Alexa Károly

Magyar alakok

A betyár

A magyar nyelv minden bölcsességének és szépségének összefoglalója-megörökítője, a Czuczor–Fogarasi-szótár, amíg eljut a „betyár” szó végső meghatározásához, akkurátusan végigveszi, hogy az egyes magyar tájegységek mit is értenek, kit is értenek a betyáron. Példának okáért az Alsó-Duna mentén a hajóhúzó embert, Komárom és Győr tájékán a pusztai, nőtlen cselédet, Göcsejben ama „rideg legényt, ki valamicskét szerezvén magának, a rendes szolgálatot abbahagyta, napi bérben jár dolgozgatni, függetlenségben él, s azért valamit tart maga felől”, az Alföldön (és „pesti köznép beszédében”) viszont a betyár „szolgálaton kívül csapongó, leginkább nőtelen, csavargó legény, ki holmi csínyokra, lopásokra hajlandó”. Summa: „Országszerte megegyező értelemben oly férfi, kivált legény, ki erkölcseire nézve nyers, beszédében, járásában, magaviseletében némi faragatlan negédet, hetykeséget, durva, aljas nyalkaságot fitogtat, s a finomabb életmód és társalgás szabályait igazi műveltség hiányában ferdén követi.” Maga a szó lehet török vagy szerb eredetű, és számtalan összetételben szerepel. Nehéz lenne nem idézni a „betyártánc” definícióját: „Keresett, helyke, nyalka feszességel, kicsapongó taglejtésekkel, széles kedvű kurjongások közt valódi betyárok módjára eljárt tánc, csárdás. Különböztetésül a nemesebb, delibb, ízletesb tartású s taglejtésű magyar tánctól.”

És nemcsak összetett szavak előtagjaként, hanem jelzőként is gyakran szerepel a (régebbi) közbeszédben is meg az irodalomban is. Virág Benedeknél a „kevélység”, Verseghynél a „hevesség”, Berzsenyinél a „gúny”, Mikszáthnál a „kedélyesség”, Aranynál a (durva) „dolog”, Adynál egyik helyt az „urak”, másutt a „ló” értelmének szűkítője. (Az 1898-ban Szegeden névtelenül megjelent, de valószínűleg Tömörkény és a jó szavú Cserzy Mihály által összehozott Betyárlegendák előszavában ez áll: „Azelőtt is volt betyár, ma is van betyár. Csak ma nem az a neve. Azelőtt kívül állt a társadalmon, ma bent van a társadalomban… Ma nem lovon járnak… hanem frakkban.” Ebben a hallatlanul ismeretgazdag munkában olvasható egy majdnem 300 darabos gúnynévlista, amely alapján és mögé nemigen tudunk valamiféle úrias imposztorokat, netán önfeláldozó patriótákat képzelni: Koca, Kácsfejű, Nyaksi, Kajla, Binya, Pacalos, Vakablak, Kukli, Ráclőcs, Kosbűr, Benyoda, Nagygeci, Zsizsik, Dadara, Kortyándi, Kanyi, Forgószerda, Rosszfar, Pöckös, Cicó, Hideghasú.) Babits leírja azt, hogy „betyár gondolatok”, Kosztolányi meg ezt: „betyár tavaszi-szelek”. A kései Arany felejthetetlen sora: „Hegyes éles jajja úti betyárnak”, a lágy szavú, liberális Tóth Árpád így határozza meg országát-nemzetét 1919-ben egy töredékében: „Mi vagyunk az Európa betyárja…” Parasztjaink, uraink hajdan kedvvel adták névként agárnak, ökörnek, lónak. A nyelvi igényesség, vagyis inkább a nyelvi leleményesség a betyároktól sem idegen. Egyikük így okítja kedélyesen vallatóit, s menti magát mókázva az „igaztalan” vád alól a biztos bitófa árnyékában: „Mindenféle teremtett állatot lehet lopni, csak lovat nem és birkát nem. A birkát ugyanis nem lopják, hanem elhajtják, a lovat se lopják, hanem elkötik.”

