Szabó Gyula

És végül Hófehérke

Pillanatnyilag senki sincs a világon, akit jobban irigyelnék, mint a legkisebb unokámat, Mártont. Ez az irigység azonban az irigységek legjobb fajtája. Azt az önfeledt boldogságot irigylem, ahogy Márton – harmadik évének betöltésén még innen – naphosszat, a nap csaknem minden pillanatában a játékok és mesék világában élvezi az életet. Ilyen gyermeki társaságban az „irigy” felnőtt is hamar visszaesik a mesés-játékos gyermekkorába, s így láthatom egyre-másra, hogy a fiam, a Márton apja órák hosszat éppolyan gyermek, mint Márton, s még az apám fia is tud időnként gyermek lenni Márton társaságában. Amennyi rondaságot felnőttkorunkban, felnőttvilágunkban tapasztalunk, annyi örömmel tudunk időnként „beleirigyülni” abba a Marci-világba, ahol csodálatos varázslatként folyik mesékkel és játékokkal egy másik élet, egy jórészt költött, kitalált, megjátszott emberi tevékenység. Vannak ott is mindenféle rosszaságok – boszorkányok, vasorrú bábák, gonosz mostohák, hétfejű sárkányok, buzogányhajigáló óriások, nagymamaevő farkasok stb. –, s még irigység is van olyan, hogy az igazmondó varázstükörtől megbokrosodó királyné, Hófehérke mostohája, aki magánál szebbet nem ismer el a világon, a „nálánál szebb” Hófehérke életére tör, s miután más fondorlatos úton-módon nem tudja a „százszor szebb” Hófehérkét elpusztítani, végül a „királyi kert legszebb almafájáról” való almának a piros-szebb felét mérgezi meg s eteti meg Hófehérkével, aki, szegény, mindjárt el is ájul a szebbnek a harapásától, de ha Márton nálunk ezt a jelenetet úgy játssza meg, hogy egészen belebújva Hófehérke bőrébe, elbizonytalanodó tekintettel s megtört hangú szóval – „Furcsán érzem magam…” – ájulni kezd, az olyan felhangolt derűvel tölt el minket, hogy akárhányszor „újráztatnók” Márton-Hófehérkénkkel a mérgezett almába való harapás mesés jelenetét…

Mindez legközelebb az elmúlt karácsonyi-újévi „ünnepkör” idején volt ünnepi öröm, varázslatos élmény lakunkban, amikor amúgy az egész világ – felnőttek, gyermekek együtt – éppen a szeretet, az ajándékozás, a karácsonyfás télapók, angyalok „mesevilágában játszik”, s így nálunk – lévén Mártonnak igen kedvelt meseköre a „három lány”, Hófehérke, Hamupipőke, Csipkerózsika (örök hála a két testvérnek, Grimméknek!) – többek közt egy rendkívül bájos Hófehérke-babát és hozzá a hétből három törpefigurát tettek az angyalok a karácsonyfa alá (angyali kilátással arra, hogy a másik négy törpe is „előkerül” majd a „bányából”, ha máskor nem, a közelgő februári születésnapon). Ebből kerekedett aztán ittlétük napjai során Mártonnak az a fő játékköre, hogy Hófehérke jóformán ki nem esett a kezéből, vele feküdt, vele kelt, miközben Hófehérke apró lábacskájáról úgy esett le folyton a kis cipellő, mintha Hamupipőke – az én játszó szavammal: Hamucipőke – is lett volna egyben Hófehérke. Természetesen a három törpét sem hanyagolta el Márton – „barátai” voltak, név szerint is bemutatta nekünk: Kuka, Tudor, Morgó –, és bennünk Irmával akkor „törpült” egyet a világ és üresedett nagyot a ház, amikor új esztendőnk harmadik napján Mátyásék elindultak vissza Budára, a Balogvár utcába, már az utca nevét is tudó Mártonnal, s nem utolsósorban az Olena „kitelt derekával”, ahol a már név szerint is tudott Ilona-Olga szintén együtt „utazott” a családdal mint Márton tavasszal jövendő testvére…

Alig távozott családunk „pesti ága”, én 5-én hajnalban úgy ébredtem, hogy már újabb alvásra nem is pilledt a szemem, s így lassan kezdtem eszméltetni magam arra, hogy ismét megértem az időnek egy újabb határjeles lépését, amivel életem hossza megint nyúlt – nyúlni fog? – egyet, s kis idő múltán legalább kérdőjelesen pedzeni próbáltam életem hosszabbodásának újabb „titkát” egy négy rigmussornyi gondolattal: Hosszú élet titka? Élek még most is, kétezer-négyben, – S kezdem érezni: ez most már szégyen… – De hát még most is jön egy unoka – Hosszú éltemnek ez tán az oka? (Mármint annak a „hosszúnak”, hogy már az új esztendő évszámát is leírhattam, legelőbb egy vízfogyasztási űrlap kitöltésekor: 2004.)

Egyébként a Mátyásék távozása nyomán támadt űrt részemről némileg tudtam tölteni azzal is, hogy kezdtem készülni legállandóbb házon kívüli úti irányom szerint a kertbe, a szép „Hófehérke-fehér” téli világba. (Milyen átéléssel forgott a Márton nyelvén ez is: „fehér volt a bőre, mint a hó, piros az arca, mint a vér, fekete a haja, mint az ében”!) A kert maga életemben egy olyan űrt tölt be, hogy idestova – új évünk majdani októbere idején kerekre is kerekedve – harminc éve természetes éltető eleme a szív- és érrendszeri működésemnek, mivelhogy októberben három évtizednyi távolban lehetek, ha megérem, első szívinfarktusom esetétől, ami akkor épp egybeesett azzal, hogy a kerti munkálkodásban-szőlőművelésben életem „kerti pályafutását” megkezdtem. Azzal nem dicsekedhetem, hogy csaknem három évtizede nekem „függőkertem” van a Kányafő alatti napos oldalon, de „szép nyelvújításaink” újabb keletű vívmányai jóvoltából azt kertelés nélkül állíthatom, hogy pályafutásom 1974 ősze óta: kertfüggő (ugyanakkor azonban kivált azóta nem füstfüggő, közéletfüggő, sikerfüggő stb., cserében viszont környezetbarát). Ez a sok tekintetben eredeti pályafutás úgy alakult a harminc év hosszán, hogy voltak időnként éles hajtűkanyarai is, amikor már-már tű hegyén forgott az élet kert és kórház között, de a többszörös lábra állás mégis sikerült, főképpen annak betudhatóan, hogy a kerti járt utamról nem tértem le a bizonytalan járatlanokért, ami olyannyira helyhez kötött, hogy más helyekre futni legfeljebb csak akkor tudtam volna, ha a kert is fut velem a talpam alatt, s így írni is többek közt olyan gyermekjátékról tudtam inkább, hogy Ki fut kertembe?, és olyan egészségügyi sétákról, hogy Hogy van a kert?, s viszonzásul termett is a kert egy szem trágya nélkül egy sor kerti képet, olyanokat, hogy Hóvirágom-virágom, Aranyesőhalál, Gyógyvirágok illata dalol, Ékesszólás gizgaz-dombon, Júniusban pirosodunk, Fergetegtánc, Barackszezon,
A korán kopaszodó ribiszke, Szilvaszezon, Szóló szőlő, Szűrjük a levet!, A fosztott tőke álma…

