Borbándi Gyula

Egy dunai ember

Litván György: Jászi Oszkár

Litván György könyve azzal indul, hogy felidézi Ady Endrének egy Jászit érintő 1912-es mondását, amely szerint „nagy érzés kezet szorítani olyan emberrel, akiről tudja, hogy egykor szobrot fog kapni”. Nos, Jászi Oszkárnak ma sincs szobra, sem Magyarországon, sem másutt a világban, ahol Adyval együtt sokan érzik úgy, hogy életműve alapján kiérdemelte volna, és ily módon való megbecsülésével a nemzet önmagát becsülné meg. A hiányok méltán fájlalhatók, és, sajnos, némelyek pótlására aligha van remény. Elszomorító névsor születnék azok felsorolásával, akiknek még ma sincs szobruk, noha méltók lettek volna és lennének rá.

Megnyugtató viszont, hogy az eddig is tiszteletre méltó Jászi-irodalom újabb művel gyarapodott, még ha ugyanattól a szerzőtől való is, akinek a Jásziról írott és szerkesztett munkák túlnyomó többsége köszönhető. Litván Györgyről van szó, akinek hervadhatatlan érdeme, hogy ha Jászi még nem foglalja is el a nemzeti köztudatban és emlékezésben az őt megillető helyet, széles körű munkásságának jelentős része immár hozzáférhető. A röviddel ezelőtt hetvenötödik életévét betöltött történész és író fáradhatatlanul dolgozik Jászi emlékének ébren tartása, műveinek megismertetése, a nemzeti közgondolkodásban elfoglalt helyének megőrzése végett.

Ebbéli munkásságának legújabb és legjelentősebb terméke a Jászi Oszkárról készült ötszáz lap terjedelmű, az életművet bemutató és tudományos igénnyel megírt életrajz, amely a budapesti Osiris Kiadó gondozásában röviddel ezelőtt jelent meg. Erre a műre nagy szükség volt, mert Jászi tudományos, írói és főleg politikai tevékenységével kapcsolatban még ma is számos hamis adattal, képzettel, feltevéssel és váddal találkozunk. Ezek gyakran nem rosszindulat vagy ártó szándék termékei, sokkal inkább történelmi tájékozatlanság, hiányos ismeretek és félreértések következményei. Ne felejtsük el, hogy mind a két háború közötti ellenforradalmi, mind a kommunista uralom mindent elkövetett, hogy Jászi tekintélyét és szavahihetőségét megingassa, s őt sokféle vétkek és ártalmak elkövetőjeként lejárassa. Valóban, szemben állt mind az idejétmúlt és a demokratikus fejlődést hátráltató feudalizmussal, mind a szabadságot tagadó bolsevista önkényuralommal. Ezért nem tudott vele megbékülni és törekvései iránt türelmet tanúsítani egyfelől a két háború közötti magyar kormányzó réteg, másfelől negyvenesztendős uralmuk alatt a Moszkvából irányított kommunisták.

Litván György eddigi érdeklődési körei, történészi ismeretei és írói képességei folytán a 20. századi szellemi és politikai irányzatok, valamint a korszak magyar haladó törekvései legfelkészültebb és legtekintélyesebb ábrázolói közé tartozik. Jásziról és a magyar radikalizmus múlt századi történetéről írott kisebb-nagyobb dolgozatai már sejteni engedték, hogy majdan ő lesz ennek az irányzatnak és mozgalomnak első számú tudósa. Jásziról már eddig is számos munka látott napvilágot, de Litvánt megelőzően leginkább csak az Egyesült Államokban élt és 2000 októberében meghalt Borsody Istvánnak sikerült Jászi munkásságát hitelesen bemutatnia. Litvánnal szemben azzal az előnnyel, hogy az életpályák alakulása folytán Jászit személyesen ismerhette, és amerikai lakóhelyük közelsége révén gyakran láthatta. Sőt, Jászi egy írásában legjobb tanítványának nevezte. Ma kétségtelenül Litván György az a történész, aki Jászi életéről és munkásságáról a legtöbbet tudja, a legilletékesebb tehát, hogy róla hitelesen szóljon, és életművét az igazságnak és a valóságnak megfelelően bemutassa.

