Vajda Albert

Kukucska elvtárs – és Bem apó csókja

Szeptember 9-én nyolcvanöt éves lenne az 1991-ben, Floridában elhunyt humorista,
Vajda Albert. A BBC archívumából nemrég előkerült az a hangfelvétel, amely vele készült, miután 1956 legvégén Londonba érkezett. Annak idején a BBC magyar munkatársai interjúk százait készítették Magyarországról frissen külföldre menekültekkel, és ezekből, valamint az Angol Rádió korabeli kommentárjaiból tervek szerint válogatás jelenik meg a forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából. A Vajda Albert által elmondottak rövidített változatát adjuk itt közre. (Sárközi Mátyás)

Vajda Albert vagyok. Magyarországon éltem egészen az októberi forradalom utánig, november végéig, és úgynevezett humorista voltam. Krokijaim és szatíráim jelentek meg humoros lapokban, s ezenkívül a Kis Színpadon mint konferanszié működtem, operetteket, filmeket írtam, és megjelent néhány könyvem. Talán nem érdektelen, ha impresszióimat meglehetősen rövidre fogva elmondom.

Kezdjük a színházi fronttal. Mikor az embernek eszébe jutott egy darab témája, akkor az első probléma nem az volt, hogy milyen a cselekmény, hanem az, hogy miként lehet a témát úgy megírni, hogy a közönségnek is tessen, de ne lehessen a szerzőt politikailag támadni.
Mivel humoros darabokat írtam, ez nem volt könnyű, hiszen ez a terület, amelyen a rendszer megvonta a határt, hogy meddig mehet el a csipkelődés, gúnyolódás és szatirizálás, tehát a bemutatót mindig hosszú procedúra előzte meg. Legutolsó darabom, a Torkig vagyok a szerelemmel témájánál fogva is vidám színmű volt, de a bemutatóig a legkomolyabb kifogásokat emelték ellene. Először a színház dramaturgja tárgyalt a darabról az igazgatóval. Ezután a szövegkönyvet fel kellett küldeni a Fővárosi Tanács kulturális osztályára, ahol Szőnyi elvtárs, az osztály vezetője politikai szempontok szerint végzett vizsgálatot. Átdolgozást követően a darab átkerült a Népművelésügyi Minisztérium megfelelő osztályára. Szőnyi elvtársnak rendkívül széles irodalmi műveltsége volt, mert miután a harmincas években segédszínész volt vidéken, ha jól tudom, biztosítási ügynököléssel foglalkozott. Egy beszélgetés során hivatkoztam a Nyomorultak című könyvre, amire ő azt mondta, hogy igen, ez egy nagyszerű könyv, a klasszikus oroszok nagyon tudtak írni. Tudtak, az kétségtelen, válaszoltam, de ezt speciel Victor Hugo írta. „Ne vitatkozzon velem az elvtárs. Ne haragudjon, de ezt én jobban tudom. Többször olvastam a könyvet és a színdarabot is.”

Ezt csak zárójelben mondom. Híres pesti történet volt, hogy Victor Hugót a Magyar Rádió bemondója egyszer Ötödik Hugó néven említette, mert V. Hugo állt a műsorban. Azt azonban nyugodtan mondhatom, hogy Szőnyi elvtárs műveltsége a nullával volt egyenlő, viszont politikailag tökéletesen képzett volt. A Torkig vagyok a szerelemmel könnyed szövegébe, ebbe a zenés vígjátékba, bele akart íratni egy jelenetet a békeharc fontosságáról. Méltó társa volt a Népművelésügyi Minisztérium osztályvezetője, Farsang elvtárs, aki eredetileg néptanító volt.
Ő minden viccet ki akart irtani a darabból. Tizennégy értekezlet előzte meg a próbákat. Ezek egyikén Farsang elvtárs kijelentette, hogy humoros darabra nincs szükség, és amit mi itt humor címén művelünk, az tulajdonképpen ellenforradalmi előkészület.

