Sturm László

Tamás Attila:
Határhelyzetben

Kossuth Egyetemi Kiadó, 2003

Tamás Attila tanulmányai az irodalom alapkérdéseire irányítják a figyelmet, mindarra, amit a részletekbe temetkező elemzések és a dogmává szilárduló módszerek hajlamosak szem elől téveszteni, megoldottnak vagy megoldhatatlannak tételezni, esetleg idejétmúltnak kikiáltani: az irodalom szerepére, művészet és játék összefüggéseire, a szépség és az értékek örök aktualitására, tartalom és forma viszonyára, a nyelvre, a valóságtükrözésre. Mint a felsorolás mutatja: bár a szerző nyilvánvaló nyereségnek tartja, hogy a művészetfilozófia (és ő maga is) megszabadult a korábbi évtizedek kikényszerített marxizáló sallangjaitól, a maga csendes módján mégse hagyja, hogy esetleg a gyereket is kiöntsék a fürdővízzel. Nem is annyira a megőrzendő eredményekre koncentrál, hanem a problémák valóban tudományos megközelítésére. Nem fogadja el, hogy a kritikátlan elfogadást a kritikátlan elutasítással cseréljék fel. A marxizmus kedvelt kategóriáival szemben is megköveteli a bizonyítás és a cáfolat próbáját, és úgy találja, hogy például a „valóságtükrözés” fogalma anélkül lett kiszorítva az irodalomelméletből, hogy tisztázták volna jelentését. Szerinte is mellőzendő ez a szó, de nem azért, mert ugyanazt jelenti, mint az „ábrázolás”, hanem azért, mert még a kifejezés, az „analóg alkotás”, a megismerés is a fogalom hatókörébe tartozik, vagyis „körülhatárolhatatlan jelentésbokrából adódóan úgyszólván teljesen használhatatlan. Ténylegesen nem mond többet annál, hogy a műalkotások rajtuk kívüli dolgok sokaságával is kapcsolatban vannak valamiképpen.” Ezeknek a kapcsolatoknak a meghatározására pedig „lényegesen pontosabb megfogalmazások állhatnak rendelkezésünkre”. A szerzőnek egyébként is az egyik legfontosabb módszere a fogalmak tisztázása. És meglepő dolgokat derít ki. Például hogy egy új szóhasználat („beszédmód”) inkább csak nyelvi frissítés, és nem új szemlélet jelentkezése. Vagy hogy a régi, meggyökeresedett szakszó („líra”) mögött talán nincs is egységesíthető jelentés. A szerző fejtegetései természetesen vitathatóak, de ő nem is akar kitérni a vita elől, álláspontját mindig érvekkel és – igazoló, szemléltető – példákkal támasztja alá. És csak addig tartja érvényesnek, amíg ellenérvek és ellenpéldák nem cáfolják, vagy újabbak nem módosítják. Ugyanezt viszont másoktól is megköveteli, szakmai minimumnak tekinti. A kötetből kirajzolódik a lehetséges tudósi hibák listája, és emögött is a szakszerűségnek ez a felfogása áll, valamint a tudomány elszemélytelenítő, pusztán formális értelmezésének elvetése. A fogalmi tisztázatlanság mellett a legjellemzőbb kifogások a nehézkesség, a fontoskodás, a sterilség, a hiányos szakirodalmi tájékozódás – vagyis az érvek és ellenérvek hiányos ismerete –, a félreértés-félremagyarázás, a problémákat kikerülő álmegoldások elfogadása és a bizonyítás benyomásokkal vagy előfeltevésekkel való helyettesítése.

A módosítás, sőt a cáfolat iránt is nyitott szemlélet meghatározza az írások műfaját és stílusát is. Témájuk, fogalmiságuk és bőséges jegyzetanyaguk miatt ugyan tekinthetjük a kötet írásait tanulmányoknak – mint ahogy föntebb magam is tettem az egyszerűség kedvéért –, de ezek jellegét meghatározza a polémia és a – nemritkán a szerző saját korábbi műveit továbbgondoló – kiegészítés szándéka. Tamás Attila számára a választott tárgy elsősorban elgondolkodtató felvetésekre ad alkalmat, ezt hangsúlyozza a kötet alcíme (Gondolkodás irodalomról, művészetről) és az egyes írások címeiben szereplő olyan kifejezések, mint a kifejtés töredékességét kiemelő „néhány”, „részlet”, „vázlat”, „széljegyzetek”, sőt még a „-ról, -ről” rag is, vagy a megközelítés szintjeit, átmenetiségét jelző „még egyszer” és „kísérlet” (Néhány alapgondolat; Játékról és művészetekről; Még egyszer a valóságtükrözés problémaköréről; Még egyszer (?) tartalom és forma viszonyáról; Néhány polemikus gondolat a nyelvvel kapcsolatban [Részlet egy nyílt levélből]; Vázlat-kísérlet stb.). Mindez oldja a tanulmány műfajjal gyakran asszociált komolykodást, ha a komolyságról nem is mond le. Az egyik alcím az egész kötetre érvényesen jellemzi ezt a beállítottságot: „Nem mindig komoly hangszínnel, de korántsem komolyság nélkül”. Ugyanez a sokszínűség a stílusban is kimutatható. A definíciók, a szabatos fogalomhasználat, a lábjegyzetek, a pontosító közbevetések sokasága kezeskedik az eszmefuttatások komolyságáért. Ám aki csak komoly tud lenni, az többnyire nehézkessé válik. Tamás Attila önkommentárjaival, „szélesebb területekre” való „kipillantásaival”-kitéréseivel, szemléletes és bőséges példaanyagával, árnyalt és sokszor meglepő szóhasználatával s mindezek arányának a finom eltúlzásával képes olyan ön- és közironikus mellékzöngét létre hívni, amely
a stílus szintjén is érzékelteti a problémák és
a megoldások feltételességét. És azt is, hogy a problémákkal és a megoldásokkal végső soron mindig egy személyiség szembesül.