Nem kérkedésként, egyszerűen tényközlésként említem meg, hogy ama kevés élők közé tartozom, akik Jászit személyesen is ismerhették, és akiket ő baráti körébe fogadott. E háttérrel is úgy látom, hogy a Litván által rajzolt Jászi-kép megfelel a valóságnak, s hitelesnek vélem azt az eseménytörténetet is, amelyet művében előad.

A könyv előszavában a szerző megjegyzi, hogy munkája „egyszerűen életrajz kíván lenni a szó eredeti értelmében. Húsz fejezetben, időrendben kíséri végig Jászi Oszkár életét, tudományos és közéleti pályáját, családi és magánviszonyait, baráti és szerelmi kapcsolatait.” Litván tartja magát ehhez az írói programhoz, tényeket közöl, a legtöbbször kellően dokumentálva, de sehol sem nyilvánít véleményt, nem minősít és nem ítélkezik. Meg is jegyzi, hogy ez nem szándéka, sokkal inkább az, hogy a véleményekhez támpontokat adjon. Az ítélkezés az olvasó joga. Ez lehetővé teszi, hogy a mű körül ne kerekedjék vita, de segítséget nyújt ahhoz, hogy ha mégis, a vitázó feleknek legyen elegendő adatuk és anyaguk véleményeik alátámasztására, ítélkezésük megindokolására. A jegyzetek gazdagsága minden igényt kielégít, és bő lehetőséget kínál az ismeretek növelésére.

Litván szerint „Jászi gondolkodónak, közéleti harcosnak és magánembernek egyaránt nagy és szuggesztív egyéniség volt, sok tehetséggel, hatalmas küldetéstudattal és sok emberi gyengeséggel, de erős önkritikai készséggel is. Rendkívüli munkabírása, szorgalma és kötelességtudása mellett egész életében súlyos kedélyhullámzásai, szorongásai, sőt idegrendszeri panaszai, gyakori melankolikus letörései voltak, idősebb korában sokat betegeskedett, de még többet rettegett a betegségektől.” A könyv nagy nyeresége, hogy megismertet Jászival, a magánemberrel is, számos, eddig nem tudott, az átlagolvasóknak ismeretlen részletekkel, személyekkel, esetekkel, valamint ugyancsak kevéssé ismert adatokkal a származását, ifjúkorát, tanulmányait, pályakezdését illetően.

Az 1875-ben született Jászi Budapesten, Franciaországban és Angliában végzett egyetemi tanulmányokat, tisztviselő lett a földművelésügyi minisztériumban, 1911-ben egyetemi magántanár a kolozsvári egyetemen, ahol magánjogot adott elő. A jogtudománynál azonban sokkal inkább a társadalomtudomány, a történelem, az állambölcselet és a nemzetiségi kérdés foglalkoztatta. Ilyen tárgyúak voltak első publikációi is. Nyugati világnézeti és politikai áramlatok hatására indult közéleti pályafutása. Közreműködésével született meg a Társadalomtudományi Társaság, valamint a Huszadik Század című folyóirat. Ez utóbbinak 1906 és 1919 között szerkesztője volt. A magyar belpolitikába a szabadelvű eszmék, a magyar liberalizmus és a polgárság érdekeinek szolgálatára kapcsolódott be. Egyik alapítója volt az Országos Polgári Radikális Pártnak, melynek elnöke lett. Közel állt Károlyi Mihályhoz és függetlenségi pártjához, amellyel szövetségben részt vett 1918 őszén az októberi forradalomban és a magyar köztársaság kikiáltásában. A demokratikus kormányban a nemzetiségi ügyek minisztere lett, de mivel a nemzetiségekkel való megbékélés terve, ezeknek az anyaországukhoz való csatlakozási szándéka miatt kudarcot vallott, 1919. január közepén lemondott. A budapesti tudományegyetemen még a szociológia tanára lett, de a közéletből visszavonult. A tanácsköztársasággal semmilyen közösséget nem vállalt, ezért az ország elhagyása mellett döntött, és emigránsként május 3-án már Bécsbe távozott.