Mindezek után aligha szokatlan, hogy jelen új évünk legelején is nyílt a vonalas kerti irka, a Kerti Kurír lapja (e fungáló példányt kezdtem vezetni 2001. november 6-án), s az ez évi naplózás kezdéseként szoktattam itt is a kezem annak írására, hogy 2004, és hozzá ezúttal kissé szokatlan eseményként jegyezhettem dátumszerűen: „Jan. 8. Újabb kemény, száraz fagyok, egy porhintés hóval; ma –4ş mellett délidőben »karácsony« Hercigováéknak, csontok, »csontkalácsok« (Iułanéktól), karácsonyi dobozunkból takarítva »ősi« szaloncukrok (csontkemények), az édességeket is nagyon falták, de Misi áztatás nélkül nem bírt a szaloncukrokkal; kalácsból, cukorból máskorra is hagyva, magunknak hoztam a legutolsó kötés szőlőt (3 gerezd).” Mindez a kerti szó „feloldva mesében” azt jelentette, hogy mivel előző nap felszámoltuk Irmával a boldog karácsonyunk szerényen díszes fenyőfáját, kinn a kertészkedő szomszédságunk hegyoldalában a senkié és mindenkié két kutyánknak én úgy lettem karácsonyi angyal, hogy nemcsak bő csontadagot vittem nekik (ünnepi bőségszezon, annyival inkább, mivel még mások is járultak ebeink ünnepi asztalához), de például a szembeszomszéd Iułanék keményre száradt diós- és mákoskalács-maradéka is benne volt a szeretetcsomagban, mint ahogy benne volt részünkről egy jókora adag, színesen-csillogóan csomagolt régi-régi szaloncukor. Ez a rojtos-selyempapíros cukorkupac úgy került „kutyaangyalszárnyra”, hogy a karácsonyfabontással leszedett kellékek visszatárolásakor a dobozból kitakarítottunk minden régről gyűlt kacatot, legtetemesebben épp az ókarácsonyok szaloncukrait, s már bele is hánytam azokat a szemetesvederbe, amikor egy „ebötlettel” eszembe villant, hogy hátha Hercigováék örömmel kapnának a cukorédességen is. Ezzel az épkézláb ötlettel már szedegettem is ki a szemétből a sztaniolos „édességcsontot”, bele a többi harapnivalóval a hófehér kerti műanyag szatyorba (piros-fehér-zöld színben a betűk rajta: MATCH szupermarket), s kinn, a felhágó útkanyarban már osztogatni kezdtem a szembenyargaló Hercigováéknak a mannát, amikor sajnálattal észleltem, hogy a fiatal – tavaly tavaszi szülemény – Misi fogazata még nem bír a szaloncukor keménységével, bár rendkívül nagy mohósággal kapott rajta – forgatta, nyalta, harapdálta kétségbeesetten –, s fenn, a házunk előtt még a Iułanék kalácsát is csak úgy tudta bekapkodni, hogy kalapáccsal apróbbra tördeltem az ő porcióját. Két közkutyánk az oldalban anya és kölyke, úgy törzskönyvezve, hogy ki-ki a szomszédságból így-úgy, magyarul-románul nevet adott nekik, miként a kutyafalatok hordását is mindenikünk műveli, és én részemről a kecses anyát Hercigovának, az albinószerűen hófehér és világos szemű lányát meg Misinek hívom (az egyik szomszédnál egy „magán”-bak neve Misi, s miután a nőstényke szokás szerint az apahímhez ütött, mi Irmával a kölyökre a Misi nevet ragasztottuk, némileg a „kutyás” Misi doktorunkra is gondolva, aki utolsó kutyájától vagy egy éve vált meg nagy bánattal, eutanáziás módon vetve véget halálos betegségének). Mindent összevéve az első új esztendei kerti utam fő eseménye Hercigováék karácsonya volt, azzal együtt, hogy a csontcukorból kevés áztatás után Misi is részesült és miután a pitvarbeli kevésbé befagyott vízből mindketten jó nagyot lefetyeltek is, óriási hancúrozással kergetőztek-hempergőztek-marakodtak alá kertünk teraszosított alsó részein, helyenként még bukdácsolva is a martokon. Mindebben a kerti műsorban még az is űrtöltő módon forgott mint közeli emlék, hogy az óév végén ugyanezt a kerti helyszínt egészen színessé elevenítette „kutyáslag” maga Márton is egy hét alatt kétszer, amint ugyancsak írva áll a naplófüzetben: „24. Mazdával hárman – Mátyással, Mártonnal –, nagyon szép »karácsonyi fehérben« az oldal, kellemes időben, sok kaja Hercigováéknak, Márton nem bírt magával, olyan játékban űzte magát pincében, házban, a ház körül – hoztunk ismét bort, diót, szőlőt –, Olenka »másodmagával« (Ilonával) nem tudott kirándulni. 31. Nagyon kemény fagyok után ma megenyhült, kocsizunk az utolsó kevés hóra, hogy Márton szánkózzék, ezúttal Olena is kirándul, az utolsó kanyarnál már sár van, csak Mátyással nyitunk be a nagykapun, Mátyás a fészerből előrángatja a hajdani szánkóját, s egy órányit húzdogálja Mártont a szánkóval Ferenc bácsiék alatt. Közben Hercigováék is kapnak egy jó adag nekikvalót.”

Kertünk soha nem volt kimondottan éden, de paradicsom sokszor volt, régebbi években maga a paradicsom is vederszámra termett, Mátyás gyermekkorában pedig télvíz idején kimondottan tudott „téli paradicsom” is lenni, ha Mátyással szánkáztunk alá az éles kanyarú, hol meredek, hol mérsékelten lejtős feljáróúton, vagy ő külön űzte a kezdetleges, gyermekméretű deszkaléceken a síző lesiklásait. Most a ház mögötti fészer lomtárából az apa-Mátyás előrángatta a jó negyedszázada hányódó szánkót, rajta a jó hosszú húzómadzag, lécezett ülőkéjén egy léc lóg, egy hiányzik, vastalpai csúszásfékezően rozsdázottak, de úgy-ahogy rendbe téve végül csak szánkóztak Mártonnal egy nagyot, ami a lágy idő s a kevés hó miatt a második felében úgy alakult, hogy Mátyásnak lefelé is húznia kellett a szánkót, mintegy „Márton-fogatként” nyargalózva a madzaggal a kezében… Egészen tündéri lett így nekünk a kertben az óév utolsó napjának délideje, s Mátyás keze egészen „korok felett” lebegett, amint hol a Mazda-autó kormányán, hol a szánkó csepűmadzagán vezetett járműveket…

