Deák László

Szegény ördög

Jár-kel, alszik és felébred,
lesi a napot a szegény ördög.
Vágyain, mogorván, uralkodni próbál.
Álmai mégis folyvást elragadják,
régi negyedekben nyugtalanul kószál,
kapu, kirakat előtt ődöng.
Mi lett az életemből? – töpreng,
s már ugrik is gondolatban el,
nehogy szúrás érje, balról, a mellkasban,
gyáván esik térdre egy kép előtt.
Szegény ördög, tipor emlék-avarban,
Gonoszság – jóság? Tétován morogja:
Nincs erő, mi a kezdetet visszahozza,
és nem létezik semmilyen jövő.

Fájdalom

Hiába az antennák, jelfogók erdeje,
emeletekkel fejünk felett éles kép,
tisztán csengő hír, pontos üzenet,
bizony sár az, mire ölünkbe hull,
kifog rajta enmagunk zavaros tere.

Gázol mibennünk egy csillogóbb világ,
elvág sorsdöntő, kétes napjainktól,
és egy közeli káprázattal ámít és vadít,
ahol bizos kéz, rideg lépés az úr,
ha nem tiporná el a halál nyomtalanul.

Igen, múló tény ölel s öleljük egyre,
míg elborzadunk, szakad belőlünk a sár,
nem lesz az a kép, amire virradunk,
viharzó foltokban megannyi édes nyár
és kapumélyen moccanó puha keblek.

A 2010-es évre

Sok kínon, meddő köznapokon
köszörüli élét az új ezred
első és megszédítő tizede.
Ki tudja, hoz-e még nekem újabbakat?
Életem java az újak alatt van,
nem várok olyant, mi ne lett volna már
szebben és jobban, mert fiatalon.
S ifjúi szem nem villan bőregérre.
Kívánnám ugyan, de ugyan mivégre
napom tüzét hiún felszítani,
hogy üde, pihés has hosszán
szántson újra, de rám szólok:
legyen így vagy úgy, ne álmodozzak.
A köznapok csak köznapokat hoznak,
kórót nyes a tavaszi szél.

A tiltott kert felé

Csak a cukros giccs,
a közhelyek híg köre,
mézes szavak erdeje,
a felszínes traccs.

Csak az összeesküvés,
a zordon menetelés,
a lenézés, letiprás,
a bávatag seggnyalás.

Csak a túlélés,
a szentimentál dzsörni,
letörni se kitörni.
Ahogy a kés vés.