Litván György nagy részletességgel írja meg ez évek történetét, Jászi politikai magatartásának a pillanatnyi helyzetek változásai által diktált alakulását és a vesztett háború, valamint a külhatalmak magatartása okozta csalódásokat és azok következményeit. A rendkívül színes és árnyalt leírásokban nemcsak a magyarországi belviszonyokról kapunk érzékletes képet, de arról is, hogy ezekben a mozgalmas években hogyan alakult Jászi magánélete, családjának tagjaihoz, barátaihoz, nőismerőseihez – különösen Lesznai Anna költő- és írónőhöz, egy ideig feleségéhez – fűződő kapcsolata. Érdekesek jelentős korabeli irodalmi és tudományos személyiségekkel való találkozásainak leírásai. Hiteles tájékoztatást nyújt a tízes évek magyar politikai és társasági életéről, egy mindenre elevenen reagáló és széles körű ismeretekkel rendelkező közéleti férfiú meglátásai, élményei, tapasztalatai alapján. És, tegyük hozzá, Jászi magyar politikai horizontja akkoriban sokkal tágabb volt, mint a későbbi magyar politikusoké. Nem szabad elfelejteni, hogy Magyarország akkor területben a mainak több mint háromszorosát, népességben a mainak több mint kétszeresét kitevő középhatalom volt, és a nagyobb arányok tudata az ország közszereplőinek gondolkodásmódját is befolyásolta.

Jászi emigrációs működése a hazainak szinte szerves folytatása volt, amennyiben a lakóhely változása, a magyarországi közéletből való kikapcsolódása és az új környezetben, ezúttal külföldön indult tevékenység semmilyen törést nem mutatott a korábbival szemben. Ugyanazt tette, immár változott körülmények között, amit Magyarországon tett volna. Küzdött az októberi eszmék, egy demokrata Magyarország eszményének életben tartásáért, az ország új vezetői uralmi terveinek meghiúsításáért és a Duna-völgyi népek közötti szóértésért. A velük való megegyezés érdekében mindent elkövetett, ám törekvéseit és fáradozásait nem koronázta siker. Reményei és számításai nem váltak be. A környező népek vezetői nem követték a megbékélés útján. Nemzeti elfogultságaikban a trianoni békeszerződésben elért sikereiket nem a térség népeinek kölcsönös megértése szolgálatába állították, hanem zsákmánynak tekintették, és a magyarsággal való kölcsönös jó viszony nem tartozott nemzetinek tekintett érdekeik közé.

Az együttműködésben hívő és bizakodó Jászinak keserűen kellett tudomásul vennie, hogy a szomszédok nem érdekeltek egy valódi együttműködésben. Jászi fáradozásai, utazásai, tárgyalásai, publicisztikai tevékenysége mit sem változtattak azon a szomorú tényen, hogy birtokon belül most a szomszédos népek követték el azokat a hibákat, amelyekkel korábban a magyarokat vádolták.

A legnagyobb csalódást Beneš okozta neki. Őt kezdetben – mint Litván idézi – „okos, meggyőződéses, messzelátó, elszánt és korrekt szövetségesünk”-nek nevezte, akire számítani lehet. „A következő években – írja Litván – Beneš cinizmusa és kétszínűsége igen sokszor megingatta benne ezt a meggyőződést, ám mindig újra meggyőzte magát arról, hogy Masaryk mellett Beneš a térség legjelentősebb államférfija, s nélküle vagy az ő ellenére a dunai problémák sem oldhatók meg demokratikus úton. Beneš és a cseh politika iránti lojalitását csak 1945-ben, a háború utáni csehszlovák nacionalista politika hatására revideálta egyértelműen.” Jászi nem mondja, de elemzéseiből kiolvasható, hogy mintha a szomszédok felelős politikusai érdekeltek lettek volna abban, hogy Magyarországon valódi demokratikus közviszonyok ne fejlődjenek ki, és a nyugati közvéleményben egyedül ők testesítsék meg a közép-európai demokráciát.