A szánkóról az új használatbavétel nagy sikere nyomán Mátyással úgy döntöttünk, hogy fel fogjuk újítani, s helyet is egyből benn a pincében kapott a szánkó, nem a mindenféle zakoták fészerében, ami eléggé kifejezte, hogy feljött a napja szilveszterkor Mártonnal, egyszeriben megbecsült szerelék lett a régi ócskaság, s három nap múlva a Mazdától is olyan ígéretes távlattal búcsúztunk, hogy Mátyásék szavunkat vették: Márton születésnapjára, február 15-ére majd felruccanunk Irmával hozzájuk. Így aztán az én lábam alatt hamarosan úgy fordult a Föld, hogy álltam vissza a magányos téli kertjárásaim pályájára, egészen kutyatélapós szerepkörben jelenve meg 8-án, csütörtökön Hercigováék horizontján a karácsonyi kalácsokkal-szaloncukrokkal. A kerti séták folytatása azonban elakadt a következő napokban az időjárásbeli kedvezőtlenségek miatt, míg aztán 14-ére az enyhülés jóvoltából már előirányoztam magamnak a kerti célpontot, s mondtam is már előre Irmának, hogy másnap majd a kenyérvásárlásból nem térek haza külön, hanem viszem magammal a kertbe a mindennapinkat, s így holnap madárlátta kenyerünk lesz… Nem lepett meg, hogy az időjárás ismét beleszólt a tervbe: reggel zuhogó esőre ébredtünk. Egész kerti létünk úgy folyt tova, hogy legtöbbször az időjárás irányította a járásainkat, így most is tudomásul vettük a felsőbb döntést. Ez is jó, mondtam Irmának, a tavalyi szárazság után kell a víz a földnek, legalább télen teljék meg jól a tartalékok mélyéig. Mint az engedelmes gyermek a szülő intésére, fordultunk a járó szándékunkkal az ellenkező irányba, be a nagypiacra, annyival inkább, mivel közben az eső csendesedett, s indulásunk órájára el is állt. Egészen jó piacolás lett a kárpótlás azért, hogy Hercigováéknak nem vihettem az újabb – immár hétköznapi – csontjaimat. Vettünk öt kiló igen szép édes almát (goldent), úgy, hogy a született piacoló Irma pillanatok alatt lealkudta a tizenötezres árat tízezerre, Zsuzsika a Mezőségről, Magyarszovátról már hagyományosan úgy adta a fő táplálékomat, a túrót, hogy árban kevesebbet számított, súlyban többet mért nekünk, Domi Aranyosszékről, Várfalváról mérte protekciósan a káposztafejeket az Irma folyamatos téli savanyításaihoz, feketeretekből pedig egy egészen nagy rakást ürített az asztalra, hogy a legjobbakat válogathassuk, ezúttal talán azért is nagylelkűbben készségeskedve, mert egy pillanattal azelőtt tudtuk meg, hogy Várfalván ő az unitárius gondnok, s ahhoz illően akkor gondnokként is üdvözöltük őt. Előzménye volt ennek a „feketeretkes unitarizmusunknak” az a véletlen „unitárus röptalálkozó”, ami a Domi asztalától tíz lépésnyire pár perccel korábban azzal kezdődött, hogy összebotlottunk hajdani keresztúri osztálytársammal, Ferivel, akivel erről-arról csevegve az életkorunkat s egészségi állapotunkat is érintettük (részemről én így nyilatkoztam: „Megvagyok – hetvennégybe’ vagyok, mit mondhatnék többet?”), s jóízű diskurálásunk közben mindjárt ott termett a görbedtségével a társaságunkban Attila, aki nem csupán azzal csatlakozott a „keresztúri találkozóhoz”, hogy ő „többet már nyolcvanéves nem lesz” (mikor mi Ferivel első osztályosok voltunk, Attila akkor volt nyolcadikos, és így az első diákballagás, amit mi elsősökként ámulattal néztünk, épp az Attiláéké volt a keresztúri unitárius gimnázium 1943. évi napfényében és csengettyűszavában: „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek…”), de a várfalvi zöldséges Domink gondnokságáról is általa értesültünk a „hosszú út porából vett köpönyeggel” a vállunkon… A piac általában jó forgatagos része az életnek, s kivált ha szerda, Kolozsváron annál életesebben „forog”, ahonnan végül úgy tértünk haza a rakott tarisznyáinkkal azon a napon, mint akiket sikerélményben részesített a piaci szerencseforgás.

Másnap reggel aztán végképp el volt határozva, hogy az nekem kerti nap lesz. Borús volt az idő, ám csapadék nem hullt, a hőmérséklet is fagy körülien megfelelő, s már kelni úgy keltem, hogy szinte kajtárkodva nyaltam a tejfelt: reggeli gyógyszeradagomat egy korttyal magamhoz véve, s a fövő kávéhoz is csuprainkba adagolva a tejet, az utolsó falásra fogyott tejfelt pillanatig latolgattam a kanálon, hogy estére hagyjam-e, de az ihlet úgy szállt meg, hogy „ami jót reggel megehetsz, ne hagyd estére”, és azzal mindjárt reggeli ínyencségként csúszott le a tejfel. Emellett a nap további – majd kert utáni – ínyencségeinek ígéreteként ott láttam az asztalon az este beáztatott szemesfuszulykát, amit Irma „direkt nekem” főz ebédre, mivelhogy ő az epéjével nem eheti, és arra külön gyűlt a nyálam, hogy a jókora (taligakeréknyi?) sütőtökből, amit Misi a kisbányai hegyek közül hozott nekünk téli csemegének, három sárga s rendkívül édes „holdszeletecske” tegnapi maradékként aszalódott a kályhán, úgyhogy annak a héját is készen lehámozva készültem a kertjárás utáni finom falataink élvezésére. Öltözékileg általában az a divatom, hogy a célirányhoz szabva, a kert felé váltom a bundabéléses kabátot (a városba az előkelőbb barna, a kertbe a katonákéhoz hasonló világos khaki szolgál), fekete bőrkesztyű helyett az Irma által kötött egyujjas, zöld gyapjúkesztyűt veszem, ingben is legtöbbször a „farmeres” kockás van előnyben, a ’80-as évekből való, tartósan „szocialista” két nadrág állandó használata is úgy váltakozik, hogy a városirány a feketét, a kertirány a barnát adja reám, s még a lábbeli is szokott igazodni a terephez oly módon, hogy a városjárásban többet taposott fűzős bakancsot enyhébb hideg esetén az igénytelenebb – cipzáras, simább talpú, rövid szárú – csizmákra cserélem a kert felé indulóban (azért is, mert könnyebben moshatóak, amúgy is elég strapáltak). A kerti MATCH szupermarket-necchez s a benne lévő kutyaelemózsiához ezúttal külön társult a patyolatfehér tisztaságú vászontarisznya, a „bródzsák”, minthogy most – egészen egyedülvaló esetként – előbb a kenyeresbódé felé készültem térülni, mielőtt a tulajdonképpeni kerti útra fordulnék a rendhagyóan „madárlátta kenyeres” elgondolás szerint. Mielőtt indultam volna ki az ajtón, szokás szerint az volt a váltott szavunk Irmával, hogy „mennyit ülök a kertben”, s mondtam, hogy semmi kerti dolgom nem lévén, hamar megjárom, csak megyek s jövök. Irma még a katonás kabátom övénél is babrált, hogy bekötéshez igazítsa, de leintettem, hogy nincs hideg, jobb úgy szabadon, kötetlenül, s végül is lógott szabadon az öv két vége. Alkalmanként a kerti járás része volt az is, hogy mentemben vittem magammal a zöld szemetesvödröt, s lenn kiürítve, az üres edényt az autó csomagtartójába csuktam, hazajövet meg magamhoz vettem onnan. A szemétszint jelen esetben is ott állt, hogy fogtam a vödröt, hozzá a huszonhat éves Lada kulcscsomóját a kerti kulcsok mellé, s mindebben szinte stílus volt az, hogy az öreg sárga Lada évek óta jóformán csak a kerti járással összefüggésben szolgál az örökös parkolóhelyén, legtöbbször állva, de néha járva is egyet, ha egyébért nem, üzemelésének tesztelése végett.