Mi indokolja az elméleti megállapítások feltételességét Tamás Attilánál? Legelébb is nem árt
tudatosítani, hogy mi nem. Nem a „nyelvi megelőzöttség” abszolutizálása és nem a valóság vetületeinek az átjárhatatlansága. Az első kérdésre kitér a szerző, és úgy találja, hogy ennek a tételnek – miszerint az ember nem láthat túl nyelvének határain, ráadásul a nyelv alig kötődik a valósághoz – „a bizonyítása, illetve mibenlétének a pontosabb megfogalmazása hiányzik”. (Igaz, hogy csak mellesleg kerülnek szóba, de a hasonló kritikai szellemről lemondott a szerző az olyan hipotézisekkel szemben, mint a Nagy Bumm, az evolúció és a nyelvcsaládelmélet, amelyeket tényként fogad el.) A második kérdésre nem tér ki, de elmélkedéseiben adottnak veszi a világ egységét. És ehhez kapcsolódva adható végre pozitív válasz a kérdésre. Méghozzá két szinten. Egyrészt az ironikus feltételesség a világ egységének, az egyetemesség létének a bizonyíthatatlanságát jelzi, másrészt a mindig csak néhány szempontra kiterjedő, bár mégoly körültekintő, mégoly alapos feldolgozások esendőségét az egyetemesség távlatában. Mert kétségtelen, hogy csak ezt a távlatot tartja a szerző méltónak a tárgya (az irodalom, a művészet) iránti szeretethez. A tudomány hivatását is ennek szellemében jelöli ki, Schelling szavait idézve: „az esztétika lényegi feladata: meghatározni a művészet helyét »az univerzumban. E hely meghatározása az egyetlen magyarázat, amely a művészetekről létezik«.” (Módszerül pedig a hamis egyetemesség kizárólagosságigényét és egyoldalúságát elkerülő „termékeny eklektikát” ajánlja.)

Az egyetemesség feltételezését mindenesetre hitelesíti, hogy a szerző lényegi megállapításai lényegre utaló összefüggésekbe állíthatók. Kiinduló tézise, hogy a művészet elsősorban ember és környezete közötti kapcsolatteremtés, amely lehetővé teszi az ember kiteljesedését. A kiteljesedés feltételezi a valóság sokszínűségének megragadását, a kellemességgel jellemezhető „érzéki” felszínét éppúgy, mint a szabályossággal jellemezhető szerkezetét. Az irodalom a környezethez való viszonyulásunkat nemcsak extenzívebbé teszi, hanem – a közvetítést az értékek mentén megvalósító médiumként – intenzívebbé is.
A kapcsolatteremtés négy módját ismerteti a kötetnyitó tanulmány: az azonosulást, az összhangba kerülést, a megismerést és az összefüggéshálóba állítást (az utóbbira a mítosz a példa, és az előző három ötvözetének tekinthető). A szerző mint még nagyobbrészt felderítésre váró kérdést említi, hogy „miképpen tudják ezek majd inkább az önkibontakozásnak, majd inkább a világba kapcsolódásnak, megint máskor a világot formálásnak az alapigényeit szolgálni”.

Az emberi kiteljesedés Tamás számára nem humanista szólam, hanem olyan feladat, amely az ember antropológiai lényegének – például Gehlen szellemében – elfogadott befejezetlenségből ered. Az ember „jellegtelenségéből” és képzelőerejéből adódó szabadság, végtelenre irányulás és önmeghaladásra utaltság következménye. Ez az antropológiai alapállás készteti a szerzőt a sokak által kétségbe vont eredet és szépség fogalmának visszanyerésére. Az ember agyi-antropológiai változatlanságával indokolja az eredendő irodalmi típusok (műfajok) leválthatatlanságát, függetlenül a társadalmi környezet – ezek szerint jóval csekélyebb jelentőségű – változásaitól.
A szépségben pedig az ember számára egyaránt fontos rend és szabadság összehangolódását látja meg, ezért egyoldalúnak tartja az ellenállás esztétikáit, melyek a szépséget megalkuvásnak fogják föl: „Nem tudok róla, hogy bárhol is bebizonyították volna […] akár annak a feltevésnek a helyességét, mely szerint a műalkotásban megjelenített, illetve valamiképpen érvényre jutó szépség a fennálló – esetleg éppen torz, emberidegen – viszonyokkal való összebékítést szolgálná […] még kevésbé olyan föltevésekét, melyek szerint a létezésnek olyan maradandó tényezőivel, amilyen részint a rend: a szimmetria, az arány, az ismétlődésben megvalósuló állandóság nyugalma, részint a szabadság: a megújulással, a mindig újjal való találkozások lehetőségének szédülete ne érvényesülhetne a művészi alkotás fontosabb tényezőjének minőségében, mint amennyire fontos lehet a kihívó fellépés egy időszak torz, emberidegen társadalmi tényezői, elavult művészi konvenciói ellen.” Tamás szerint a szépség gyanússá válása és az értékek elbizonytalanodása nem elvetésükhöz kell hogy vezessen, hanem a szépség átértelmezéséhez és az értékek kereséséhez. Mint általában, ezúttal sem tesz úgy a szerző, mint aki már tudományos szinten megoldotta ezeket a kérdéseket (ami nem zárja ki, hogy a maga számára már minden bizonnyal megtalálta a ráismerés metaforáit), „széljegyzetei”, az általa felvetett szempontok azonban mindenképpen jelzik a kérdések fontosságát, lezáratlanságát, és támpontokat adnak a továbbtöprengéshez.