Zászlós Levente

A kitörés pszichózisa

A Gilgames-eposz mélyrétegeiről

Történelmi előzmények

1872 novemberében George Smith angol asszirológus a British Museum archeológiai anyagában a Bibliából ismerős szövegrészletre bukkant: „Niszir hegyén megállt a hajó, Niszir hegye megállította a hajót, nem hagyta mozdulni… A hetedik nap érkeztével elengedtem egy galambot. A galamb elrepült, de nem akadt száraz helyre, nem volt, hát visszatért…” A töredékek alapján megállapította, hogy egy addig ismeretlen verses epikai művet fedezett fel, amelynek egy Gilgames nevű hérosz a főalakja. Felfedezését már a következő hónap elején bejelentette a nyilvánosság előtt, valamint azon feltételezését, hogy Assur-ban-apli (ismertebb nevén: Asszurbanipal) király ninivei palotájának helyén megtalálhatóak lesznek a hiányzó részek.
A Daily Telegraph című újság anyagi támogatásával George Smith irányítása alatt expedíció indult Kujundzsikba, ahol az eposz további részleteire találtak. Bár a feltárt anyag a későbbi időkben sem lett teljes, ennek következtében nem kanonizálható, a hézagok a szövegösszefüggésekből, valamint más változatokból kiegészíthetőek. A szaktudomány megállapítása szerint verssorai kötetlen szótagszámúak és időmértékesek, de lazább formában, mint a görögöké.

Amit az eposz névadójáról, Gilgamesről tényként tudunk, csupán ennyi: az egykori dél-mezopotámiai városállamnak, Uruknak volt uralkodója, s a Kr. e. 28. és 27. század fordulóján élt. A történelmi kutatások szerint kivívja a Kistől való függetlenséget, és erős városfalat állíttat Uruk köré. Néhány száz évvel később már mitológiai személyként ismeretes; alakja a sumer epikai költészet egyik központi figurája lesz. Népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az akkád epikának is évszázadokon keresztül vissza-visszatérő alakja, de még hettita és hurri nyelvű változatok töredékei is előkerültek az ásatások folyamán.

A Gilgames- eposz legteljesebb változata Asszurbanipal asszír király ninivei ékiratos könyvtárából származik. A könyvtár létrejöttét s ezáltal az eposz fönnmaradását is a véresen kavargó asszír történelem szokatlan, mondhatni úgy is: furcsa fordulatának köszönhetjük. Aszarhaddon, Asszíria királya trónörököséül kedvenc, babiloni származású feleségétől született fiát, Samassumukint jelölte. A nagyobbik fiúra jóval szerényebb tisztség várt: papnak
neveltette. Aszarhaddon babiloni politikája azonban olyan mértékű indulatot váltott ki, hogy palotaforradalomtól kellett tartani. A veszély realitására Szanhérib, a nagyapa esete is figyelmeztetett, aki összeesküvés áldozata lett. A király kénytelen-kelletlen megváltoztatta korábbi rendelkezését, és Asszurbanipalt jelölte a trón várományosának, míg Samassumukinnak csupán Babilónia jutott.

Ilyen előzmények után kerülhetett Kr. e. 669-ben Asszíria trónjára olyan uralkodó, aki (elsőként és egyben utolsóként is!) tudott írni és olvasni, s korszerű műveltséggel rendelkezett. Több tízezernyi égetett cserépből álló ninivei könyvtárát nagyszámú másoló írnokainak segítségével teremtette meg. Szinte teljes gyűjteménye lett az akkori Közel-Kelet minden tudományának e könyvtár, amelynek cseréphalmazából került elő a Gilgames-eposz többé-kevésbé épen maradt tizenkét táblája.

Kicsoda Gilgames? A királytáblák szerint a vízözön utáni első uruki dinasztia ötödik tagja, százhuszonhat évig uralkodott. Előtte Dumuzi száz évig ült a trónuson, s Lugalbanda, a nagyapa ezerkétszáz évig! Ur-Nungal, Gilgames fia már csak harminc évet kapott az égiektől, s ettől kezdve a számok már belül maradnak a realitás határain. A legendák és a mítoszok születésének kora ez; a történelmi és régészeti kutatások ködlámpái inkább csak sejtetik, mint igazolják az események és személyek történetiségét.

Az eposz mélyrétegei

A mítosz lényegét tekintve nem történet, hanem a világ értelmezése, a társadalmi tudat megjelenítője. Egyet kell tehát értenünk Kodolányi János azon vélekedésével, hogy „a mítoszokat jelentésükben és nem isteni és félisteni alakjaik anpropomorf voltában kell értelmezni”.