Jászi a húszas évek első felében többször fordult meg a trianoni határhoz közeli, 1920-ban Csehszlovákiához csatolt Abaúj-Torna megyei Körtvélyesen, ahol akkor már elvált első felesége, Lesznai Anna családjának birtoka volt, és ahol két fiát is láthatta. Mind Lesznai Anna, mind a két fiú a harmincas évek végén kikerült az Egyesült Államokba. Kezdetben – mint oly sok korabeli és későbbi emigráns – Jászi egy-két évre becsülte azt az időt, amelyet száműzetésben kell töltenie. Az évek múltak, és a remélt hazatérés ideje is állandóan kitolódott. Lassan már nem is számított rá, legfeljebb mint nagyon távoli eshetőségre.

Litván György igen részletesen és rendkívüli alapossággal idézi fel Jászi emigrációs évtizedeit. Ez könyve értékét nagymértékben emeli, minthogy a Magyarországon töltött majd négy és fél évtized sok apró mozzanata mások feldolgozásaiból és visszaemlékezéseiből is megismerhető volt, de az emgiráció több mint három és fél évtizede csak kevesek által ismert, illetve már csak kevesen élnek azok közül, akik vele egykorúak, írói és politikai működésének közeli vagy távoli tanúi voltak, életrajzírói pedig nem akadtak.

Aki a könyvet kezébe veszi, és érdeklődéssel forgatja, minden valószínűség szerint különleges figyelmet szentel majd annak a kérdésnek, hogyan látta Jászi egyfelől Károlyi Mihály, másfelől Horthy Miklós személyét és működését. Az előbbinek híve volt, az utóbbinak ellenfele. Az előbbivel hosszú időt felölelő személyes kapcsolatban állt, az utóbbiról csak viselkedése és tettei alapján ítélt. Az előbbivel összekötötte sok azonos vagy rokon vélekedés és közös politikai cselekvés, az utóbbi iránt változó hőfokú ellenszenvet érzett, és benne egy olyan Magyarország képviselőjét látta, amellyel szemben állt. Szerinte Horthy azt a Magyarországot testesítette meg, amelynek berendezkedését idejétmúltnak, politikai gyakorlatát korszerűtlennek tekintette.

Nem volt ilyen egyértelmű Károlyi Mihálynak a megítélése. Becsülte és ragaszkodott hozzá, mert személye összekötődött a feudalizmus, a régi világ, az elmaradottság elleni küzdelemmel és az 1918-as forradalomban született polgári köztársasággal. A kapcsolat azonban nem volt felhőtlen és zavartalan. Jászi amilyen őszintén és önzetlenül ragaszkodott korábbi fegyvertársához (igaz hittel jelentve ki, hogy nélküle nem lett volna 1918), olyan szomorúsággal, bizalmatlansággal és ellenérzéssel szemlélte a húszas évek elejétől mindjobban elhatalmasodó rokonszenvét baloldali szélsőségek és a szovjet rendszer iránt. Keserűségét nem tudta, bár szerette volna leplezni. Magam is tapasztaltam, amikor 1954 tavaszán hosszan beszélgethettem vele oberlini otthonában, hogy milyen fájdalmas volt a Károlyi okozta csalódása, és egyszerűen képtelen elfogadni azt az elszomorító helyzetet, hogy Károlyival nem tud immár szót érteni. Ekkor már tudta, hogy folyóiratunk, a Látóhatár különszámmal készül megünnepelni 1955. március elején esedékes nyolcvanadik születésnapját, és eltökélte magát arra, hogy megírja Károlyival való kapcsolata történetét és a közöttük bekövetkezett elhidegülés okait. Egy fél mondattal azt is hozzátette, hogy talán sikerül nekik valamennyire ismét közel kerülniük egymáshoz. A sors másként akarta. Károlyi 1955. március közepén elhunyt. Jászit betegség gyötörte, de annyi ereje még volt, hogy az ünneplést hosszú, szép levélben megköszönje, és a szerkesztőséget értesítse, a Károlyival foglalkozó írása a nyár folyamán elkészül. A betegség azonban végleg leterítette. 1957 februárjában ő is meghalt.

