Simon Ferenc

Jenei Gyula: Grafitnap

Kortárs, 2002

„nem szomorú. nem vidám.”

A késő modern költői nyelv feladata – szemben a pre- és a klasszikus modernnel – nem pusztán a díszítés, az érzékletessé tétel, hanem a leképezés által történő (ön)megértés. Ezért nagyon erős a képek komplexitása, sűrűsége, magas fokú a nyelv terhelése és koherenciája, önreflexivitása és immanenciája, továbbá sokrétű és polifon az információtartalom, és kicsi az entrópia: a vers önmagában is világmetafora lesz. Az elvont, értelmezendő fogalom maga a világ, amely önmagában értelmezhetetlen, mert nyitottan végtelen, mint az egyenes, és ráadásul kaotikus, mint a valóság. Míg az értelmező maga a költői kép, amely zártan végtelen, mint a gömb felszíne, és ráadásul magasfokúan rendezett, mint a remekmű:
a megértett káosz, a kozmosz. Éppen ezért kimeríthetetlenül információgazdag: a véges elemszámhoz elvileg végtelen jelentés kapcsolható.
A metafora elsősorban nem kifejez egy gondolatot, a kép a gondolat maga.

Előző köteteihez viszonyítva a költő új, negyedik versgyűjteménye tartalmazza a legtöbb tartalmi-poétikai újítást: nem pusztán az írás önreferenciájára ismer rá, hanem a világ és a személyiség szövegszerűségére is. Az önreflexió a mozdulatok fokuszálásával, a képzelet szerepének felértékelésével, a szöveg nyelvi megalkotottságának kiemelésével párosul. A tárgyiasság a fény-árnyék viszonyok pontos rögzítésével mélyül, a gyakori és valóban bölcs szentenciák fogalmiságát a feltételesség, az esetlegesség hangsúlyos nyelvi kifejezése bizonytalanítja el: „itt hozzánk szokik az elmúlás, hű kutyaként / figyel, s ha megsimítod, lábadhoz / fekszik, csaholva rád lehel” (palackposták [távoli] sziget); „a föld kiforog alólunk / véglegesek elforgásaink / elfordulásaink” (verniszázs); „üres, kiszámítható, akár / a férfikor” (hinta); „közhelyekbe szalad az ember / ha a végső okot nem leli” (írnám isten); „ahogyan nő az öregség: / épül a rend” (hajnali lebegés).

A Grafitnap két verse is értelmezi a korábbi kötetekben is többször előforduló, így középpontba kerülő motívumot: „(…) mit érdekel, / hány méter az élet, és mennyi / kapkodó kapaszkodó, görcsös / forduló kínálja magát; / megadom magam, s íme, / kacérkodni kezd velem / a víz: simogat, s fültövön / csókol a huncut kis hullám, / amit egy kamasz lány / mozdulata vet; ficán-koló / mezítelenkedés és úszósapkás / medencekényszer mindenütt (…) (medencekényszer) (Kiemelések tőlem – S. F.) A „ficánkoló mezítelenkedés” a fiatalság, az ép haza, a szabadság és a szerelem, az erőlködés nélküli öröm metaforája.
A „megadom magam” gesztusa az öregség vereségének beismerését, a szemlélődő lét igenlését jelenti, de a kamasz lány mozdulatának finom erotikája éppen az előbb feladott akaratot mozgósítja a vágy felkeltésével, így ismét – a már belátottan vereségre ítélt – küzdelemre kötelez. Az állítás és a tagadás, a vita activa és a vita contemplativa közötti villódzás, a komplex metaforákkal megjelenített uszodai történet folyamatos átíródása adja a vers esztétikai feszültségét.

Ugyanezt a történetet mondja el – parabolává tágítva (az élet: úszás, a uszoda bezárása: a halál) és időszembesítéssel kiegészítve – a víztükör 1 is, de az előzőnél fogalmibban, könnyebben általánosítható módon, így a vers veszít költői erejéből, mert a metafora összetettsége és sokhangú változékonysága csökken az allegorizáció miatt. Ennek ellenére a nagyszerű szentenciák, a rímek és a sodró lendületű versmondatok erőteljessé varázsolják a költeményt. „negyven körül még nem bölcs az ember, / az éveket olvassa, lesi csak, / faltól falig medencébe zárva / jobban ügyel minden karcsapásra / (…) / tudja, úgyis vesztésre áll. / (…) / túl van már ennyi és ennyi hosszon, / s még van egy kis ideje, hogy ússzon, / amíg lekapcsolják a villanyt, mert / vége a napnak, s az uszoda zár.” (Az ötlet Kosztolányi Dezső Esti Kornéljának 18. fejezetét idézi, „melyben egy közönséges villamosútról ad megrázó leírást”.)