Így lett kész mindenestől az indulás a kertbe, s négy emeletünket magam mögött hagyva vittem s ürítettem az udvaron a vedret, bezártam a csomagtartóba, s a kenyér miatt kanyarodtam egyelőre a kerttel ellenkező irányba; kerültem egyet a kiárusítóbódéig, onnan fordultam a meleg frissességű kenyérrel a fehér tarisznyában a közeli buszmegálló felé, hogy a járatok utolsó két megállójának távján érvényesítsem a nyugdíjasbérletemet, minek révén még hamarább járhatom a kerti járnivalót. Felszálltam mindjárt az első érkezőre – talán a 28-as volt –, alig néhány utas lézengett benne, le sem ültem, csak álltam a középtéren a rúdba fogózva, s vezetős reflexeimmel szinte együtt kormányoztam a sofőrrel: üresben, de jó lendülettel gurult a busz az út végszakaszán az útkereszteződés pontja felé, amelyről már a fékpedál is bizonyára tudta, hogy a jobb oldali elsőség a buszé, mindamellett egy balról jövő teherkocsi kissé megkésve fékezett le, s pár lépéssel elébb jutva annál, hogy mi zavartalanul forduljunk előtte s mellette balra az éles kanyarodásunkkal, egyszerre kellett a sebességet is fékeznünk s a kormányt is kitérőbb ívben tekernünk, miközben nekem – mégsem az én kezemben lévén a volán a franciák által régóta letett, de még mindig jól üzemelő járművön – egy pillantással fordult a figyelmem az információs oszlop számjegyei felé is – hármas információként az automata váltott számjegyei mutatták a dátumot, a pontos órát, a hőmérsékleti fokot –, s én éppen elfogtam a meredek kanyarodásban azt a kettőt, hogy „–1 şC” és „1 15”, mikor egyszerre olyan szédítőt fordult velem a világ, hogy kis híján a látásom is elveszett, de kezem ösztönös görccsel markolta a rudat, meg is álltam egyensúlyom vesztése nélkül, s minthogy a busz a kanyar utáni utolsó méterekkel beállt, és megállt az utolsó megállóban, támolyogtam le én is az utastársakkal a járdára, s ott helyben maradva vártam, hogy múljék a szédülős rosszullét és émelygés, mivel első feltételezésem szerint úgy gondoltam, hogy a lendületes sebesség és az éles kanyarodás okozta a buszon az addig soha nem tapasztalt szédüléses állapotot.
A baj azonban nem szűnt a leszállás után sem, a mélylélegzések sem segítettek, s mivel kezem hosszú évek óta begyakorolta, hogy otthoni indulásaimkor a nitroglicerines fújtatót a nadrágzsebbe dugja, ösztönösen nyúltam a sprayért, bár elég sok régi tapasztalatom alapján megállapíthattam, hogy a rosszullétnek nincsenek infarktusos jelei (fájdalmas nyomások, szorítások mellkasban, karokban, gyomorszájban stb.). A kerti irányt mindamellett egyből változtattam visszafordulásra, ahhoz azonban egy rövid távon még tovább kellett mennem, kissé balra tartva, hogy a következő útágazás után az ellenkező oldalon a városba induló járatok első felszállójához érjek, ahonnan már csak egy megállótávot kell buszozni a hazajutás sürgős célpontú irányába. Lábaim azonban gyengék voltak, fejem kóválygott, s arra gondolva, hogy mindez lehet a szívvacakolásnak valami általam nem tapasztalt, ismeretlen tünete, benyomtam egy Nitromint-fújást a nyelvemre, s annak bizsergető-csípős ízével megindultam, hogy közben bizonyára „megjön a jó hatás”… A szokottnál hosszabb táv után odaértem a megállóba. A jó hatásnak semmi jele nem mutatkozott, busz azonban jött hamar, egyszerre kettő is, felszálltam az elsőre, le is huppantam mindjárt a legközelebbi ülésre, s miután a rosszullét az első befújás nyomán sem szűnt, a kényelmes helyzetben megismételtem a sprayezést, több figyelemmel a szakszerűségre, hogy a nyelvem alá jusson a pára. Kóvályogtam így tovább, de a megállónkban aránylag fegyelmezett tartással le tudtam szállni, s lépteim is elég jól vittek a jegeces-olvadásos járdán a jobbra betérő szűk gyalogösvényünk közeli pontja felé… Mindezek közben egyszer sem jutott eszembe, hogy karórámon megnézzem, hány óra tájban lepett meg baj.