„Közönségesen betyárkodásnak mondják a semmi korlátozást nem ismerő durva magaviseletet… A szoros értelemben vett betyár olyan ember, aki másnak a tulajdonát vagy titkon, vagy erővel elveszi, s emiatt kerülve az igazságszolgáltatás büntető kezét, erdőkben, réteken meg tanyákon bujdokol… Az igaz betyár csikósból, gulyásból vagy más egyéb a pusztán lakó emberből szokott alakulni. A betyár többnyire szép, hetyke legény, aki pörge kalapban, cifra szűrben, patyolat gatyában, fegyveresen és lóháton jár-kel… míg végre kézre nem kerül, s az akasztófán fejezi be az életét.” Ez a meghatározás egy Bach-korszakra visszatekintő emlékiratból való, s olyan ember írta (Váry Gellért piarista tanár, derék magyar ember), akinek személyes tapasztalatai voltak az Alföldön mind a betyárkodásról, mind azokról a legendákról, amelyek már ekkor is övezték itt – meg a Mátrában, fönn Nógrádban, lentebb Somogyban meg a Bakony táján – ezt a sajátosan magyarnak gondolt haramiatípust. Akitől okkal kellett félni, s akiért rajongani lehetett, aki nem kímélte gyakran saját sorsosainak vagyonát-életét, s akit mégis úgy mutatnak be a népdalok, a XIX. századi pásztorfaragványok meg a népies-romantikus versezetek, mint magának a szabadságnak a megvalósulását, az igazságtevőt, aki reményt ad az elnyomatás idején, példát a helytállásra az urak meg az idegenek ellen. Az elnyomatások gyakori keserves korszakai ha másra nem is nagyon, arra alkalmasak voltak, hogy a magyarság önképét kiformázzák, a magyarnak önmagáról való véleményét néhány szép jelképes alakban megfogalmazzák. A betyár ekkor, a század közepén, a kiegyezés előtti évtizedben lesz egyike azoknak az alakoknak, akikben a magyar kedvvel szemléli önmagát. Gondoljunk akár a kései népszínművekre is. Amikor a Bach-korszak kezdetén azt írja a magyarról Kemény Zsigmond, hogy nem „orv”, nem hajlik a merényre, összeesküvésre, titkos szervezkedésekre, nem olyan, mint az orosz vagy az olasz, különös módon akkor válik nemzeti mitológiánk fontos mellékszereplőjévé a betyár, akit – érthető módon – nem a nyílt harcmodor jellemez, ám aki nem is kerüli a – bizonyosfajta, neki tetsző és nem fenyegető – nyilvánosságot, szívesen tünteti fel úgy magát, mint a nép legjava férfiai közül valót, aki úgy él – ha kényszerek között is, a csúfos véget bizton tudva is –, ahogy a lenyomottak nem tudnak és nem mernek élni. S akik példát adnak, vigaszt, bátorítást, dalolni valót.

A betyár ott hányja-veti magát tehát a költészetben, főleg a XIX. század középső harmadának népi ihletettségű verseiben, Tompánál, Aranynál, Madáchnál és a legtöbbször Petőfinél. A betyár a szépség és a szabadság letéteményese, aminek végzetes ára a magányosság, a kirekesztettség (Tompa: Kizöldült…, Petőfi: Piroslik már…), a betyár a szerelmi bánat és a kivagyiság megtestesítője (Madách: A betyár), Arany „népdallá” vált szabadságharcos buzdító versében (A betyár: Kondorosi csárda mellett…) mintha a Rózsa Sándor-mítoszt fogalmazná meg, másutt viszont, a Vörös Rébékben a gyilkosság bűnébe esett bujdosó szinonimája. És folytathatnánk. Talán megjegyezhető, hogy a betyár irodalmi pályafutása nálunk valószínűleg Gaál József Haramiacsókjával indul. („Sötétlett az ég Debrecen tág pusztái felett…” – ilyen baljósan kezdődik, hogy aztán azt lássuk, amint a gáláns betyár a szép kisasszony gyöngysorát egy csókkal javasolja megválthatni.) S hol végződik? Az alföldi Móricz utolsó nagy terve Rózsa Sándor történetének trilógiává kerekítése volt, pár évvel ezután a dunántúli Juhász Ferenc drámai elégiát ír Betyárok sírja címmel, majd – már a hetvenes évek végén – Csalog Zsolt mesélője (Parasztregény) nagyapja betyár testvéréről mond történeteket valamikor a századforduló tájékáról, s a legutóbb Pintér Lajos jó kurucos „makaróni” versén élvezkedhettünk (Betyárdall – Schéner Mihálynak, s minden betyárnak), aki a neves alföldi piktort és mágust odasorolja – mint a magyarságmitológia halhatatlanját – Ruzsa Sándor, Bogár Imre, Tombácz Anti meg a többiek közé. („Es ist magyar. Esz iszt bettyár. Esz iszt érdem, / esz iszt szégyen. Ki formák szegénylegénye, / esz iszt dihter, esz iszt künsztler: / vásznad fogytán fess az égre!”

