megyünk, kedvesem,
a világ szilánkokkal teli.

3.

Csend.
Az elme
magába mélyed.
Hallgat.
Reményt kuporgat.

Horzsolódnak a kontinensek,
mint a malomkő.
Morajjá őrlik a csendet.

Így születik a tengermoraj.
Mögötte
emberi jaj.
Mintha állkapcsok összecsettennek.

Nagy vizek fröccsennek szét, mint a nyál.
Csapódnak a kontinensek.

Virágzik
az árvaság,
mint a szik
kopár síkon.
Fehérszik arcainkon.

S mint fütykösüket ha
kamaszok meregetik –
rakétáikat
összeméregetik
az atomhatalmak.

Csend.

Az elme
magára marad.
Magára mered.

Hallgat.

4.

Hé, Heródes,
felkötheted magad,
minden pribéked
nyugállományba menjen:
nincs már több dolgod a
történelemben:
most sem születik meg a
Kisded,
nélküle nyomorítjuk
a Földet,
mert a boldogtalan Mária
most is elvetél
bennünk.

Isten szeme bevérzik, látván:
mivé is lettünk!

5.

Újgazdag-mosollyal gőgöl a Nap, s a
csóró füvecskék
negédje felé hogy ácsingóznak!
Április, szöknek égbe az árak,
s lesz még drágább is
és bizonytalanabb
a holnap.

Sebaj, a virágok és a lányok
szépek, mint a kormányígéretek.
Pár százezer megél
dúsan,
a többi vetél,
kukákban kotorász, míg meggebed,
ünnepen csirkelábat ropogtat,
kiszolgáltatva,
mint eddig is,
a bitangoknak.

Édes kis hazácska, hát hogy is lesz ez?
Amikor győztes vagy,
akkor is vesztesz?
Toporogsz, amikor zúdulnod kéne?
S fiaid helyett kést
szorítsz szívedhez?!

6.

Sík határ a földem,
egem sík határ,
a csöndet harangszó
béleli puhára.
Esténként felindul
fészkéből a táj,
szimatol utánam,
nyomaim bejárja.

Szurdok állja útját,
tornyozódik bástya –
szülő nagy szívéhez
sehol visszahíd?
s zöldellőbb hazára,
örömösebb tájra?
hogy híznának rétjén
romlott napjaink!

7.

Száll lefelé, száll lassan
felhő-lebenyekkel az este,
és szül egy csillagot.
Mint ha sün oson elő
a kotorékból.
Még lejjebb ereszkedik –
még egy csillag.
S mire bokáig sötétben gázolunk,
mintha avarban,
telipötyörészve az ég
fénytüskés sündisznókkal.

Mit súg a lelked:
meddig még ez a temérdek hó,
meddig a tél?
Jön még kikelet,
madárricsajgó,
vagy minden élő
csapjon föl fókavadásznak?
Ma kedvesemmel
sétáltunk a csillagszórós havakban,
s akkora rügyeket láttunk a gesztenyefákon,
mint a kutyák fasza.
Jövel, ó, tavasz, jövel,
enyhítsd az elesettek kínját,
rügyeid
robbanjanak lombsátorrá,
mely alatt vígan esernyőzhet
minden hajléktalan.

Száll lefelé lassan
felhő-lebenyekkel az este,
és szül egy csillagot.
Még lejjebb ereszkedik –
még egy csillag.
S mire bokáig sötétben gázolunk,
mintha avarban,
telipötyörészve az ég
fénytüskés sündisznókkal.

Tegnap csak két ember fagyott meg.
Enni sem ettek – jelentette az orvosszakértő.

Agyő az Égi Boltban, Barátaim!

8.

Nyitom az ablakot,
csukom az ablakot,
nyitva bár,
csukva bár:
ülök és
hallgatok.

Így futnak a napok,
hagynak itt hónapok.
Mit sem ér,
mit teszek,
s az sem,
mit gondolok.

Csukom a szememet,
gondolok csillagot.
Ha csukom:
borzadok,
ha nyitom:
rettegek!