Oláh András

magyar sors

(Trianon örököseinek)

nem kapott vízumot hozzánk az Isten
szívünket bezárva sírunk a nincsen

elvermelt szavaink halódó hangja
templomok beteg kihagyó harangja

fekete álmokat cipel utánunk
megöli megfojtja maradék vágyunk

ajtónkon esténként a sátán kopog
Káinok vagyunk mind: testvérgyilkosok

magunkat faltuk föl – önvérünket ittuk
Kárpátok láncát más pásztorra bíztuk

hazátlan árvából bitangok lettünk
az ég is beborult végleg felettünk

Frangepán

cellád rácsos ablakán
nap hunyorog
a porkoláb sürgető
hangja hallik
– ingedet tépi hogy szabad
legyen a nyak a váll –
pórusaid szűkülnek
tekintetedben érthetetlenné
töredeznek a képek
baldachinos ágyról álmodsz
s a lányról kinek szemében
elárult-elárvult otthonod
csillaga remeg
nyirkos a csönd…
hátára véve a terhet
a toronyóra körbejár
a repedt tölgyfaasztalon
vacsoramaradék
– körötte legyek döngenek –
zár csikordul
künn szél motoz
a vérpad véres árnya húz
s az örvénylő tömeg
már nincsenek arcok
sem szemtanúk
csak vakító fény
a pap kezében feszület
most ölelkezik a pallos és a nyak
– ó megsemmisítő
merénylő reggeli alkonyat…

szakadék

ujjai közt port homokot perget
önnön magányával szembesül Isten:
egy nagykorúsított világ feslett
mutatványait bámulja – mígnem

elaggott szívére árnyék borul
– magára hagyták mint megunt dívát:
kinevették és vádolták orvul
a keresztté érlelt út menti fák…

szakadékká nőtt szavának árka
– mélyítve tovább a távolságot –
s Barabás népét hiába várja

mert közülük senki nincsen már ott
Mária maradt csak mellette árván
s Krisztus sebe mint vérző szivárvány