Ám értjük-e a régieket? Tudjuk-e a szimbólumaikban rejlő kódolt üzeneteket értelmezni, s föltárni az archaikus lélek mélyrétegeit? A nyelvismeret önmagában nem segít, a szellemiséget kell fölfedezni, amely éppen a szavak közvetlen értelmezhetősége miatt marad rejtve, s a történet voltaképpen nem az, aminek látszik. Az értetlenség nemcsak a kései utódokra nézve igaz, a misztérium lényege többnyire a kortársak előtt is titokban maradt. Például mit látott Hérodotosz (Kr. e. 484–427) Mezopotámiában: „Szokásaik közül az a legvisszataszítóbb, hogy minden egyes nő életében egyszer köteles Mülitta templomában valamely idegen férfival közösülni… addig nem tér haza, míg valamelyik idegen férfi ezüstpénzt nem dob az ölébe… pénzdobás közben a férfinak ezt kell mondani: Mülitta istennőt hívom… Mindegy, hogy mekkora az ezüstpénz, visszautasítani nem szabad, mert szentnek tekintik. Az asszony követi azt a férfit, aki pénzt dobott az ölébe, s nem utasíthat vissza senkit… Ilyen szokásaik vannak a babiloniaknak.”

Hérodotosz után a modern néprajz- és vallástudomány szakírói sem látnak mást a jelenetben, mint templomi prostitúciót. William Graham Sumner néprajztudós 1907-ben megjelent Népszokások című könyvében úgy fogalmaz, hogy „a szakrális prostitúció a vallási és társadalmi rendszer szerves része volt”. Gilgames történetét elemezve ugyan elmozdul a metafizika felé is, de valójában megreked a felszínen: „Istár papnője ráébresztette Enkidut, hogy lelke van. Vagyis nőnemű kultúrhérosz volt, s a mítosz azt kívánta kifejezni, hogy a nemiség megismerésével jött létre az ember tudata, értelme és a civilizáció.” Innen már csak egy lépés a politikai célzatú vallástudomány! Az orosz Nyikolszkij (A vallás keletkezése, 1950) csupán a pénzt látja: „Megtaláljuk a pompás, ünnepélyes szertartásokat is, a legkifinomodottabb színpadi eljárások alkalmazásával. Van itt vallásos prostitúció is, mint Szíriában vagy Indiában, ahol a nők kötelesek voltak pénzért eladni magukat. A pénz azután a papok pénztárába került.”

Egymást kizáró fogalmak társítása logikai zavart képez. A „szakrális prostitúció” kifejezésben a nyomatékot a második szó kapja, s a szakralitást az a fogalom profanizálja, amivel voltaképpen semmilyen kapcsolata sincs! A tévképzet azonban szívósan átöröklődik! Amikor Gilgames a vadásztól értesül Enkidu föltűnéséről, egy templomi papnőt küld a félelmetes hírű szörny elé. Az eposz e jelenetének magyarázói a vallástörténetben rögzítődött fogalomképet átvéve a papnőt templomi prostituáltnak nevezik, s logikai következményeként Enkidut a női testiség csábítóerejének áldozataként láttatják. A jelenet lefokozódik közönséges szexuális aktussá. Nem meglepő tehát, ha a papnőt Rákos Sándor, az eposz kitűnő átültetője is örömlánynak nevezi. Székely János tesz még egy lépést! Enkidu mítosza című tanulmányában társadalomtörténeti következtetésre jut, megállapítván, hogy „a tisztaság feladása függőséghez, szocializálódáshoz, hatalmi alárendeltséghez vezet… Enkidut megrontja az a bizonyos templomi szajha.” Székely János, miközben a szerelmi aktusban a megrontást, a tiszta természeti ember és a civilizáció közötti konfliktust látja, megfeledkezik az előzményekről: Enkidut az istenek feladatra teremtették. Neki predesztináltan Urukba kellett mennie, hogy majd segítője, egyenrangú társa legyen Gilgamesnak, s egyidejűleg teljesüljön a lázadó nép kívánsága is: megszabadulni a kemény uralomtól. No, nem úgy, ahogyan azt elképzelték! A kalandos utakra induló Gilgames visszatértekor már nem azonos egykori önmagával. A mítosz üzenete egyértelmű: az istenek teljesítik kéréseinket, de szerencsénkre nem vágyképeinket megvalósítva.

