Zsille Gábor

Aludni valahogy

Lackfi Jánosnak

Aludni valahogy úgy kellene, mint
a krakkói domonkos kolostor kerengőjén
a nagyasszonyok és főurak, városi
tanácsosok, nagylelkű jótevők: falba
süllyesztett fülkéjükbe félrehúzódva,
szerényen, gyűretlen köntösben, kifésült
szakállal, bodorodó csipkegallérral,
oldalukra fordulva és felkönyökölve,
mellükre szorítva kesztyűt-kalapot, hogy
kéznél legyen, ha ugrani kell, mintha csak
szundítanának egyet, úgy mellékesen, míg
el nem zsibbad a nyakuk, a márványból
faragott váll;
vagy mint a Wawel
katedrálisában a jó öreg királyok-királynék:
tonnás szarkofág tetején, vörös márvány-
páncélban, fölöttük csipkézett baldachin,
rajta a csillagos ég, fejüknél sárkány és
oroszlán, lábuknál kutya, e három:
férfierő, bátorság, hűség, kezük
törékenyen imára illesztve, kriptájuk
kapuján latin felirat: nem haltak meg,
csak alszanak, alszanak és virrasztanak

Az Arnolfini házaspár

Az ő szerelmükből születni, kik most
a szoba közepén állnak, esküre
emelt kézzel, ruhát emelő kézzel,
kikre a karosszék faragott támláján
Szent Margit szobra vigyáz, a domború
tükörben ott a fél világ, a hatágú
csilláron egyetlen gyertya ég, az örök
egyetlen jele, a sírig-egy hűség,
megérkezni e szobába, az ágyuk
lábánál aludni, prémes szegélyű
ingben, mélybarna mennyezet alatt,
az ő szerelmükből születni, az ő
tejszínű bőrükből, csendjükből, félszeg
mosolyukból, az ő kézfogásukból

Fehérség

Ó, fehér, fehér, fehér. Fehér parasztingek
a szekrényben, vállfára akasztva, sorban,
némán dagadó vitorlák villanyoltás után.
És tejként csorgó fény az ablakon át.
És papírlapok a padlón,
gazdátlan lebegő jégtáblák
szobám tengerének horizontján.

Hallgasd csak

Hallgasd csak, miként dermednek, tűnnek,
oltják ki egymást sorra a hangok, a tér,
az utca kohójában hogyan olvadnak
eggyé, tompulnak visszhanggá, úsznak,
de ki tudja majd elviselni a csendet,
a tátogó szájak, a puszta fák sorát,
a fényesre csiszolt tükrök, a vásznak,
a kisimult redők, a hómező előtt
megállni melyikünk tiszta és bátor