Elég azonban – mindazonáltal – csak utalni Robin Hoodra, Rinaldo Rinaldinire, a gálánsan borzalmas angol kalózokra, a „törvényen kívüli” amerikai westernhősök némelyikére vagy a tót Jánošíkra, a délszlávok hősénekeket ihlető zsiványaira, s ezzel el is oszlik az a hazafias hiedelem, mely szerint kizárólag a mindenkori elnyomatások korát élő magyar világ volt képes „kitermelni” ezt az – élet értékét oly kevésre becsülő és a társas élet semminemű szabályozottságával nem törődő – embertípust. A betyár mint a társadalmonkívüliségnek rettegett, de vonzó megvalósítója mindenhol megjelenik (ahol erre a rendezetlen közviszonyok alkalmasak, s ahol kevés a város), és minden nemzet, minden táj a maga képére formálja. Mindenesetre a romantikus kor idején Európa is hajlott arra, hogy az ismeretlen magyar pusztát vagy az áthatolhatatlan rengeteget egzotikus, mutatós küllemű, úri viselkedésű, de nem éppen szelíd vademberekkel népesítse be, akiknek kitalált-viselt dolgain jót borzonghatott a filiszter. A – körözvény szerint – „fájin pofabőrű” Sobri Jóska („a magyar Cartouche”) olyan hírnévre tesz szert, hogy (Eötvös Károly anekdotája szerint) még a szabadságharcot leverni jövő osztrák hadak is szorongva gondoltak a híres haramia által vezetett fegyvernemekkel, jelesül a „csikósok”, „kanászok”, „pandúrok” és „betyárok” hadaival való találkozásra… „A mi tájékunkon Schobrit nagyon félik…” – írja egy Petrovics nevű, később versei révén elhíresült, Aszódon tanuló fiúcska, noha a nevezett bakonyi betyár soha nem kelt át a Dunán, meg más nagyobb vizeken sem – annak ellenére, hogy Pesten 1843-ban ilyen címmel jelenik meg egy kedélyborzoló könyv: Sobri Józsi haramiák kapitánya, mint szatócs, könyvnyomtató, kalapos és gyógyszerárus, úgyszinte mostani sorsa Amerikában. Írta ő maga. Petőfinek Aszódon iskolatársa volt bizonyos Tóth István, aki később rákospalotai bíróként megéri a századfordulót, s akinek emlékiratairól Babits is nagy megbecsüléssel ír, inaskénti vándorlása közben eljut a Bakonyba, éjszakára a mestere magára hagyja, s akkor, írja, „hallottam tipegést és tapogást felém közeledni, egyszer csak ott terem mellettem öt szál derék legyény, olyan szegénylegény fajta, jó estét köszöntek, én elfogadtam”, szóra szó, kedélyes estéli beszélgetés folyik, a betyárok sódarral kínálják a legényt, cserébe megeszik a parázsban sült krumpliját, mivelhogy régen jutottak ehhez az étekhez. Azután: „Mondd, öcsém, milyen hírben áll a te vármegyétekben ez a Bakony vidéke?” „A mi népünknek fogalma sincs róla, csak annyit hallanak róla, hogy rémisztő világraszóló nagy erdő, hogy Subri Jóska gavalléros rabló tanyája…” „Mi is Subri Józsi szakadéka vagyunk, de már régesrégen nem láttuk, csak hírét halljuk, hogy Somogyban van valahol…” (Hogy a betyárokkal való akár csak alkalomszerű cimboráskodás milyen veszélyes volt a Bach-korszakban, azt egy csongrádi eset illusztrálhatja. Kilenc gazdafi mulat egy tanyán, s valahogy hat betyár is közéjük keveredik. Az éjszakai dínomdánom híre a hatóság fülébe is eljut, s a „martalis törvényeknek” megfelelően ezért ők, mivel „kilencen erőt nem vettek hat betyáron vagy nem jelentették fel őket… mint bűnrészesek és orgazdák főbe lövettek”.)

A Bakony ekkortájt válik a nemzeti mitológia fontos terévé, hatalmas rengeteg erdőt értettek rajta, amely valahonnan a pozsonyi Kárpátoktól lenyúlott, megyehatárokkal mit sem törődve, egészen a Dráváig. Így bakonyi betyárok – mondjuk – a somogyi Patkó fivérek is, István és János, mindkettőt 1862-ben akasztották fel, akiket azért is érdemes megemíteni, mert egy 1875-ös ponyva már „Bandit” emleget helyettük („Látott-e már egy lovon hét patkót?” – kérdi hetykén a szép csárdásnétól), hogy azután úgy kerüljön be Mikszáth Nosztyjába a veszprémi Somló-hegy legendái közé, mint ekkor – a századfordulón – a néptudalomban eleven úri haramia. (Az igaz Patkók körözési nyomtatványa ma is látható a Marcal melletti Dabróka csárdában kifüggesztve, Veszprém és Vas mezsgyéjén, amely ugyanolyan adomabéli csárda lehetett a XIX. század közepén, mint ami Almádiban állongott, bölcsen éppen Veszprém és Zala határára építve, hogy az asztal egyik végén ülő csendbiztosra biztonságban ráköszönthetett egy-egy pohár bort az asztal másik végén mulatozgató zsivány, az nem tehette rá a kezét, tudomásul kellett vennie, hogy morgására nóta felel: „Cifra szűröm Beszperémben vettem”.) A partiumi Adynak Bakony a világvárosi Párizs magyar metonímiája, és több mint fél évszázad múlva a vajdasági Sziveri János, ha tagadólag is, újra leírja ezt a helynevet Próféciák című versében: „nem Párizs, sem Bakony: / vér és takony”. A Bakony tehát egyszerre földrajzi név és mítosz.
A Bakony a pogányok (a „pogányság”) búvóhelye Szent István óta. „S azóta ebből a szóból a magyar függetlenségvágyat érez ki: az uralommal való szembeszállást, forradalmi szellemet és lázadást.” A Bakony „a mítosz szerint őserdő, inhumánus, pogány, sötét, rejtélyes rengeteg, leselkedő veszélyekkel, váratlan vadságokkal” – így Hamvas Béla, aki szerint valamennyi szegénylegény közt Sobri a legnagyobb: „mitológiai hős”, „Sobri Jóskából lehet a Bakonyt a legjobban megérteni”.