Az egykori mezopotámiai papnők és asszonyok szerepéről korlátoltan ítélkezik a modern tudomány. Az aktusok voltaképpen misztériumdrámaként értelmezendők, amelyekbe a hívők is bevonattak. Enkidu nem a csábítás áldozata! Ő misztikus utazó, aki az idő egyik szektorából átlép egy másikba, ahová a vele testvéri közösségben élt állatok már nem követhetik:

Így voltak együtt, hat nap s hét éjszaka telt el,
szerette a nőt Enkidu, élvezte szerelmét.
Betelve szívében, fölemelte fejét,
gazelláit keresve szétnézett a mezőn,
kik meglátván őt, messze futottak!

A misztérium mélyebb értelmére egy Ady-vers fényében találunk magyarázatot:

Én már régen-régen úr lennék
S vagyok öreg temető-szolga:
Volt egy asszony s az életet
Rámparancsolta.

Messze van még, aki fog jönni,
Hogy a varázsból kiszakasszon?
Jöjj s parancsold rám a halált,
Te, másik asszony.

Egyértelmű: a halál voltaképpen átszületés egy másik létformába. Az anya szerepét itt már a második asszony veszi át. Enkidu történetében súlyos tévedés „megrontásról” beszélni – a hős második létfokozatba lép át.

Archaikus motívumok

A népmesék és a mítoszok közös forrásvidéke az archaikus gondolkodást ihlető ősi élményanyag. Bizonyos elbeszéléstípusok tehát csak formai alapon különíthetők el, s ebből a szempontból alig van vagy egyáltalán nincs jelentősége annak, hogy a történet ritmusos vagy prózai keretben marad fenn. A lényeg a szimbólumokat összetartó jelképrendszerben van. Ebből következik a pszichoanalitika azon feltételezése, hogy az alvilágba történő utazások (Odüsszeusz, Aeneas stb.) a tudattalan mélységeibe irányuló lemerülések szimbolikus történetei.

Amikor tehát Gilgames a Skorpió-emberpár elé érkezik, a földi létezésen túli világ határvonalát készül átlépni; a Masu-hegy alagútjának túloldalán a magasabb tudás, az ősi ismeretek világa várja. A kollektív tudattalan, az ősszimbólumok, az áhított tudás mitikus tája ez. Az út innen tehát lemerülés a tudattalan mélységeibe, leereszkedés az „idő kútjába”. Nem veszélytelen vállalkozás, de meg kell tennie, hiszen az élete már Enkidu elmenetele óta: versenyfutás a halállal. A két őrdémon a lemerülés kockázatára figyelmeztet. E rémalakokban az ismeretlenbe való belépés ősi félelme manifesztálódik. Saját létformából átlépni a másikba halálos veszélyt rejt – ősi tapasztalat ez, s a halál utáni létezésben sincs másként. A helyzetek ismétlődnek. A különböző mítoszokban ugyanaz az archetípus jelenítődik meg ugyanabban a szerepben, de eltérő alakban.

Az ókori egyiptomiak hite szerint a próbatételek egész sora várt az elhunytra. Miután átjutott a halál folyóján, át kellett mennie a kígyók vigyázta tizenkét kapun. Később a tűz taván is túljutva kerülhetett a negyvenkét ítélőbíró elé. Az ősi indoiráni hitvilágban kutyák őrizték az alvilág kapuját. Őrdémonokkal az ókori kínaiak hitvilágában is találkozunk. A halál bekövetkeztével a hun nevű lélekrész fölszáll az égbe. Az égbe vivő úton, a négy világtáj végén ki kell kerülnie az őt felfalni akaró szörnyeket: az emberevő Tu-pót és az Égi Farkast – s ismernie kellett a varázsigéket is, hogy végül az ég kilenc kapuőre beengedje. Ilyen őrdémonok, ijesztő szobrok jelzik a hétköznapi emberi élet és a metafizikai világ mezsgyéjét a buddhista templomok bejáratánál, s hasonló okokból találhatók a temetőkben is. A hetvenes években Rómától harmincöt kilométerre északi irányban etruszk időkből származó sírt tártak föl. A két sírkamrába keskeny nyíláson át lehetett bejutni. Belül egy szfinx, két oroszlán és a Tuchulca nevű sasorrú haláldémon szobra állt. De hát voltaképpen kik ezek az ember és állat alakú, olykor a kettő vegyülékeként megjelenedő démoni alakok? Egyikőjükkel Ady Endre is találkozott:

Holdfény alatt járom az erdőt.
Vacog a fogam s fütyörészek.
Hátam mögött jön tíz-öles,
Jó Csönd-herceg
És jaj nekem, ha visszanézek.