Nem tudtam, mi történt velem, amikor egyszer csak olyan eszméléssel néztem az útszéli fa ágait és az eget a magasban, hogy fekszem hanyatt a földön, fejem sapka nélkül, körülöttem néhány ember… Kezdtem mindjárt szedelőzködni, talpra tápászkodtam, felszedtem a sapkát, a két tarisznyát, talán adták a riadt emberek is a kezembe, miközben egymás szavába vágva kérdezték, mi történt, elcsúsztam, elájultam, hogy érzem magam, hívják-e a mentőt…? Mind román volt a szó, s feleltem románul, hogy nem kell mentő, három-négy percre lakom, hazaérek, s elhárítva egy lánynak az ajánlkozását is, hogy hazakísér, indultam neki a betérőnek, átballagtam az óvoda udvarán, a rendőrség bejárata előtt is vonultam egyenesen a Ladánk felé, a faránál kinyitottam a csomagtartót, a zöld vedret magamhoz vettem, visszazártam a csomagtartó fedelét, s onnan már csak pár lépésre voltak a lépcsőházunk külső lépcsőfokai. Volt így már a kezemben MATCH-reklámszatyor kutyaennivalóval – a két gyapjúkesztyűt is futólag ott láttam abban –, kenyér a kissé
elsározódott fehér tarisznyában, üres szemetesveder, s mindezzel vettem a külső lépcsőket, de akkor már úgy tervezve, hogy csak az első emeletre jussak fel, annál feljebb nem megyek, becsengetek Rusunéhoz, leülök egy ülőhelyre, s ő szól Irmának, és ha szükséges lesz – ha nem jövök helyre –, tőle a mentőket is lehet hívni. Megvillant még az is az emlékezetemben, hogy egyszer rég-rég még volt úgy, hogy kerti utunkról visszafordulva Irmával az infarktusos és nitroglicerintablettától nem szűnő mellkasi tüneteimmel ugyancsak Rusunéig mentünk fel, s onnan a telefonnal riasztott szomszéd tömbházbeli jó ismerős fiatal orvos, Kiss Sanyi „mentő kezű” kocsijával értünk be idejében a kardiológiára Olinic doktorhoz. Némileg megnyugodva nyitottam a lépcsőházunk ajtaját, hogy „már itthon vagyok”, pár pillanat múlva a mindig nyájas szomszédasszony lakásában pihenhetek… s aztán csak hallgattam valami ködös világban, hallásomat s látásomat félig visszanyerve, hogy mért kiabálnak körülöttem, mért ülök a lépcsők alján a cementen, fenekem alá gyömködött réteges takarón, miközben kétségbeesetten lármáznak a fejemnél románul, magyarul, „Szabó bácsi”, „Szabó úr”, „Domnu Szabó”, amit azonosítani tudtam a Rusuné, az Illyés Géza, a Iułan hangjával, s közben az Irma „Pápé”-kiabálása is áthatolt a homályos világba, és hamarosan a Iułan csendesebb hangja, hogy mindjárt itt vannak a mentők. Valóban jöttek hamar, sürgölődtek körülöttem, mentettek a mentőágyra fektetve a felszereléseikkel ki a lépcsőházból, alá lépcsőkön, be a kocsiba, felfogtam, hogy Irma is velem van, az orromon oxigéneskészülék, s vijjogó szirénázással rohamtempó, hamarosan meg is hányt-vetett az ágyon a kocsi, amitől felsejlett bennem, hogy a Gribaldi hídon túl járhatunk, át a villamossíneken, a kórház iránti rövidített szakaszon… A rázkódtatáskor valahol távol a fejemben – érzékelve közben az Irma közvetlen közelségét – motoszkált valami olyasmi, hogy ez az, amikor „hamar megjártam a kertet”, mert még a mentőautó is jó tempóval segíti, hogy minél hamarább legyen. Futószalag volt a többi be az ambulanciára, forgolódások ott is körülöttem, közben kérdezték volna is tőlem, hogy mi történt, meséljem el, de Irma helyettesített – még jóformán a hangom sem jött meg, s a kábaság markolta a fejemet –, összevissza románsággal s még mindig sokkolt állapotban kezdte mondani, hogy öt infarktus stb., ne késedelmeskedjenek kérdezősködéssel, mire a szolgálatos fiatalember ideges felhangokkal rendreutasította, hogy „ne pánikozzék”, hagyjon engem beszélni, ők épp rajtam akarnak segíteni minél hamarább… Végül is az lett a fordulat, hogy Irma kikérte magának a durva modort, eltűnt, s csakhamar megjelent a régi fő megmentő doktorunkkal, Olinic professzorral, a kardiológiaosztály fejével, akivel olyan régóta nem láttuk egymást, hogy Zsuzsika unokánk azóta delnő-leány lett. Ez volt az első megnyugtató pillanat, hogy itt van Olinic; öregebb volt ő is, mint másfél évtizeddel azelőtt, megőszült, törődöttebbek a vonásai, de halk üdvözlőszava, nyugtató mosolya ugyanaz volt: „Minden rendben van, hamarosan jól leszek…” A fiatal orvos később bocsánatot kért Irmától a goromba rendreutasításért, de ekkor még csak a szalag futott tovább velem, míg ott nem voltam helyben a tolószékkel az intenzív szalonban, a függönyökkel elkülönített ágyak egyikén. Azon kerti divatomban, ahogy voltam, lefektettek, levették a csizmákat a lábamról – a bekötetlen övű kabát már azelőtt lekerült rólam az ambulancián –, s a fél marék kábellel teleplántálva a mellkasomat szereltek rá a monitorra, de már-már szükségtelenül, mert ott a jelzések mind jók voltak (többek közt vérnyomás 130/80, pulzus 76), ami azonban még mindig nem hatott elég jótékonyan Irmára, mert az ő füle s szeme nem tudta felejteni a lépcsőházbeli vészkiáltásokat és a látványt a lépcső alján a vérző fejemmel és a sáros kabátommal. Egy-két biztató szót már én is tudtam mondani, hogy kezdem jól érezni magam, de ő akkor már indult hazafelé, hogy hozza a pizsamát az egyéb kórházi ezzel-azzal, s telefonáljon Misinek ki Kisbányára.

Pillanatra vége lett a sürgölődésnek körülöttem, feküdtem a csendben, mint aki révbe ért, s kezdem tisztábban eszmélni, legelőbb azzal, hogy számba vettem az időt a karórámon: éppen dél volt, pontosan tizenkettő. A szédüléses buszkanyarban az elektronikus jelzések közül éppen azt a harmadikat nem láthattam, ami most a „legfontosabb” lett volna, s így csak bizonytalan számításokkal próbáltam kikövetkeztetni, hogy akkor talán tíz körül lehetett az idő… Máskor nemegyszer megtörtént, hogy elindulva otthonról direkt megnéztem az indulás időpontját, de épp jelen esetben elmulasztottam. Az viszont mindjárt eszembe jutott, hogy amikor leültünk az asztalhoz reggelizni, kissé űztem az eszemet a rádióból hallható „anyanyelvi szépségek” és András unokánk születésnapja kapcsán, amikor mondtam Irmának, hogy este majd utolérjük Andrást a telefonos jókívánságunkkal Udvarhelyen, igazodva ahhoz, hogy a rádióban is mindig „utolérnek” valakit, nem „elérnek”, mintha az illető menekülne valamerre az „utolérés” elől, s így most ismét eszembe jutott, hogy ma, január 15-én Andris születésnapja, a tizenharmadik, s ha a magam hagyományos módján ezt is vehetem úgy, hogy végzetesebb baj nélkül túljutva egy krízisen elkönyvelhetek egy újabb fonák születésnapot magamnak, akkor ünnepelhetnék immár születésnaposan együtt az unokánkkal, de ez most csak lehangolt, ha arra gondoltam, hogy milyen ünneprontó hírrel „éri utol” hamarosan Irma Ágiékat is… Ebben a születésnapos eszmélésben az is előjött, hogy ezúttal még az András mai csütörtöki születésnapja is talál az enyémmel: az eredeti legelsővel is, s a fonák maival is. Megnyugtatott, hogy már ilyen körben elmélkedhetek a valahol jól odavert fejemmel, melyen most már éreztem a sajgást – fenn a tetős-tetején baloldalt –, egy nyaktekeréssel a véres maszatolásokat is megnéztem a párnán, s tovább a bal karom könyöke alatt a szintén vérző horzsolást, amit kiegészített a két térdem csontjain érzett érzékenység, s bár tudtam, hogy a kétszeri esés négy ütött-vérző nyomából bajos esési pozíciókat rekonstruálni, kivált hogy magáról a bucskázás mikéntjéről semmi emlékképem nem volt, próbáltam elképzelni, hogy főleg a lépcsőházi veszélyesebb terepen miként történhetett az összeesés vagy elvágódás (?). Egyedül voltam, eszmélgettem, s bár a csengetőgombot a kezem ügyébe helyezték, egyre biztosabb voltam abban a diagnózisomban, hogy ezúttal nemhogy infarktus nincs, de talán egyéb komolyabb baj sem történt; kezdtem egészen jól is érezni magam ahhoz képest, hogy bajaim kezdete óta, csaknem harminc éve még ilyen látványos és hatásos formában nem ért baj, s hogy az a nyugtalanság is még nyomott, hogy akkor viszont mi okozta ezeket az érthetetlen összeeséseket… A volnák kérdőjelei is természetszerűen előjöttek az eszmélkedésben, mert okkal merült fel, hogy mi ért volna, ha például tegnap az eső nem térít el a kerti úttól a piac felé, minek folytán ma ülök benn a házban délelőtt, vagy ha ma korábban indulva eljutok a kertbe, s ott lesz ez a „derült égből villám”, aho_ kertembe látogat; vagy ha az első esésből felkelve úgy igyekszem hazafelé, hogy nem vesztegetem az időt az autónál a szemetesvederért, s akkor esetleg eljutok szerencsésen Rusuné lakásába, és azzal együtt elkerülöm annak a veszélyét, hogy a lépcsők alján, a korlátnál vesztve el az eszméletet, beverjem a fejem, ami történhetett volna akár végzetesen is…