Végre elkezdtük a darabot próbálni. A legváratlanabb pillanatban jelent meg a próbákon két vagy három komor arcú elvtárs. Leültek, hallgatták a próbákat, majd a következő nap kaptam a telefont, hogy jöjjek be a színház igazgatójához, és ezt vagy azt a jelenetet újból írjuk át. Volt például egy rész, ami csónakházban játszódik. A miniszter sofőrje, akiről azt hiszik, hogy a miniszter, ott udvarol egy lánynak. Az udvarlás során beleesik a vízbe, és ezután pokrócba csavarva udvarol. Itt kifogásolták, hogy túl polgári módra teszi a szépet. Én megkérdeztem, hogy bocsánat, mi az, hogy „polgári módra”? Ezt nem értem. Erre Földes elvtárs, a VI. kerületi pártbizottság kulturális osztályának vezetője közölte, hogy egy marxista másként udvarol, mint egy polgári egyén. Ha ilyen szituációban van együtt egy nővel, nem kedveseket mond neki, hanem megkérdezi, hogy hol és min dolgozik. Elbeszélget a munkához való viszonyáról, és nem léha, felületes kérdéseket tesz fel, mint amilyeneket én adtam a szereplő szájába, hanem a marxista irodalomból kérdez néhány dolgot. Erre én azt mondtam, hogy ilyet nem tudok írni, és ez nyilvánvalóan a marxista képzettségem hiánya miatt van így. Mivel szerintem a marxizmusban épp úgy születnek a gyerekek, mint a kapitalizmusban, ez az udvarlási forma véleményem szerint megfelel. Ezen másfél órás vita volt, végül megállapodtunk, hogy átírom a szöveget.

Kifogásolták továbbá, hogy a darabban a perecárus borravalót kap. A kultúrpolitikának az volt a vonala, hogy olyan embereket mutassunk be, akik tulajdonképpen nincsenek. Az eszményi embert, az ő elképzelésük szerint. Pedig 1955 őszén, mikor a premier volt, már valamivel könnyebb volt a helyzet.

Nos, ugyanebben a színházban voltam konferanszié. A Torkig vagyok a szerelemmel konferanszszövegre felépített, háromfelvonásos operett volt. Mint konferanszié politikai kérdéseket is érintettem. A konferanszanyagomat előre be kellett nyújtanom jóváhagyásra. De arra nem gondoltak, hogy amikor elmond az ember egy szöveget, akkor vannak bizonyos gesztusok, hunyorítások, mosolyok, amelyektől egy szöveg megváltozik. Az egyik esetem ötvenhatban elég ismert volt. Arról konferáltam, hogy átépítették a színházat, minden új, tessék körülnézni, újak a falak, új a nézőtér, szóval valamennyien láthatjuk, hogy jól nézünk ki. A szöveget jóváhagyták. De én másként hangsúlyoztam: „Tessék körülnézni! Jól nézünk ki!” Ezután mindig tomboló taps tört ki. Négy estén át mondtam, az ötödiken berohant Földes, a VI. kerület kulturális osztályvezetője, és dühtől tajtékozva közölte velem, hogy letiltja ezt a részt.

Ötvenhat április végén vagy május elején bejelentették, hogy eljön Rákosi elvtárs, és végignézi a műsort. Három nappal előbb telefonáltak, és az előadás délelőttjén megjelent a rendőrség, átkutatták az egész színházat, megnézték a kijelölt páholyt, még a színfalak mögé is bejöttek. Az előadás előtt két és fél órával a színházat civil ruhás rendőrök szállták meg, az ügyelők mellett is állt egy-egy detektív, a folyosón, ahol a színészek közlekedtek, ott is, az emeleti öltözőknél kettő. Nekem a lelkemre kötötték, hogy Rákosi elvtárs mindenre figyel, tehát jobb, ha néhány dolgot kihagyok a szövegemből. Nem hagytam ki semmit, a közönség jól szórakozott, én meg oda-odasandítottam a jobb oldalon lévő páholy felé, ahol Rákosi ült a feleségével és két civil ruhás nyomozóval. Nem nagyon nevetett. A szünetben néhány színészt az igazgatói irodában bemutattak Rákosinak, de engem nem hívtak fel. Másnap az igazgató mondta el, hogy Rákosi véleménye szerint túl polgári voltam. Ha ez egy évvel korábban történik, egy-két nap alatt kikerültem volna a színházból, és nem kaptam volna többé színpadot.