A víztükör 2 azért jobb, mert az áttűnések finom játéka adja a kép dinamikus polifóniáját: „hanyatt a vízben, a vízben hanyatt – / asszonyformájú felhők alatt / vörös napkorong: / ahogy a földből kiszakad; / a hajnal hűvös, akár az értelem, / a medencében lázas őselem / ölel, simogat, én is mozdulok: / hajlatok, vállak, ívek, tomporok – / az ég bennük felragyog: / mintha valódi asszonyok, / mint valódi szerelem, foszlanak, / hiába markolja őket képzelet, / összezárul mögöttük a pillanat, / ahogy a víz, ha kilépek, / s nyomom se marad.” A strandvíz lázas őselemmé lényegül át, így egyszerre idézi a teremtés őslevesét és a magzatvíz közegét, sőt önmagára nézve egyidejűnek értelmezi az onto- és a filogenezist: a saját születését a medencecsontok között és a teremtés evolúcióját. A vers alapmetaforája, hogy a teremtés és a születés, a szerelem és a halál: kiszakadás, foszlás és kilépés. A költői lelemény, hogy ugyanaz a szókép teszi szemléletessé kezdet és vég egymásba érkezését. A rímek tovább növelik a komplexitást: a hajnal hűvössége egyszerre érzékelteti a teremtő értelem nyugalmát és – önreflexív módon – a költői teremtés, a metaforikus és imaginárius megértés fegyelmezett racionalitását. Az őselem pusztán a teremtés anyagi összetevője, mert az első mozdulatlan mozgató a hűvös, megfontolt értelem, amely teremt, miképpen a művészi alkotásban is ez rendezi el a (szó)elemeket, hogy a mű szemléleti világegészként a valóság helyett állva világmodell lehessen. Retorikailag, poétikailag az analógiák verse ez: egy-egy mozzanat sokfelé köthető, a nyelv terheltsége, szervezettsége, így információtartalma nagyon magas. A szöveg erejét növeli, hogy szemléletében és motivikusan József
Attila három verséhez is kapcsolható, azok más szempontú, összevont újraértésének is tekinthető, ami szép példája az irodalmi folyamat visszafelé érvényesülő immanens önértelmezésének.
A felütés az Eszmélet teremtésképzetének, a zárlat időtapasztalata pedig A Dunánál bizonyos helyeinek, a szöveg egésze pedig a Zöld napsütés hintált című vers születés/elmúlás élményének költői interpretációjaként is olvasható.

„levelek árnya fűben árnyékká / összeáll. a sok kis lebbenő / fürgeség az alaktalan tömbbe / belevész. nem az, ami / volt. eggyé lett ágakkal, / törzzsel. a fény előtte megáll, / mögötte árnyék nő – még lányka, / s már benne minden eljövő. / öles fák, kérgek mozaikja, / leveleké: impresszionista / pillanat – beletöröl egy világos / folt, ahogy a mozdulat után száll, / és eltűnik a törzs mögött. / a ruhája volt olyan fehér.” (fénykép) A vers egésze egyetlen, de összetett, antropomorf szókép kifejtése: a növényinek és az emberinek egymásra vonatkoztatása a fény által írt látvány segítségével. Ahogy a fény ~ lányka kitakarja a fa árnyékát, úgy azonosul is azzal, vagyis önmaga lehetőségei is láthatóvá válnak pusztán egy-egy jelzős szerkezet metaforájában: a terebélyesség veszélye az ölességben, a ráncosság a kérgek mozaikjaiban és az új hajtások a gyermek-levelekben. A vers rendkívüli ereje az összetett kép sűrűségében, magas fokú rendezettségében, motivikus koherenciájában, egy tömbből faragottságában rejlik: a diaporáma lágy vágásait idéző finom áttűnések szürrealista játékot hoznak létre az impresszionizmus végletekig való fokozásával. Az igazi hatást azonban a pillanat tágítása adja, az egyidejűségek hihetetlen távolságokat fognak át: egyetlen fénnyel írt képpel villantja föl, modellezi a fény ~ lányka születését, életét és elmúlását, a létezés tünékeny szépségét.
A jövő és az eltűnés gyorsaságérzetét fokozza a nyolcadik és tizennegyedik sor – itt ütemelőzővel, de talán a határozott névelő a ritmus kedvéért elhagyható lenne – jambizálása is.

