Lackfi János

Tanuljunk gyerekül!

Finy Petra versei elé

Finy Petra költészete nagyon új és nagyon ősi. Van-e egyszerre frissebb és barbárabb kijelentés annál, hogy „bemutatkozás helyett mondjuk szerintem / a másikat megszagolni kéne inkább”? De hát nem ott tartunk lassan, hogy a kutyákhoz hasonlóan ki-ki vizeletével jelöli ki territóriuma határait? Fontos itt a „mondjuk szerintem” is. Alanyi líra ez, nézőpontja szimpatikusan esendő. Bizonytalankodik, határozatlankodik, esetlenkedik: emberkedik. Félig-meddig gyerekemberkedik, ugyanis gyerekhang csendül, gyermekszemmel látunk a sorok rendjében, mintha fiatal erdő nyílegyenes fasorai közt járkálnánk. Egészen pontosan olyan felnőttről van itt szó, aki anyanyelvi szinten beszél gyerekül, e számunkra már idegen nyelven, kezdőknek és haladóknak is készséggel indít bármilyen szintű nyelvtanfolyamot. Megtanul s megtanít tudományos igénnyel szürcsölni, láblóbálni, bandzsítani, üveggolyót gurítani: véresen komolytalanul okítja a komolytalanság művészetét.

Mindezek a nyelvi és nyelven túli gesztusok az önfeledtség régióiba röpítenek bennünket, hempergő, öntudatlan világba, ahol a köznapi tárgyak életre kelnek, egy-egy megszokott mozdulatunkra, szokásunkra pedig hirtelen éles fény vetül, s különös képzettársítások révén (így például egy fotel és egy tüdő szusszanásának összehasonlításával) felfedezhetjük benne a rendkívülit, az egyedit, a megismételhetetlent. Finy balerinai (avagy gordiuszi csomót átvágó) könnyedséggel old meg olyan feladatokat, amelyekbe sokak költői bicskája beletört már. Képes naivan tűnődő szerelmes verset írni, és akad elegendő elgondolkodtató hasonlata a kedves jellemzésére („definiálására”, ahogy matekos kedvességgel fogalmaz), mint ahogy kellő öniróniája is a verstárgytól való távolság megőrzéséhez, a szenvedély viszonylagossá, számunkra is felfoghatóvá tételéhez: „a kés hangja, ha selymet vág, / fűrészpor a talpad alatt, / legördülő márványgolyó a gerincemen, / egy maréknyi üvegszilánk gyertyafénynél, / rézkilincs a bársonyfüggönyön, / ajkaimra pattanó tollpihe, / fekete sakktábla sok-sok lóval”. Szép haszontalanság tehát a kedves léte, nagyon érzékletes, káprázatosan egyszerű és minden érzékünket épp egyszerűségével elkápráztató ingerhullám, olyan evidens, mint a tenger, amely játszi kedvvel felemeli, szinte érzéki öleléssel cipelgeti, majd egy könnyed mozdulattal a parti sziklákhoz csapja a belé szerelmes fürdőzőt.