A húszas évek közepe felé közeledve vert gyökeret benne annak gondolata, hogy meg kellene ismerkednie az Amerikai Egyesült Államokkal, amelynek szerepe az európai politikában is mind érezhetőbbé vált. Litván György igen dicséretes módon könyvének mintegy felét fordította az Amerikában leélt évtizedek felidézésére, talán abból a körülményből is kiindulva, hogy e tárgykörben mutatkoznak leginkább a Jászival kapcsolatos magyarországi ismeretek hiányosságai.

Amerikába nem letelepedési szándékkal indult. Merőben csak azért, hogy eszméit, szándékait és a Duna-táj jövőjét illető elképzeléseit a távoli kontinens népével, benne az ott élő magyarokkal, megismertesse. Hazájában mind nyilvánvalóbbá vált, hogy érdemi politikai változásokra belátható időn belül nem lehet számítani, és ezért hosszabb tartamú emigrációra kell berendezkedni. Mint Litván György írja: „Tisztában volt vele, hogy a kelet-közép-európai lehetőségeket – kevés sikerrel ugyan, de nagyjából kimerítették. Bár emigrációs működésük felszámolásának elhatározásáig nem jutott el, mégis nyilvánvaló volt, hogy a bécsi-prágai-belgrádi időszak végéhez közeledik. Az emigránsok kezdenek szétszéledni.” Jászi Románián, a Balkánon és a Földközi-tengeren át utazott, és hajója 1923. augusztus végén kötött ki New Yorkban. Nyolc hónapot töltött az Egyesült Államokban, az Atlantitól a Csendes-óceánig bejárta az egész hatalmas országot, ötven előadást és beszédet tartott, lapoknak nyilatkozott, amerikaiakkal, köztük magyarokkal, megvitatta az európai és a magyar helyzet minden vetületét. Rossz hangulatban és tele aggodalommal tért vissza. A szerző szerint: „Úgy látszik, az amerikai út végeredményben csak megerősítette benne a kilátástalanság érzését mind politikailag, mind személyes vonatkozásban.”

Elhatározta, hogy kivándorol Amerikába. Beneštől csalódottan eltávolodott. Közben egészségi állapota is megromlott. Hangulata úgyszintén. A hazatérésben már nem hitt. Egy – Litván által idézett – levelében közli, hogy „nincs több keresnivalóm a Duna partján, s ha egyáltalán még van valami tennivalóm ezen a világon, azt csak egy radikálisan új környezetben hajthatom végre, s egy teljes egyedüllétben”.

1925 augusztusának végén hagyta el Európát. Néhány nappal előtte még feleségül vette régi bécsi ismerősét, a nála tíz évvel fiatalabb Recha Wallmannt (aki 1954-es oberlini látogatásomkor azzal lepett meg, hogy rendkívül tájékozott volt az osztrák szellemi életben, majd mindenkit ismert, és harminc év után is eleven érdeklődéssel kísérte hajdani ismerősei sorsát). Litván közli Jászinak a hajó levélpapírjára írott és tíz pontból álló válaszát arra a kérdésre, hogy miért ment Amerikába. A többi között azért, mert hosszú időre reménytelennek látta az európai helyzetet; aggasztóak voltak a megélhetési lehetőségek; Amerikában jobbak az esélyek, hogy megírhassa a még szükségesnek vélt könyveket; egy hatalmas világkultúra légkörére vágyott; a magyarságnak többet használhat, mint Bécsből, s „csak a megfelelő távolság hatása alatt gyógyulhatnak be oly lelki sebek, melyek még mindig véreznek”. Eszmei küzdelmét a demokratikus Magyarországért Amerikából is folytatni gondolta. Továbbra is eleven érdeklődéssel kísérte a magyarországi fejleményeket és hazai barátainak sorsát.