Néhány szót a filmgyártásról. Társszerzőmmel én írtam a Kétszer kettő néha öt című filmet, amely elég nagy sikert aratott, és külföldön is bemutatták. 1951-ben kezdtem írni, 1954-ben jött ki. Egy normális kétezer-ötszáz méteres filmnek a forgatókönyve háromszáz-háromszázhúsz oldal. A három év alatt én kétezer-kétszáznegyven oldalt írtam, de természetesen ezért nem fizettek külön. Zenés vígjátékot szerettem volna írni, politika nélkül. Ez 1951-ben elképzelhetetlen volt. A filmgyár igazgatója, Révész elvtárs aránylag humánus gondolkodású ember volt, és azon ritka példák közé tartozott, akik talán tényleg emberibb filmeket akartak csinálni. De mellé beosztottak egy Keményné nevezetű nőt, aki ávós őrnagy volt, és ennek következtében, úgy látszik, kitűnő művészeti képzettségre tett szert, mert a filmgyár művészeti igazgatója lett. Kifogásolta, hogy a filmben nincs egyetlen vörös zászló sem. Amúgy is azzal kezdte, hogy a magyar filmgyártásnak nem a szórakoztatás, hanem a munkára és az imperialisták elleni harcra való buzdítás a célja. Amikor a filmet 1951-ben megírtuk, a főhős egy kicsit könnyelmű, nőkedvelő, de nagyon jóérzésű sportrepülő volt. Ezt a felülvizsgáló bizottság tagjai közül Simon Zsuzsa, a Színművészeti Akadémia igazgatója, Keményné és a rendező Keleti Márton kifogásolták. Szerintük a főhősnek pártiskolát végzett kommunistának kellett lennie, akinek nem tetszhet több nő, csak egy, akit feleségül akar venni.

Nagy probléma volt ’51-ben a csók. Magyar filmben akkor csókról nem lehetett szó, legjobb esetben Petőfi csókolta meg egy történelmi filmben Bem apót. A mi filmünket úgy akarták átíratni, hogy legyen a főhős jól képzett, de jellemileg gyáva, aztán menjen pártiskolára, ott célozza meg a szovjet példát, és ezután legyen belőle hős, bátor repülő. Megpróbáltuk a forgatókönyv átírását. De a következő bizottsági ülésen közölték, hogy a párt kulturális osztályáról érkezett egy szempont, miszerint most békeharcos filmre van szükség. Tehát a fiú ne legyen sportrepülő, hanem mérnök vagy technikus, aki pacifista, ellenzi a fegyverkezést. És találjunk ki valamit, hogy miként jön rá arra, hogy igenis szükséges a békeharc. Mondtuk, hogy akkor mindent át kell írni, esetleg más filmet kell csinálni. Hat hónapig félretették a szkriptet, és szerencsénkre ’53-ban jött Nagy Imre, néhány hónapig engedélyezték a könnyed filmeket, és akkor megcsináltuk a Kétszer kettő néha ötöt, úgy, ahogy most is látható.

Sajtócenzúra nem volt. Ellenben hetenként tartottak értekezletet a Népművelésügyi Minisztériumban. Mihályfi Ernő vagy Kende István, mindketten népművelési miniszterhelyettesek, megadták a sajtónak az arra a hétre vonatkozó szempontokat. Minden lapnak volt egy referense, aki az Andics Erzsébet által vezetett sajtó- és propagandacsoporttól kapta a mindenkori szempontokat, utasításokat. A Ludas Matyi, amely az egyetlen szatirikus lap volt Magyarországon, és amely minden hibája mellett olyan kérdéseket is piszkált, melyek a közönséget érdekelték, ugyanígy minden héten megkapta a szempontokat, hogy miről kell viccet csinálni. A Ludas Matyi referensét furcsa módon Kukucska elvtársnak hívták. Érdekes karriert futott be addig, amíg irányíthatta, hogy a Ludas Matyiban mi jelenjék meg. Eredetileg cipőfelsőrész-készítő volt. A gyárban, ahol dolgozott, írt két-három faliújságcikket. Erre kiemelték, betették a Népművelésügyi Minisztériumba, onnét a párt sajtóosztályára került, és a szatirikus lap fő irányítója lett. A bizottság átnézte a lapokat olyan szempontból, hogy amikor megjelentek, nincs-e bennük hiba, amiért valakit felelősségre kell vonni. Egy esetben például a Ludas Matyi egész szerkesztőségét felelősségre vonták azért, mert ha a lapot az ablaküveghez illesztették, akkor a túlsó oldalról átlátszott egy atombomba rajza az első oldalra. Az első oldalon éppen május elsejei felvonulást ábrázoló rajz volt, és a bizottság szerint tendenciózus aktus volt részünkről, hogy erre vetüljön az atombomba ábrája.