A bevert fej vérfoltos nyoma a párnán eszembe juttatta, hogy a reggeli órák otthoni foglalatosságai között többször újságolni akartam Irmának, hogy az éjjel nem véreztem össze a fejemmel a párnahuzatot, de pillanatnyilag éppen nem voltunk hangközelben, s végül is elmaradt az újságolás, pedig valóban újdonság volt, hogy a halántékom fölött egy idő óta érzékenyen-vérzékenyen váltogatva a varasodásait a lencsényi természetes seb az esti lefekvés előtt úgy vált meg az újabb varképződménytől, hogy reggel semmi maszatoló nyoma nem volt a párnán. Most még mosolyogni is tudtam magamban az élet ilyetén színességén, hogy reggel elmulasztom újságolni otthon: a halántékom nem vérezte össze a párnát, s délben a halántékomtól egy kurta arasznyira esett seb a kórházi párnát maszatolja vérrel. Most annál mulaszthatatlanabbul adtam elő Irmának, amikor visszaérkezve a nadrágot, alsóneműt, inget „hámoztuk le” rólam, s „öltöztünk” pizsamába, hogy itt mocskolom a párnát, de otthon tisztán maradt, csak hát reggel végül is nem került rá sor, hogy mondjam. Cserében Irma azt mondta el, hogy mikor ment innen haza, mennyi ablak s ajtó nyílt a hogylétemet kérdezve a blokkunkból, s többek közt azt is megtudtam ekkor tőle, hogy az esésemet Rusuné vette észre, amikor a nyöszörgésre-jajgatásra kinézett, s úgy kezdte kiabálni felfelé a lépcsőházba, hogy „Irma, Irma!”… Kerekedett ilyenformán lassanként az esésem meséje, s attól még külön kerekedett egyet, hogy szinte az Irma nyomában befutott az ágyamhoz Misi, derűsen-vidáman üdvözölt, éppen csak rám pillantva mindjárt diagnosztizálta, hogy „nincs itt semmi baj, csak rá kell nézni”, s aztán komótosan, minden orvosi eszköz nélkül, füllel-kézzel-ujjal megejtett egy vizsgálatot – a fülét a szívemre-mellkasomra tapasztva hallgatózott, ujját hordozta a kimeresztett szemem előtt mozdítatlan fejtartás mellett, fogdosta kezével a lábszáraimat, még talpaimon is húzva egyet-egyet az ujjával –, s a vizit eredménye látszott az elégedett kifejezésén. Mindamellett abból, ahogy az esésem módjait elmeséltem – mármint hogy éber tudattal semmit nem észleltem az összeesésből –, valószínű okként agyérgörcsöt tételezett fel, s mondta is mindjárt, hogy a stabil gyógyszeres kezelést egy újabbal egészítjük majd ki. Amikor távozott, a függöny széle mellől még visszavigyorgott rám, emlékeztetve, hogy „különben is már megírtad, kétezer-tíz előtt nem halsz meg”, s ekkor már Irmában is enyhült valamennyit a napi sokk, kivált miután magam is erősen hajtogattam neki, hogy jól vagyok, éppen úgy érzem magam most már, mint amikor elindultam otthonról. Most még az is könnyebbség volt szegény fejének, hogy Misi hazavitte autóval, nem kellett a város központján át végtől végig közlekedő 30-as busz legzsúfoltabb csúcsidején és felszállóhelyén összenyomatnia magát… Később azonban, már villanygyújtás után ismét ott volt az ágyamon, noha kis idő múltán szinte mellékszereplővé vált, mert az esti vizit előjeleként begyűldögélt az ágyam vége körül egy csoport orvostanhallgató, s közülük a két legszebb lány csakhamar úgy telepedett az ágyamra írószerszámmal és jegyzetpapírral a kézben, mint akik egy főszereplőt – a nap hősét? – készülnek faggatni, és váltakozva fogalmazva kérdéseiket s szimultán jegyezgetve a válaszokat hallgatták a meséimet szüleim betegségeiről, haláláról, a magam gyomorfekélyéről, vesekríziseiről-köveiről, életem javakorában sorjázó öt infarktusomról, sőt egyiküket még a könyv, az irodalom, az írói tevékenységem is érdekelte, amiről külön csevegtünk jegyzetelésen kívül. Lehet, itt-ott még dicsekedtem is a betegséges bajaimmal, mint amikor „az a férfi, aki állja”, de a főszereplős fénypontja a vizitnek az volt, amikor a diákcsoport oktatójaként-vezetőjeként egy csinos, fiatal, szép szőke orvosnő – egyetemi aszszisztens? – állt az ágyam mellé, hogy egy bemutató vizsgálatra kézbe vegyen, s aztán vizsgált fektetve, ültetve, míg végül azon „közszemlén”, ahogy voltunk – félig háttérben a feleségemmel – vitte be a vizsgáló kezét a pizsama korca alatt az ágyékomba, s tartósan körbematatva-tapogatva „ott” a mirigyek végett – valami ganglionokat keresett – egyszer még meg is kérdezte, hogy fáj-e, mire csak érzéseim egyik felével válaszoltam a „nem”-et, miután azt a másik felét, hogy ellenkezőleg, a szemtelenség látszatának elkerüléséért csak magamban mondtam („dimpotrivá”). A legvégén még a két barna interjúvolómat is odaszólította mellém a szőke vizsgálóm, hogy fenn a vállam-nyakam zónájában kövessék önkezükkel a mirigycsomók tapogató keresését. Irmával őszintébben beszélhettem – bár a humoromat, ha nagyobb baj van, ő sem nagyon fogja –, s neki az „ellenkezőleg”-et fennhangon megvallhattam: „Na, ez szinte megérte, hogy két-három perc közzel ma kétszer elájultam, mert itt szinte a gyönyörűségtől ájultam el.” Ez lett volna a kálváriás nap harmadik ájulása, mintegy jó felejtetésként a másik kettő után, de később, az elalvás előtti mélázásokban imaszavak kezdtek felejtetésként a kopott-ütött fejemben előbukkanni. Eszembe jutott többek közt, hogy egészen kicsi gyermekkorában Ági, a maga korán fejlett nyelvújító érzékének egyik megnyilvánulásaként, a saját száján úgy forgatta a tőlünk tanult imádságot, hogy „Én Istenem, jó Istenem, / Becsukódik már a szemem, / De a tiéd nyitva hagyják…” Most egészen átéreztem, hogy azt a szemet valóban nyitva hagyták, s úgy toldottam hozzá azt, amit időnként magam is szoktam mormolni, mikor alvásra ringatózva a falnak fordulok: „Köszönöm, mi jót ma adtál, / Istenünk, hogy megtartottál…” Azzal együtt a napot is megjegyeztem, gondolom, felejthetetlenül: „2004. január 15, csütörtök.”