Litván könyve az elkövetkező évtizedekre vonatkozóan sok újdonságot tartalmaz, nemcsak a hazai olvasóknak, de azoknak is, akik külföldön élvén az előbbieknél több adathoz és információhoz juthattak. A szerző kronologikus rendben felidézi az amerikai otthonteremtés gondjait Oberlinben, a Cleveland közelében lévő, Ohio állambeli kisvárosban, tanári állás elnyerését az 1833-ban alapított, különösen a történelem és az államtudományok oktatásában jó nevet szerzett egyetemi rangú Oberlin College-ban, a mind gyakoribb vendégtanári és előadói meghívásokat, publikációs tevékenységet tudományos folyóiratokban, növekvő tekintélyét az amerikai közéletben, kapcsolatait a Nyugatra került volt októbrista társaival, sajtótevékenységét amerikai magyar lapokban, valamint könyv formában megjelent, nagyobb lélegzetű munkáit, köztük A Habsburg-Monarchia felbomlása című, 1929 szeptemberében megjelent angol nyelvű könyvét, amely tudományos körökben igen elismerő fogadtatásban részesült.

A szerző részletesen beszámol az angol nyelvű környezetbe került Jászi változatlanul eleven magyar érdeklődéséről is. Csécsy Imrén keresztül kíséri figyelemmel a magyarországi állapotok alakulását, hajdani irodalmi és politikai barátainak sorsát, a radikális Huszadik Század utódának tekintett Századunk működését. A hajdani népi mozgalom Nyugatra került tagjai és hívei nagy örömére és megelégedésére szolgált, hogy rokonszenvvel kísérte jelentkezésüket és működésüket. Jászi érdeklődéséről ők persze csak később értesültek. A népiekkel szemben bizalmatlan Hatvany Lajossal vitázva – írja Litván – úgy vélte, Magyarország ettől a mozgalomtól várhat a legtöbbet, s idézte egy régebbi párizsi vitában elhangzott véleményét: „sem gróf, sem városi intellektuel, sem zsidó nem hozhat igazi változást. Aki megadhatja a lökést az »új« felé, az egy paraszt- vagy zsellérfiú, aki most talán Makón vagy Békéscsabán játszik az út porában.” Litván szerint „Jászi ezzel a cikkel állást foglalt az otthon folyó úgynevezett »népi–urbánus« vitában, mégpedig a népi oldalon, sok liberális és szocialista hívével ellentétben”. Már említett 1954-es oberlini látogatásomon kissé óvatosan ugyan, de szóba hoztam a népiséget érintő korábbi elismerő szavait, és azt, hogy nyilvánvalóan észrevette a Látóhatár című folyóiratunknak a népiség iránti vonzalmát. A living-room közepén elhelyezett kerek nagy asztal mellett ülve Jászi két kezével a lakásban is magával hordott botjára támaszkodva azt mondta, hogy a népiek fellépése óta figyelemmel kísérte működésüket, és ha nem értett is egyet mindenben és mindenkivel, úgy véli, azt igyekeztek folytatni, amire, más körülmények és feltételek között, ő és a Huszadik Század is törekedett. A törekvések rokonsága a magyarázata a népiség iránti rokonszenvének. Feltételezésem szerint ez is oka lehetett annak, hogy az ugyancsak a népiség szellemében fogant müncheni vállalkozásunk oly hamar felkeltette figyelmét, és folyóiratunknak rövidesen nemcsak munkatársa, de szellemi támogatója lett.