Nem tudom, hallották-e – ez Sztalin halála után történt – a Népszava nevezetes sajtóhibáját. Az lett volna a szövegben, hogy a magyar nép mélységes megrendüléssel fogadta Sztalin halálát, de ehelyett az jelent meg, hogy a nép mélységes megrendeléssel fogadta a halálhírt.
A szerkesztőt és a szedőt internálták, öt hónapig az ávó börtönében tartották. Véletlenül jól
ismertem a Népszava olvasószerkesztőjét, Bodó Bélát. Éjjel kettőkor jelent meg nála három ávós, elvitték, öt hónapig nem tudott róla senki. A felesége sem. Öt hónap után megjelent, nyolcvannégy kilóról hatvankét kilóra fogyva. Rettenetes dolgokat mesélt. Két hónapig az ávó Fő utcai börtönében volt, cellájában állandóan égett a lámpa, és a legváratlanabb pillanatokban ráncigálták ki kihallgatásra. Ütni nem ütötték, viszont két hónapig alig aludt. Ebbe fogyott bele. Fogalma sem volt, hogy mi lesz vele. Megváltás volt számára, amikor elvitték útépítésre Sztalinváros mellé, ahol viszont egy vadállati őrparancsnok ütötte, verte, rúgta őket. Közölte vele, hogy halálra van ítélve, ki fogják végezni, tehát örüljön, hogy amíg itt van, addig él. Eltelt öt hónap. Váratlanul egy reggel behívatták az irodára, kezébe nyomták a tőle elvett tárgyakat, odaadták a ruháját, és egy vonatjegyet Budapestre. Elengedték. Azt mondta, soha többé nem fog politikával foglalkozni. Két hónap múlva pártjelvénnyel a gomblyukában megjelent, és az utcán büszkén újságolta nekem, hogy visszavették a pártba. A Nők Lapjához helyezték szerkesztőnek, rehabilitálták, kapott valami nyolcezer-ötszáz forintot elmaradt fizetés címén, és ő rájött, hogy a párt tulajdonképpen csodálatos és nagyszerű.

Andics Erzsébet egyetemi tanár, Rákosi személyes jóbarátja, a Rákosi-csoport egyik legbaloldalibb tagja, Berei Andor felesége, diktatúrát teremtett kultúrfronton, amikor átvette a párt kultúrosztályának vezetését. Az volt az alapvető álláspontja, hogy ami nem jelenik meg a sajtóban, nem hangzik el rádióban, színházban, filmen, abból baj nem lehet. Irtott minden humort, irtott mindent, ami úgynevezett polgári vagy nyugati. Aki nem ezt az irányvonalat képviseli, azt nem szabad szóhoz juttatni.

Heltai Jenő esete jellemző. Heltai Jenőről megoszlanak a vélemények, lehet, hogy valaki nem tartja nagy írónak vagy nagy költőnek, de kétségtelen, hogy Heltai nagyon szép magyar nyelven írt, és ha csak a Néma leventét vesszük, az az érzésem, hogy ő a modern magyar irodalomban kimagasló helyet foglal el. 1954-ben merült fel, hogy Heltai Jenőnek Kossuth-díjat kellene adni. Veres Péter, aki akkor a Kossuth-díj-bizottság tagja volt, felállt, és közölte, hogy Heltai pesti flaszterköltő, irodalmi értéke nulla, ő tiltakozik ellene, hogy egy ilyen kifejezetten polgári költő Kossuth-díjat kapjon. Nem kapott. 1955-ben Andics Erzsébet elnökölt a bizottságban, és ugyanezt mondta el, élesen tiltakozott a felterjesztés ellen. Volt egy kis vita, de Andics elmondta, hogy a pártnak és Rákosi elvtársnak az a véleménye, hogy Heltai írásai polgáriak és értéktelenek, tehát kár vitatkozni.