„Már a szép nap lenyugodott…” – ez volt este az imás búcsú a csütörtöki naptól, s pénteken reggel folytathattam az imaszót a második szakaszommal, amit a régi bajos években én magam költöttem reggeli párként, hogy azzal keltsem magam az új napra: „Már a szép nap ismét felkelt, / Felvirrasztva az új reggelt, / Veri a fény az ablakot: / »Adjon az Isten jó napot!« / Köszönjük a jót, amit adsz, / Istenünk, hogy ma megtartasz, / Adj a testnek egészséget / S a léleknek munkakedvet! Ámen.” Itt a második kívánságnak – a lelkinek – két változata is kifejlődött, mert ha a testi egészség éppen korlátozta a maga módján a munkakedvet, akkor váltottam a szót arra, hogy „A léleknek életkedvet”, és így aztán ha volt életkedv, szinte késedelem nélkül állt helyre a munkakedv is. Pénteken reggel a jó altatós álom után már valóban egészen jól voltam, elég korán gyülekeztek ismét az egyetemisták, s kezdtek újból környékezni vallatózó szándékkal, de én ekkor már szinte a betegségeket szemléltető állatorvosi lónak éreztem volna magam, mint a nap hősének, s begombolkozóbban viselkedtem, annyival inkább, mivel hamarosan kiderült, hogy a csoportot egy fiatal férfi asszisztens orvos vezette, s így fürge Hófehérke-kéz intim közelségére semmi kilátás nem volt… A pénteki nappal az előre megköszönt jó akkor jött, amikor megjött Irma, és engem a gurított éjjeliszekrénnyel együtt költöztettek a hosszú földszintes szívosztály legutolsó végére az intenzíves ágyamról. Én már javában fennjártam a lábamon, kezdett jóra vallani egymás után minden, csak Irma akadt el pillanatra az ágyamtól indulóban azzal, hogy egyéb minden megvan, de a csizmáim nincsenek meg. Ő addigra otthon már kimosta a nadrágot, a kabátot, a csizmák azonban valahova odalettek, s már-már maradtam volna a rövid szárú lábbelim nélkül, mint a veszedelem pillanatainak veszteségével, ha Irma az utolsó pillanatban be nem kukkant az ágy alá. Pillantása nyomán nyúlt is be, s emelte ki onnan a járókáimat, amikben a lábaim tegnap kétszer egymás után összecsuklottak, és amiket most Irma úgy fogott a kezében végig a hosszú folyosón, s annak legvégén dugta az ötszemélyes kórterem második ágyának – új fekvőhelyemnek – a hátsó, fejem iránti aljába, hogy az már kezdett egészen jól hasonlítani a Márton-féle Hamupipőke-Hófehérke elejtett cipőjének meséjéhez. A lélek munkakedvének a csizmás-cipellős ihlete akkor még nem jött meg, de a csizmáim már ott rejtőztek a mielőbbi felhúzáshoz és hazamenéshez készen a fejem alatt, és az életkedv is elég jól lábra volt állva bennem alig egy jó nappal az esések után. Most már a csizmahúzásnak sem esett egyébként messzire a perspektívája, mert orvosi közlések szerint csupán azért kellett hétfőig maradnom, hogy a szív- és érrendszert alaposabban megnézzék-teszteljék, s a laboratóriumi analízisek eredményei is meglegyenek. Mindezek mellett aztán szinte ünnepi lett a pénteki vacsorám, mert egyfelől Irma behozta nekem a sütőtökszeleteimet, amiket csütörtökön reggel a kerti út utáni csemegézésre előkészítettem volt – hozta szépen sztaniolpapírba fogva a 101-es szalonba, mint valami karácsonyfacukrot (ha én akartam még csütörtökön is vendégelni Hercigováékat a kertben a karácsonyi szaloncukrokkal tovább, most engem „utolértek” a kórházban a sztaniolos édességek, mintha két hasonló gondoskodó kör esett volna egybe) –, másfelől pedig kaptuk mi a kórházi konyháról a tejbegrízt az alumíniumbögrékben, s a kettőt én úgy gurmandkodtam vacsorámmá, hogy – bizonyára ritka egyedi módon – a döblecszeletekből kicsiket aprítottam a grízes pépbe, míg a bögre a szinte kinyalt fenékig ürült.

Másnap, szombaton a jobbra fordulás többszörös jelének a napja volt a nap. Elsősorban az volt jó jel, hogy ebéd után Irmával már jó oldott hangulatban emlékeztünk – ugyanúgy, mint utoljára szerdán otthon – a Márton nagy Hófehérke-alakításaira, ahogy harapott az almából, s utána nyomban furcsán érezve magát ájult is el. Ezt most derűsen fordítottuk az én esetemre, hogy csütörtökön nekem is volt két hasonló alakításom a járdán s a lépcsőházban. Másik jó jel a két szelet kenyér volt, amit Irma a tegnapi kívánságom szerint hozott nekem abból a csütörtöki frissből, mely sorstársam lett az ájulásokban. A kórházi kis cipóvekni mint napi fejadag nagyon jó ízű volt, s számomra még sok is, de azért kívántam, hogy ha még mindig ehetem a kenyerem javát, élhessek azzal is, amely a bajok végkimenetelét nézve jó útitársnak bizonyult, mert nem lett utolsó a mindennapi kenyerünk néha általam is ügyködött beszerzésében. Nekem, amikor kértem Irmától, hogy hozzon belőle, szomorú emlékem is társult a kívánsághoz, miután már addig többször megfordult a fejemben, hogy Sanyi, a testvérbátyám egyetlen eséssel végezte életét közel tizenegy évvel azelőtt, amikor éppen minket várva haza elgyalogolt a kisszekerével faluhosszan a zsák búzánkkal a felszegi malomig, hogy kenyérnekvalót őrlessen nekünk, s alig indult el a malomudvaron az őrletés meleg zsákjával, ott esett el holtan a lisztünk mellé, ami a tegnapi kenyérkívánás ösztönét még fokozta, ha arra gondoltam, hogy csütörtökön a fehér kenyerestarisznyával a kezemben eshettem volna_