A két kupica között a nyelv referencialitásáról szól: a metaforikus játék rávilágít a megnevezés hatalmára. A tagadás kimozdítja a szó jelentését betűszerintiségéből, és újjal tölti fel. A viszonylagos kommunikációs csőd oka, a teljes megértés akadálya maga a nyelv, amelynek eredendő tropikussága folyamatosan aláássa a jelentés rögzítettségét: „kezdjük újra: / a múlt barna, / nincs jelen, / s holnap / fehér hó hull / tegnapi hóra. / a barna nem ősz / és nem szín, / csak régi, / mint a gyerekkor, / olyan égi. (…) köszönnék apámnak, / gyerekemnek: / egyik nem hallja, / másik nem érti. / a barna: barna. / nincs múlt, / fehér hó hull / fehér hóra.”

A Jenei-vers szövegszervező elve a dinamikus tárgyiasság: önértelmezése szerint is „mostantól a mozdulat a fontos”. A versek cselekményét a megfigyelt gesztusok leírása adja akár egyes szám első személyben – ekkor a vallomásosság az erősebb –, akár személytelenül – ekkor ez is a tárgyiasságot erősíti. A dinamizmus jellemzője, hogy a mozdulatok értelmezése időfüggő; az időhármasságot hozza működésbe gyakran időszembesítő gesztussal: még, már, most. Ennek eredménye a többnyire elégikus értékszerkezet, a veszteségek felsorolása, a múlt, a gyermekkor becsének felismerése, az elszalasztott lehetőségek siratása, a nosztalgia fájdalma, a pillanat mulandósága és az egész időbeli létezés esetlegességének tragikuma: „még megint / már mindig / ma van” (már mindig). A zárlat erejét kiemeli, hogy a kötet egészében alig van tragikus mozzanat. A versek értékszemlélete tragikum nélküli elégiaként írható le: „nem szomorú. nem vidám.” (hinta) Illúziótlan, precíz megfigyelésen alapuló, ötletes szöveg ez egy hétköznapi hintáról, ami a konnotatív attribútumokkal dinamikus, cselekményes csendéletté varázsolja a tárgyat, így a szentenciával együtt pontosan és hatásosan tudja közvetíteni a létben lévő semmi megrendítő érzését. Az értékvesztés azonban nem tragikus, mert szükségszerű, a létezés sajátja, megértett működési módja: „deresedik hajad, megértél a hosszú elégiákra. / innentől mindegy, föl vagy le” (mostantól a mozdulat). A dinamikusság önértelmezése: „ahogy elveszti, úgy nyeri el / értelmét a dolgok egymásutánja” (velence). A temporalitás dinamikus paradoxonja írja le a megértés folyamatát: a képek, a szavak és a dolgok jelentése csak időleges. Az értelmek törlődnek, módosulnak, felülíródnak, dekonstruálódnak a kultúra egészében és az egyes művekben is. Ennek következménye, hogy az ábrázolás illúzió: „vaku lobban a megfoghatónak / hitt mozdulatra, mozdulatlanságra” (kiemelés tőlem – S. F.), vagyis a pillanat megörökíthető ugyan, mint a fényképezés reklámjai hirdetik, a jelen időtlenné merevíthető a fotón, de a kép értelme nem.

A csendélet francia elnevezése látszólag fordítottja a magyarnak: nature morte. A természet halála, a természetes halál, az élettelen, halott természet, de ellentétük csak felszíni: a névátvitel ugyanazt a képzetet jelöli. Jenei Gyula költészetében a csendéletnek ez a látszólag ellentétes metaforizációja együttesen jelentkezik: a csendélet-vers egyszerre dinamikus, cselekményes, mert élettel, életképekkel, gesztusokkal és állapotváltozásokkal telített, ugyanakkor a mozdulatok eredője inkább a csend, a létben lévő semmi beletörődő szemlélése. A csendélet további sajátossága, hogy a fény-árnyék játékának kiemelt szerep jut. Az impresszionizmus, posztimpresszionizmus képzőművészeti látásmódját hozza működésbe ez a költészet. A dinamikus csendélet poétikájának megfelelően a kiválasztott tárgyiasságot (természeti és/vagy életkép, emlékkép) a fény-árnyék viszonyok és/vagy a mozdulatok késő modern metaforizációja dinamizálja és/vagy temporalizálja (időhármasság, időszembesítés, elégikusság). Ezt egészítheti még ki az ebből szervesen következő belső dekonstrukció, átértelmezés, önreflexió és/vagy a személyiség autentikusságának különböző szintjeit megkérdőjelező szentencia. Ezek teremtik meg a Grafitnap ciklusokon átívelő poétikai egységét, a költői szemlélet alapvető működésmódját, a Jenei-vers egyéni hangját, önálló stílusát.