A Kossuth-díjaknál különben nagyon érdekes volt, hogy aki megkapta, az elé odatettek egy cédulát, hogy mennyit jegyez békekölcsönre. Elvárták, hogy ha valaki kapott egy tízezer forintos Kossuth-díjat, abból a felét adja oda. Volt, aki nem adta, de a többség igen. Nekem ‘51-ben ment egy darabom, az Ismeretlen című, könnyű, politikamentes zenés revü. Behívattak az akkori szerzői jogvédő irodába, és közölték, hogy számításaik szerint a darabnak sikere lesz, körülbelül százötvenszer fog menni. A várható tantičme részemre körülbelül húszezer forint lesz, hát ők arra gondoltak, hogy nyolc-tízezer forintot jegyezzek. Azt mondtam, hogy én csak olyan jövedelmeimre vagyok hajlandó békekölcsönt jegyezni, amelyek már a kezemben vannak. Lehet, hogy ez a darab megbukik, és akkor a nyolcezret ki kell fizetnem. Szóval nem jegyeztem semmit. Mivel nem voltam párttag, nem lehetett pártfegyelmit indítani ellenem.

A rádióban, szerénytelenség nélkül állíthatom, a legnépszerűbb műsort írtam és konferáltam. Ez volt a körülbelül két-három hetente szombatonként elhangzó Jót nevettünk . Minden műsor után ezer-ezerötszáz levél érkezett, hogy ezt szeretnék hallgatni a sok oktató előadás után. Magnetofonról ment, mert a magyar rádióban élőadás nem volt. Hírek sem. Egyes híreket leadtak közvetlenül, de erre csak a legmegbízhatóbb elvtársak voltak beállítva, hogy rossz magyarsággal fejezzem ki magam. A vidám műsor is fel lett véve, s utána két vagy három nappal az úgynevezett lehallgatócsoport lehallgatta. Ez állt a Rádió elnökéből, Benke Valériából, a helyetteséből, Hartaiból, a párt, a Népművelésügyi Minisztérium, a kerületi pártcsoport és a rádiópártcsoport képviselőiből, a személyzeti osztály és a dramaturgiai osztály vezetőjéből. És ott voltak a szerzők. Végighallgatták a kétórás műsort, és utána pontról pontra hozzászóltak. Kivágtak belőle mindent, ami kicsit kritizálta a rendszert. Mindenért közelharc folyt, hogy hagyják benne. A rendező és mi, írók azt az álláspontot képviseltük, hogy szabad a kritika. Ők azt mondták, hogy ha ez a rádióban hangzik el, annak más az akusztikája. Számtalan esetben fordult elő, hogy lement egy jelenet, de nem volt poénja, mert a poént kivágták.

Benke Valéria kifejezetten szélsőbaldoldali Rákosi-ember volt. Érdekes módon a férje, egy idősebb, Moszkvában végzett textilmérnök, akinek semmi köze nem volt a rádióhoz, minden lehallgatáson ott volt. Szinte úgy hatott, hogy ő képviseli az ideológiai hátteret Benke Valéria mögött. Volt egy lehallgatás, amit Benke Valéria végigült, és időnként elhúzta a száját. Amikor elhangzott a felszólítás, hogy tessék hozzászólni, a káderosztály vezetője rögtön nekitámadt annak a kuplénak, amit én írtam, és amit Rátonyi Róbert énekelt, hogy ez teljesen rossz és ideológiailag elhibázott. Arról szólt, hogy a magyar cigaretta minősége gyenge, és mi mindent lehet találni egy magyar cigarettában. Hogy ez helytelen, és lejáratja a magyar ipart és a szocialista dohánygyártást. Még valaki hozzászólt ilyen értelemben. Erre Benke Valéria azt mondta, hogy nem ért egyet az elvtársakkal, ez a dal mulatságos. És megint elhúzta a száját. Kiderült, hogy valami belement a fogába, kétszer elhúzta emiatt a száját, és az elvtársak azt hitték, hogy ezt a számot le kell vágni, hogy pestiesen fejezzem ki magam.

Volt 1954-ben egy Pesten elég ismert konferanszom, aminek az volt az alapgondolata, hogy az életben minden biztos – hacsak közbe nem jön valami. Ezt minden este konferáltam a Kis Színpadon, és a közönség egy-két perces tapssal fogadta. Aztán egy rádióműsorban is elmondtam ugyanezt, és a poén az volt, hogy a végén kapok egy ellenvetést, miszerint: jó, minden relatív, de az csak biztos, hogy a szombat után vasárnap következik. Erre én azt feleltem, hogy ez biztosnak tűnhet, de csak akkor, ha nincs kettős ünnep, és nem jön egy rendelet, hogy hétfőn van vasárnap. A lehallgatócsoport ezt Benke Valéria vezérletével kivágatta. Az volt az indoklás, hogy eszerint a marxista igazság csak addig igazság, amíg, ugye, közbe nem jön valami.