Szalonunk földszinti ablaka a hátsó épületszárnyon közvetlen kilátóhely volt az udvarra, az ottani jövés-menésre, autókra, az általam évtizedek óta ismert fenyőfákra, s most szombat délután, az Irma távozásakor – miután gavallérosan lekísértem az alagsor kijáratáig – az ablakbeli kilátás egyedül arra szolgált, hogy gyors tempóban visszasietve az alagsorból, viszonozhassam az Irma integetését, aki a búcsúhelyünkről pillanat alatt kiérve, a fenyőfáktól pár lépésre állva meg tétován keresett a tekintetével, hogy melyik ablakban talál meg. Utolsó integetéseink után leheveredtem az ágyamra, az egyik szelet kenyeremet jóízűen elfogyasztottam – cserében adtam Irmának a vekniadagom jó felét, hogy az neki legyen otthoni falat –, és mindezek végén négy óra után egyszerre mintha a csizmáim is elevenedtek volna a padlón a fejem iránt, nyelvemre jött egy olyan íráscím, hogy És végül Hófehérke, mert akkor már az életkedv kezdte tolni maga előtt a munkakedvet is, ami elsődlegesen íráskedv volt, miután a csütörtöki furcsán történt eséseim is szerencsésen mutatták nekem, hogy a téma az utcán hever. Igen közeli esemény volt még a két nappal azelőtti, minek jeléül még az új fekvőhelyem fehér párnáján is nézhettem koponyasebem vereskés foltjait, de azzal együtt már elég sokasággal peregtek fejemben életem eséstörténeteinek filmjei, míg legújabban ez lett belőle, hogy végül már Hófehérke is lettem az én saját esésmesémben… Legelső felejthetetlen ájulásaim a játék és az álom összefonódásaként abból az egészen korai gyermekkorból valóak voltak, amikor még az öreg, deszkafedeles házunkban éltünk – az volt maga a szülői ház, amelyben születtem –, s ahogy kedvelt játszóhelyünk volt a vén ház tövében a töltés, legtöbbször bátyámmal s néhány szomszéd játszótárssal együtt, úgy láttam egy éjjel álmot arról, hogy éppen játszadoztunk a töltésen, amikor Várhegy oldalában oroszlánok jelentek meg, amitől rettenetes rémület fogott el minket, úgyhogy menekültünk is be mindjárt a házba, kapkodva magunkra zártuk az ajtót, de amilyen messze volt Várhegy tőlünk, olyan szempillantás alatt kukucskáltak be az ablakokon a bozontos oroszlánfejek, s a bezárt ajtó ellenére a másik pillanatban már benn voltak a házban, de csudák csudájára nem bántottak minket, egyszerűen elkezdtek benn táncolni, forogtak körbe-körbe, s mi mégis halálos rémülettel tapadtunk hátunkkal a ház oldalának, s még a hasunkat is behúztuk, amennyire lehetett, mert úgy tudtuk, hogy akit az oroszlán farka megsuhint, az abban a pillanatban halál fia. Tartott ez az oroszlános, forgó-farkas álom olyan folytatásosan, hogy én azon az éjjelen háromszor sírtam fel, a szüleim háromszor gyújtották a lámpát, hogy mi lelhetett engem, s nem sokat értettek abból, hogy én akkor éjjel háromszor ájultam el és haltam meg, mert annyiszor éreztem a kétségbeesetten behorpasztott hasamon a táncoló oroszlánok farkának érintését. Nem voltam akkor még hatéves, mert mint minden gyermekkori emlékemben, itt is korhitelesítő vonal volt az, hogy a vén házat 1936 nyarán bontották le, építve mindjárt helyébe az újat, s így a házunk körüli emlékeimet tisztán tudtam korhatárolni azzal, hogy vén ház és új ház… Volt viszont egyszer egy egészen valóságos és veszélyes eszméletvesztésem, ami kicsit odább folyt a kapunktól-házunktól, s így kevésbé korazonosítható, de igaz volt és nem mese ugyanabban a korai gyermekkorban, hogy édesanyámék kinn a nagy vízen, a Homoród merítőjén Daradics keresztanyámékkal sulykolták-tisztálták a folyóvízben a szapulóból kiszedett mosnivalót, én mellettük a híd gerendájába fogózkodva nézegettem az úti járás-kelést, s mikor egy nagy autó hídrezgetésétől „megránkodva” eleresztettem a gerendát, alábucskáztam a mély vízbe – mély volt azért is, mert a hídnál éppen kanyarodott a meder, s azért is, mert a Farkasék malomárkáért egy kőgáttal fel volt duzzasztva a víz a merítő környékén –, minek folytán én ott maradtam a meder fenekén, s utoljára azt láttam, hogy lenn a mélység finom fövenyén hogy villóznak a napsütés fényfoltjai. Valamennyivel később úgy kezdtem magamhoz térni, hogy fejjel lefelé lógtam a Daradicsék nyári házának – sütőjének – tapaszos földje felé, szájamból a lógató rázogatástól mintegy a nyeléskortyok „ellentéteként” csapódott ki a Homoród vize, sárfoltot képezve a földön. Azt a többit azután tudtam meg, hogy anyámék a merítőn a sulykolásba-trécselésbe elmerülve nem vették észre az én bucskázásomat, de jött Anikó néni – Csendes Jánosné – a felszegből a malomba egy zsák őrletnivalóval, ő a híd közelébe érve látta az esésemet, s egyenesen szökött be a vízbe a híd túlsó vége felől, úgy kotorászott felszínre engem a fenékről, hogy anyámékat csak akkor öntötte el a rémület… A kedves, örökké mosolygó Anikó néni leánykori barátnője volt anyámnak még brassói szolgálóidejükből, s most úgy adta vissza nekem az életet, hogy a későbbi években-évtizedekben akárhányszor találkoztunk, félig anyámként köszöntöttem őt, és nemhiába, hogy gyermeki életet mentett, mert 1987-ben almási pap barátom – az egykori gyermek játszótárs – többek közt arról szólt a koporsójánál, hogy nyolcvan évvel azelőtt az apa és anya mellé még kilenc gyermek ült le az asztal mellé minden étkezés alkalmával, s „a megboldogult atyánkfia volt a nagycsaládból az utolsó, aki eltávozott az élet nagy terített asztalától”. Ugyanabban az esztendőben én, az Anikó néni megmentettje, éppen az ötödik infarktust átvészelve jártam tovább az utamat… Nem tudom, ekkor már hányadik életemet éltem, mert csak a gyermekkorból számolhatom még tovább azt a másik újszülöttséget is, amikor kevéssel a szülői ház lebontása után megvadult bika lettem az udvarunkon, mert volt egy rémületes vágóhídi élményünk az elszabadult bivalybikával, és annak nyomán mi a bátyámmal játszó kedvünkben eljátszottuk, hogy ő, a gondozó engem a nyakamnál fogva a kapu melletti kerítésléchez láncolt, s mire jött a biztonságosabb vastag lánccal, anyám, Daradicsné keresztanyám s Józsa keresztapám mentettek a fullasztó láncból, lévén, hogy szép szivárványokkal a szemem előtt az ájulás sötétségébe rogytam… S ha valami módon úgy vakarhatnám a fejemet a legújabb vérző ütésseb körül, egészen közel hozzá megtalálhatnám a hegnyomát annak az emléknek is, hogy ürítettük Daradics Sanyival, szinte testvéri játszótársammal a mészköves szekerüket a házuk előtt, és gyermeki szorgoskodásunk vége felé én leszálltam a szekér alá, hogy az odagurult mészköveket dobjam ki a rakásba, a helyükre, míg Sanyi az utolsó darabokat hányja le a szekérről, s aztán hirtelen úgy esett, hogy ő dobta le a súlyos, minden oldalán élesen hasított követ a szekérről, én a lenti teendőt végezve dugtam ki a fejemet a szekér alól, és az éles mészkődarab pont a fejem búbját találta, hogy elöntött a vér. Futottunk, menekültünk Sanyival hazafelé hozzánk, de nálunk sem volt senki otthon, akárcsak náluk, s végül úgy segítettünk a vérző fejemen, hogy az apám által faragott kis kővályúban addig mosogattuk a tyúkok vizével a sebet, míg elállt a vérzés…

(Folytatjuk)