Részletesen beszámol Litván György az amerikai magyaroknak a második világháborúban tanúsított magatartásáról, intézményeik működéséről és arról, hogy az amerikai állampolgársággal rendelkező magyarok szervezetének Jászi lett az elnöke, és e minőségében, különösen azután, hogy egyetemén 1942 májusában nyugalomba vonult, a korábbinál még hatékonyabb munkát végzett mind szellemi, mind politikai, mind szervezési tekintetben. Litván az addig ismert forrásokat újakkal gyarapította, minek folytán ma sokkal gazdagabb és hitelesebb adatmennyiség áll rendelkezésünkre egyfelől az amerikai magyarság, másfelől Jászi Oszkár magatartásának megismerésére.

Jászi a szomszéd népek feltételezett jövendő vezetőit figyelmeztette arra, hogy „a szövetségesek győzelme Magyarországra súlyos csapást fog mérni, s nem szabad, hogy a magyar nép bűnhődjön urainak bűnei miatt. Arra kérte őket, intézzenek bátorító üzenetet a magyar parasztokhoz, munkásokhoz és értelmiségiekhez, megkönnyítve ezzel a demokrácia győzelmét s a vele rokonszenvező népi erők szerveződését. Az elgondolás – állapítja meg Litván György – méltó volt a dunai konföderáció apostolához, az akció azonban nem hozott eredményt sem a szomszédok Magyarországgal szembeni magatartásában, sem pedig a magyar antifasiszta mozgalom erősítésében.”

Önálló fejezetet szentel a szerző annak bemutatására, hogyan gondolkodott, tervezett és cselekedett Jászi azután, hogy a háború befejeződött. Az emigránsok előtt felvetődött a kérdés: térjenek-e haza, vagy maradjanak addigi lakóhelyükön. Mindenki a maga érdekei és a feltételezett jövő alapján döntött. Jászi is az elé a választás elé került: maradjon-e Amerikában, vagy térjen vissza Magyarországra. A döntés nem volt könnyű, hiszen mind az egyik, mind a másik lehetőség előnnyel és hátránnyal is járt.

Nem említette, de elképzelhető, hogy fájlalta a vele kapcsolatban tanúsított magyarországi magatartást. Az új vezetők nem kérték, hogy térjen haza. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés – ellentétben Károlyival, Bartókkal, Bölönivel, Vámbéryvel és további nyolc személlyel – nem hívta meg tagjai közé, nem lett úgynevezett „behívott képviselő”. Méltánytalan volt, bármi lehetett is az indok. A mellőzést a pártok is tudomásul vették. Felajánlotta, hogy átmeneti időre hajlandó lenne mint a kormány külpolitikai tanácsadója Budapestre utazni. Litván szerint némileg talán azért is, hogy Károlyit visszatartsa hibás lépésektől. A hazai politikusok új nemzedéke (és a Moszkvából hazatért csapat) egyáltalán nem érezte sürgősnek az emigránsok hazahívását és reaktiválását. (Sok mai emigráns is csalódott, hogy 1990-ben sem hangzott el a remélt hívó szó. Legalábbis nem hivatalos részről és nem komolyan veendő formában.)

Litván idézi Jászi egy 1945. nyári amerikai cikkét, amely szerint az alábbiak lettek volna az újjáépítés fő feladatai: „1. Őszinte együttműködés Oroszországgal, ugyanakkor az ezeréves nyugati kulturális kapcsolatok ápolása. 2. Demokratikus képviseleti rendszer, az egypártrendszer kizárása. 3. Önkéntes szövetkezetek kiépítése. 4. Az ellenforradalom összes maradványainak kiirtása. 5. A nemzetiségi kérdés konföderációs megoldása.” Nem meglepő, hogy 1945-ben sem a megszállók, sem az ő támogatásukat élvező politikai erők nem támogatták Jászi bekapcsolódását a magyar politikai életbe. A 4. pontot azonban biztosan elfogadták volna.

