1956 – Na és?

Azt találta mondani Magyarország volt miniszterelnöke, a rá jellemző primitív pökhendiséggel, hogy ő legszívesebben a fél országot kihagyná az Európai Unióból. Az európai jelzőre Horn elvtárs által méltatlannak ítélt fél ország nevében joggal tiltakozhatnánk, s mondhatnánk azt: mi pedig a pufajkás gyilkosokat tiltanánk ki egyszer s mindenkorra az európai kultúrából.

De semmiben sem szeretnénk hasonlítani Horn elvtársra és társaira.

Horn elvtárs ugyanis még pufajkásnak is silány volt. Amikor a kilencvenes évek elején, a demokratikusan választott parlamentben elhangzott a vád, hogy az immár szocialista honatya Horn úr 1956 decemberében pufajkában, kezében géppisztollyal grasszált a Marx téren az országunkat leigázó, megszálló, gyarmatosítószovjet hadsereg lelkes lakájaként, Horn elvtárs csak annyit mondott: Na és?! – aztán (védekezésül?) hangsúlyozta, hogy csupán rendfenntartó feladatokat vállalt, és a fegyverét egyszer sem sütötte el.

Lehet, hogy kivételesen igazat mondott Horn elvtárs. Azt viszont elképzelhetetlennek tartom, hogy 1956 decemberében azért tartózkodott a fegyverhasználattól, mert ravaszul arra gondolt: ha a kommunista (puha) diktatúra összeomlása következtében kommunista karrierje megtörik, akkor jól jön még, ha szocialista maszkot öltve azt hangsúlyozhatja (gátlástalanul megtagadva egész kommunista életútját!), hogy ő már 1956-ban sem tekintette a szovjet megszállás és a kommunista terror ellen tüntető magyarokat ellenforradalmároknak!

Valószínűleg még 1988-ban, kommunista külügyminiszter korában sem gondolt arra – miniszterelnöke, Grósz Károly épp Washingtonban magyarázta el a magyar emigráció jeles tagjainak, hogy a kommunista magyar kormány semmilyen körülmények között nem fogja rehabilitálni az életét bitófán végzett Nagy Imrét, és a Grósz Károly mellett ülő, Kovács László nevű kommunista külügyér is buzgón, egyetértően bólogatott –, hogy néhány év múlva mint demokratikusan megválasztott szocialista miniszterelnök koszorút fog elhelyezni a kommunisták által kivégzett kommunista Nagy Imre sírján.

Valószínűleg arra sem gondolt Horn elvtárs sem 1958-ban, Nagy Imre kivégzésének napján, sem 1988-ban, kommunista külügyminiszterként, hogy lesz még egyszer olyan világ Magyarországon, amikor ő sértésnek fogja tekinteni, ha a polgári ellenzék őt – úgymond, megbélyegzésként! – lekommunistázza!

Az viszont egyáltalán nem meglepő, hogy aki szemrebbenés nélkül megtagadja saját kommunista múltját, aki 1958-ban egyetért a megtorlással, a kommunista diktatúrával, a szovjet megszállással, aki Moszkva lakájaként csinál politikai karriert, aztán a kommunista rendszer összeomlása után szocialista karriert fabrikál magának a demokráciában, és krokodilkönnyeket hullat Nagy Imre szobra előtt – az ilyen erkölcsi tartás nélküli ember nem szívesen vinné magával az Európai Unióba az országnak azt a részét, amelyik emlékszik az ő pufajkás, kommunista múltjára.

Az európai jelzőre Horn elvtárs által méltatlannak ítélt fél ország polgáraként örülök, ha velünk jön Európába a volt Moszkva-barát, kommunista pufajkás múltját megtagadó Horn elvtárs, és követik őt társai. Talán ha (legalább alapfokon) megismerik az ezeréves, keresztény európai kultúra értékeit, megtanulnak alázatosak lenni, szégyenkezni, és bocsánatot kérni Európától bűnös múltjukért.

Szigethy Gábor