Finy Petra roppant veszélyes játékot űz. Szinte áttetsző költészetének „elméleti” alaptételei – miszerint a gyermeki látás felforgatja a felnőttek jól kiegyensúlyozott világát, nem tiszteli törvényeit, s így rádöbbent visszásságaira, képmutatásaira – mára közhellyé váltak. A huszadik század, kezdve a szürrealistákon, alaposan lerágta ezt a csontot: a gyermekközpontú (világ)szemlélet ma gagyi nevelési tanácsadók és rémes amerikai komédiák sokasága által szajkózott, sulykolt teória. Divatosak az infantilis felnőttek, akik „a tökéletes szimmetriát utálják”, a „temetéseken táncolnak”, „üveggolyót néznek tévé helyett”, vagy akiknek „a kockás papír börtön”. Igen ám, de Finy Petra azt is megérzi, hogy ez a divatba jött, fogyasztóivá porciózott szemlélet még mindig nem vagy nem egészségesen hatja át a társadalmat. Érzékenység helyett csupán affektált majomkodásra futja, ha egyáltalán, s a „lazára” mázolt felszín alatt ugyanaz a buta felnőttgőg búvik meg, amely olyannyira megkeserítette a második világháború alatt vagy előtt születettek gyerekkorát. Költőnk ezt a meszes páncélt bombázza fura kijelentéseivel, mégpedig nem elvi-elméleti megállapítások, hanem elsősorban a fogalmiság béklyójából dzsinn módra kiröppenő képekkel. Szófukar apostola ő azoknak, akik „világosban gyertyákat gyújtanak”, „a tüsszentést imádják”, „cigarettafüsttel rajzolnak”, vagy „zsíros szájjal csókolóznak”. Nem egyszerűen a fogyasztói társadalmat fensőbbséges értelmiségi pozícióból kritizáló kibickórushoz csatlakozik: a haszontalan, a „nem profitorientált” tevékenységek népszerűsítőjeként mindig újabb és újabb váratlanságokkal ajándékoz meg. Megállapításait sokszor jó érzékkel a századelős avantgárd lírikusai, elsősorban Apollinaire által feltalált, lineárisan halmozó szerkezetekbe rendezi, így fokozva a „szervezetlenség”, az azonos értékű elemek egymás mellé helyezettségének hatását.

Ez a költészet vidáman gyermeki, ám vígsága korántsem jelent súlytalan, üres vidámkodást. Tudomása van az élet árnyasabb oldaláról, főként a (titkolt) fájdalmakról, a „könnyekkel besózott” sültekről, tüdőből kiröppenő sóhajokról. A vers-én olykor „magát tépi ki magából / s bekeni sebét sóval”, vagy megkéri az öngyilkosokat, halkan ugorjanak, ne zavarják a halak nyugalmát. Máshol ijedten kérdezi, ki imádkozik világunk elfeledett részleteiért, s ki az imádkozókért. Látszólagos könnyedsége tehát (indokolt) metafizikai nyugtalanságba csap át, anélkül, hogy tiszta szólamai közé hamis, felnőttes, moralizáló hangokat keverne.

megkérdezted, miért szippantok bőrödbe

bemutatkozás helyett mondjuk szerintem
a másikat megszagolni kéne inkább,
mert a bennünk pislogó vadállatnak
bizony remek szimata van.

 

őszi kék

ez a kék csak őszi reggeleken látható
és akkor is egy-egy pillanatra,
pont addig, míg egy sóhaj például
kiröppen a tüdőből,
vagy ameddig a bőrfotel szusszan egyet,
ha hirtelen huppansz bele

 

taníts meg a komolytalanságra

szeretném tudni, hogyan kell
szabályosan fújni lufit rágóból,
és a láblóbálás pontos mikéntje is érdekel,
izgat a bandzsítás tudománya is,
és a szürcsölés fortélyait sem ismerem,
ezenkívül jó lenne tudományos
precizitással visítozni,
avarban hemperegni,
úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva,
vagy papírzacskót durrantani felsőfokon.

 

pontatlan definíció

találtam rád egy definíciót:
a kés hangja, ha selymet vág,
fűrészpor a talpad alatt,
legördülő márványgolyó a gerincemen,
egy maréknyi üvegszilánk gyertyafénynél,
rézkilincs a bársonyfüggönyön,
ajkaimra pattanó tollpihe,
fekete sakktábla sok-sok lóval,
kivirágzott szék a szoba közepén

 

egykezes szonáta

ez elment vadászni puska nélkül,
ez térképet rajzol a végtelenről,
ez nem töröl lábat, hogy tudja, hol járt,
ez véletlenül meglőtte a hátán,
ez mikor dühös, a felhőket rugdossa,
ez szemedbe néz, ha nem jut eszébe semmi,
ez hazavitte a belső zsebében,
ez siratódalokat dúdol a liftben,
ez szomorúan biccent, ha elhagyod,
ez megsütötte, de könnyeivel sózta be,
ez minden reggel beágyazza a férjét,
ez szereti, ha egy kézfogás termékeny,
és ez az icipici zsíros szájjal csókolózik.