Óh, jaj nekem, ha elnémulnék,
Vagy fölbámulnék, föl a Holdra:
Egy jajgatás, egy roppanás.
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.

(Jó Csönd-herceg előtt)

A magány okozta félelemérzet ölt testet ebben a rémalakban. Klasszikus megtestesülése a Jung által származtatott archetípusnak: „Honnan is származhatnak ezek az archetípusok vagy ősképek? Azt hiszem, eredetüket nem lehet másképpen megmagyarázni, csak ha föltételezzük, hogy ezek az emberiség állandóan megismétlődő tapasztalásainak a lecsapódásai… Az archetípus egyfajta készség az azonos vagy hasonló mitikus képzetek újra meg újra való reprodukálására.” (Bevezetés a tudattalan pszichológiájába)

Ezek az alakok bennünk élnek ősidők óta, a félelem projekciói, kivetítései. Van-e magányosabb ember, mint a halálba induló? A démoni lényekkel való találkozásnak s a projekciónak mélylélektani ismeretekre valló megvilágítását adja a tibeti Halottaskönyv: „Minthogy a tested valóságban ürességből áll, nincs mitől félned: még ha darabokra szaggatnának, akkor sem halhatsz meg. A halotti istenségek is saját szellemed kisugárzásai, nem anyagból valók, az üresség pedig tehetetlen az ürességgel szemben… tudd, hogy bármi alakzat tűnik is fel, mind önnön értelmed önnön sugárzásából támad.”

A kettő az egy

Egységes szemlélet hiányában a részletkérdések boncolgatása is kétes eredményt szolgáltat. G. S. Kirk mitológiai művében (A mítosz, 1993) Enkidu és Gilgames alakjában a természet és a kultúra ellentétét látja, amely „implicit módon végighúzódik az egész megszerkesztett történeten”. Mivel oppozícióban gondolkodik – nem ő egyedül –, nem ismeri föl, hogy az ellentétek szétválaszthatatlan egységet képeznek, voltaképpen nem civilizációs szembenállásról van szó, ami az egész eposzra csak erőltetett belemagyarázással vonatkoztatható. Ha Gilgames kétharmadban isten, egyharmadban ember, Enkiduról elmondható, hogy rendkívüliségében kétharmadban isten, egyharmadban állat. Nem csupán a városi civilizáció ellentétét, a természet ősi vadságát megtestesítő személyiség – ő Gilgames árnyékszemélyisége is (Jung), s mint olyan, nemcsak ellentéte, hanem kiegészítője is. Ez az ellentétpár szétválaszthatatlan. Mitológiai ikermotívum, amely eléggé gyakori. Dr. Bagdy Emőke Az ikrek lelki sajátosságai című pszichológiai tanulmányában érdekes példákkal igazolja ezt: „Gondoljunk csak az ősnemzéssel született ikerpárnak vagy annak a kétnemű ikerpárnak mitikus alakjára, amely mint férfi és nő teremti újra a világot, avagy Romulus és Remus mondájára. Ezek mind a kettősségnek, párosságnak a képzeletben való megjelenései.” Nagyon idevágnak J. Wellard néprajzkutatónak egy Paraguayban 1939-ben fölfedezett indián törzs körében szerzett tapasztalatai. E törzs nyelvében az „egyedi ember” fogalma hiányzott, csak a csoportra volt szavuk, s a legkisebb egységnek a párt tekintették. „Számolásunknak is a kettes számrendszer volt az alapja. Ha csak egyvalakit vagy egyvalamit akartak megnevezni, ezt mondták: »az aki – vagy ami – nincs párosítva«… Föltehető, hogy az emberi közösség ősi formáiban a párnak mint az összetartozás legkisebb elemének fontos szerepe volt. Fantázia- és álomvilágunkban ma is gyakran megjelenik a hasonmás, az alteregó, az ikertestvér utáni vágy.”

Fokozatok

Gilgames és Enkidu profán behatolása a cédrusok erdejébe végzetes következményű. Megszentelt területre léptek, szakrális fölkészültség nélkül. Illetéktelenek. Humbaba cédrusőr megölése merénylet az isteni fény (világosság) ellen. Analóg eset ez Odüsszeuszéval, aki a Küklópsz egyszemét szúrja ki, s következményeként idő múltán valamennyi emberét elveszíti. Ezért kell Enkidunak is meghalnia. Súlyos tévedés a cédrushegyet alvilági tájként értelmezni, mint azt Kirk teszi.