A magyar belpolitikába nem kapott tehát beleszólási lehetőséget. A külpolitikában sem mutatkozott erre lehetőség. Különösen azután, hogy határozottan elítélte a hajdan szövetségesnek tekintett Beneš magyarellenes politikáját, a kényszerű lakosságcseréket és kitelepítéseket, a „csehek árulását” – mint nevezte. Az 1945. őszi magyar választások eredményét „arányosnak és megnyugtatónak” tartotta, hangsúlyozva, hogy – miként Litván idézi – „a Kisgazdapárt nem reakciós alakulat, hanem több évtizedre visszanyúló paraszti demokratikus hagyomány folytatója”.

1947 nyarán végre meglátogathatta hazáját. Hónapokat vettek igénybe az út előkészületei. Mármint hivatalos részről. Kiderült, hogy a tervnek különböző akadályai voltak, minthogy szép számmal akadtak, akiknek nem volt kedvére Jászi magyarországi útja. Végül mégis elhárultak az akadályok, de az ügyintézés elhúzódása miatt csak azután került rá sor, miután Nagy Ferencet Rákosiék ármánya emigrációra kényszerítette, és elindult a demokrácia felszámolásának folyamata. Jászi tehát egy belpolitikailag kényes időpontban és ráadásul egy új parlament megválasztása előtt indulhatott el Magyarországra. Ott-tartózkodása alatt már folytak a választási előkészületek és a pártok kampánya.

A magyar jövőt illetően az utazás előtt sem voltak illúziói, de amit Magyarországon látott és tapasztalt, növelte borúlátását. Mint Litván említi, még elutazása előtt azt írta a New York Timesban, hogy az utóbbi hetek eseményei rácáfoltak „óvatos reményeire”, az ország a diktatúra felé halad. Magyarországi élményei abban voltak összegezhetők, hogy vége a többpárti demokráciának, még abban a korlátozott mértékben is, mint amilyennek 1947 nyarán és kora őszén mutatta magát. A szerző érdekesen, színesen, figyelmét az apró részletekre is kiterjesztve írta meg Jászi magyarországi útját, régi barátaival való találkozása örömét és a látottak okozta bánatát. Szomorúsággal töltötte el, amit észlelt és tapasztalt. „Sem cserbenhagyás, sem piszkálódás, sem dicséret – írta – nem fog elrettenteni az egyetlen igaznak vélt úttól: a lelkiismeretem követésétől. Aki élete végén sem jutott tisztába ezzel a végső politikai igazsággal, annak igazán kár volt élnie.”

A lelkiismerete meg azt parancsolta neki, hogy egyelőre temesse el a demokrácia magyarországi térnyerésébe vetett hitét. 1947 őszén megindult az ellenzék likvidálása, és megkezdődött a szocialista átalakulásnak nevezett kommunista uralom. Jászi kénytelen volt belátni, hogy magyarországi reményei szétfoszlottak, és emigrációja végleges marad. Ezért állt örömmel és reménykedéssel a müncheni Látóhatár népi szemléletű fiataljai mellé, nemcsak írással támogatta őket, de olvasókat és híveket is toborzott nekik. E társasághoz tartozván még ma is csak meghatódottsággal tudok gondolni Jászi kitüntető figyelmére és belénk helyezett bizalmára.

Litván Györgytől az olvasó érzékletes lépet kap Jászi oberlini utolsó éveiről is, amelyek szinte szüntelen munkával teltek egészen addig, amíg a betegség le nem döntötte, és a halál 1957 elején el nem vitte. A szerző megítélésem szerint semmilyen lényeges forrást nem mellőzött, és hiteles képet rajzolt az újabb kori magyar eszmetörténet legjelentősebb alakjainak egyikéről. Műve a magyar életrajz-irodalom kimagasló alkotásai közé tartozik, és csak kívánni lehet, hogy minél több olvasója akadjon, és minél többen tanuljanak a könyv hősének életművéből. Litván azzal a lehangoló megfigyeléssel zárja könyvét, hogy „Jászi 1991-es budapesti újratemetése óta is kevés jele van annak, hogy a nemzet vagy akár az ifjúság meríteni akarna tanításaiból vagy életéből”. Remélem, a jövő rácáfol erre. (Osiris, 2003)