 

az olyanok, mint ő

az olyanok, mint ő
beszéd helyett mutogatnak,
az olyanok, mint ő
szeretik, ha morzsa maradt a szájukon,
az olyanok, mint ő
a tökéletes szimmetriát utálják,
az olyanok, mint ő
temetéseken táncolnak,

az olyanok, mint ő
világosban gyertyákat gyújtanak,
az olyanoknak, mint ő
a kockás papír börtön,
az olyanok, mint ő
a tüsszentést imádják,
az olyanok, mint ő
cigarettafüsttel rajzolnak,
az olyanok, mint ő
üveggolyót néznek tévé helyett,
az olyanok, mint ő
nagyon hiányoznak nekem.

 

őszintén be kell vallanom

én szeretem, mikor valaki rossz arcú,
mert nem csúfította el a szépség,
és ha búcsúzik, kacsint tenyerével,
én szeretem, mikor valaki gyakran hümmög,
ám minden hümmögése mást jelent,
és ha a rágóból léggömböt fújva felrepül,
szeretem, mikor valaki úgy olvas,
hogy beleszippant könyvébe,
és mikor ordít, csak szuszogás hallatszik,
én nagyon szeretem
azt, ami nem nagyon szerethető.

 

ki imádkozik az apácákért?

ki imádkozik a szélvédőre kenődött bogárért?
ki imádkozik a sarokba állított karosszékért?
ki imádkozik az eltévedt lufiért?
ki imádkozik a nem szagolt borosdugóért?
ki imádkozik a széttépett szerelmes levélért?
ki imádkozik a könyv átlapozott lapjáért?
ki imádkozik a kicsorbult élű ollóért?
ki imádkozik az előhívatlan fényképért?
s ki imádkozik az apácákért?

 

tudod, milyen egy igazi halott?

végleg elfelejt orrot törölni
és botját a kutyák lepisilik.
a dolgokat pedig mindig összekeveri.
derékszíját a nyakkendővel.
a pálinkát meg a hipóval.
igazi halottak sajnos már nem élnek.

 

szorítókötés

ne ölelj magadhoz mert
most magamat szorítom magamhoz
hogy erős legyek,
most magamat tépem ki magamból
s bekenem sebemet sóval,
vagy szoríts úgy,
hogy ne kapjak levegőt még a bőrömön se,
és elsötétüljön a szemem fehérje.

 

kérem, ne ijesztegesse a halakat

megkérném a kedves öngyilkosjelölteket,
hogy csak halkan ugorjanak tóba,
mert zavarják a halak nyugalmát.

 

bemutatkozom

kezeim, nézd meg, s ereim,
pedig fel sem vagyok boncolva,
nézd meg, milyen halkan fújok orrot,
senki nem tudja utánam csinálni,
nézd meg, hogyan futok,
oldalra csapom a lábam mindig,
és kávéscsészém zaccrajzát,
az ágyam feletti kép helyét,
nézd meg k-betűm, nincsen hurka,
nézd meg a szemöldököm,
amikor felszökik az idegességtől,
és nézd meg azt a parkettát,
melyre soha nem lépek rá,
végül nézd meg, hogyan gurítok
üveggolyót sötétben.

 

szemtelenül vakok vagytok

mindig a számba léptek,
így nem tudok nektek a föld dobolásáról mesélni
és a férgek táncáról,
amint a rigóknak kelletik magukat riszálva farukat.

állandóan a szemembe piszkáltok,
ezért nem láthatom soha a hipnotikusan köröző varjakat,
csak puffadt ujjaitok repdesnek előttem,
de azokat minek kövessem szememmel?

lépten-nyomon a fülembe vájtok,
és már nem hallom az orkán sziréneit,
akik a vihar közepébe hívnak és felkapnak nedvesen.

szerintem még a bőrömet is lehúznátok,
ha nem lenne annyira rámtapadva.