Az eposzi történet fokozatai egyértelműek. Az események különböző dimenziókba helyeződnek át: Uruk emberi világába Enkidu a papnő segítségével jut, az ősi vadságból a városi civilizációba; a cédrushegy szakrális terület, az isteneké; Utnapistim szigete a mélymúlt, az időtlenség mitikus világa; végül Gilgames lehatol a halál birodalmába, ám ideje még nem jött el, onnan is távoznia kell.

A szembenállások a határvonalak átlépésének pszichikai kényszerhatásával kapnak igazi jelentőséget. Ezek az átlépések az emberi életfordulók változására is utalnak. A gyermekkori csiszolatlan vadságot fölváltja az átalakulás érlelő időszaka, amit a metafizikai vizsgálódások ideje követ, s végül a szembenállás a halállal.

Az eposz halálproblematikája Merezskovszkij megközelítésében a legvilágosabb (Kelet titkai). Mint írja, a tudás fája nem az élet fája, azaz „minél többet tudok, annál inkább meghalok” – tehát végső fokon a tudás a halál. „Hogyan lehetne meg nem halni, hogyan lehetne a tudás fáját az élet fájával egyesíteni? Gilgamestől Faustig ez az egész emberiség kérdése.” Ez lenne hát az archetípusos gondolkodás központi kérdése? Minden bizonnyal. A történelmi korszakokon át szívósan tovább élő szimbólumok erre utalnak. Ennek archaikus elemeit észlelhetjük a népköltészet fantáziavilágában is. Aligha tekinthető véletlennek A halhatatlanságért vágyakozó királyfi című népmesénk szerkezeti felépítésének és motívumainak rokon volta a Gilgames-eposzt összetartó elemekkel. A Kriza-féle változat királyfija nem vállalja a királyságot, elindul olyan birodalmat találni, ahol a halálnak nincs hatalma. Kalandjai során mindig magasabb létfokozatba kerül. A saskirály világában hatszáz esztendőnyi életet kaphatna, de továbbmegy. A kopasz király nyolcszáz esztendőt ígér, a kék király leányával pedig ezer esztendeig élhetne. Ám aki a halhatatlanságot keresi, mit érhet annak ezer esztendő? Végül a folyó fölött, az őrdémonok által őrzött lebegő kastélyban megkapja.

Súlyos hiba Gilgamesben csak a mitikus figurát, a meghaló király archetípusát látni, valamint az Enkidut fölkereső papnőben a szajhát, akit egyedül a Gilgames-történetet szintén feldolgozó Weöres Sándor nevez „szent lány”-nak. A történetet összetevőire bontva derül fény arra, hogy az eposz halálproblematikája mennyire elfödi a többit: a változások kritikus voltát, az események lélektani hátterét, például Istár szerelmi ajánlata elutasíttatásának okát. Gilgames nem akar istenkirály lenni, mivel azokat meghatározott idejük leteltével föláldozták. Kirk félreérti Gilgames ámokfutását is: „a világnak és a kultúra kellékeinek elutasítása nem más, mint magának a halálnak az elutasítása”. Vaskos tévedés! Gilgames kirohanása nem józan megfontolás, hanem átmeneti megzavarodásának a következménye, az ösztönös menekülésé! Lehiggadván, később visszatér. Mivel a kitörés pillanatában nincs mellette eligazító személy, az ámokfutás csupán az eredménytelen tévelygés átmeneti időszaka.

Enkidu halálakor Gilgames rejtett személyiségrésze kerül a felszínre, s a tudatos fölött a tudattalan veszi át az irányítást. Gilgames hatalmának és sikereinek csúcsán hirtelen fölszámolja a múltját, elhagyja Urukot. A kitörés pszichózisa ez, mondhatnánk mostani szaknyelven;
rokon jelenség azzal, amire néhány évtizede figyeltek föl Nyugaton. Ismert sikeremberek tűnnek el a közéletből váratlanul, hogy más néven, más táján a világnak, más élettárs oldalán megkapaszkodjanak a könyörtelen idő sodrában. Gilgames is kilép átmenetileg egy másfajta tér-idő koordináta-rendszerébe, hogy végül sorsába beletörődve, mélyebb értelmű tudás birtokában térjen vissza szeretett városába.

Végső tanulság: Gilgames a magasabb tudás beavatottja. A beavatottság azonban oszthatatlan, mindenkinek magának kell azt megszereznie. Gilgames megosztaná – s ezért kell neki is elvesztenie az örök életet.