Sobri Jóska és a Bakony – csupa titok és titokzatosság. Ki volt Sobri? Úgy lehet, soha nem fogjuk megtudni. Emlegetik úgy, mint Goethénél is megforduló írástudót, lovagregények főszereplőjét, meg úgy is – Eötvös Károly kutakodásai nyomán –, mint egy Pap József nevezetű Vas megyei figurát, aki egyszerű disznótolvajként kezdte pályafutását, s aki majd a lápafői
erdőben végzi puskaropogás közepette. Gyanúba fogtak nem egy dunántúli bárót, grófot, délceg és rejtélyeskedő úrifiút. Krúdy elhíresült öreganyja, a Nyírből Várpalotára, a bakonyi szelek útjába húzódó Radics Mária „kettőről” is tud: az egyik „az a sváb suszterlegény, az a vízfejű, tudatlan, mosdatlan, kékgatyás, szalmás betyár, aki kanászok között vagy lóistállókban bujkált egész életében”, a másik Sobri, „az igazi Sobri, aki sohase került pandúrkézre, mert hisz a pandúrok azt maguk sem akarták… nem tapadt kezéhez vér, mert a betyárkodást csak passzióból űzte…”. Jókai Fatia Negrájának képlete – betyár és úr egy személyben – irodalom és népi legendárium. (Ennek a két figurának, a betyárnak és az úrnak az „egybeötvözésével” alakítja ki XIX. századi népies ihletésű irodalmunk az egyik legmarkánsabb nemzetjellemtani képletét. Jókai Egy magyar nábobjának „pünkösdi királya” a legismertebb – noha némileg ironikus – példa. „…nem tudom ám én, hogyan kell magamat viselnem, hogy úrnak nézzenek” – így
aggodalmaskodik a paraszti sorból időlegesen az urak közé keveredő csikós. Ám a patrónus válasza megnyugtatja: „Légy mentül nagyobb betyár, annál nagyobb úrnak fognak tartani…” Jókai vette Eötvös Károlytól, aki sokat mesélgetett a nagy mesemondónak, vagy fordítva, vagy talán ez is, az is megtörtént, ki tudja, de a valahai „veszprémi fiskus” is ezt mondja, s éppen amikor egy Sobrinak vélt, a parlagról felkeveredő nemesúrfiról beszél, aki szintén tart az úri társaságtól. „Soha se törd ezen a fejedet. Te csak viseld magad úgy, ahogy bojtár korodban szoktad magad a csárdában, senki sem veszi észre rajtad, hogy nem vagy igazi úr!”) A veszpémi Cholnoky Viktor novellájának Rituperje is ennek a romantikus személyiségkettőződésnek a modern, századfordulós példája: valaki egyszerre csendbiztos és betyár, önmagát üldözi, és önmaga elől menekül. Mindenesetre még egy körözőlevél szerint sem mondható Sobri valami bangó parasztnak: „magas, sudár termetű, vállban, csípőben széles, fehér kisasszonyos, különben barnás képű, fekete nyírott hajú, kifelé álló, kis fekete bajuszú…” Csárdás menyecske a szeretője a nóták szerint. Avagy talán a börtönőr aszszonya: „Porkolábné pogácsája / Táncot rúgott a kályhába. / Hová, hová szép pogácsa? / Sobri Jóska szűrujjába.”

Pannónia és a sztyeppe – a Bakony mellett az Alföld a magyar betyárvilág másik nagy típusának s egyben a magyar romantikus nemzetkarakternek az előbbitől sok tekintetben különböző változata. Vajda János egy nagyon érdekes, személyes tapasztalatokban, megfigyelésekben és történetekben igen gazdag cikkében – Duhajok és betyárok – azt írja, hogy az a különbség közöttük, „ami a gyalog s a lovas katona között. Amazok hazája a bérces Felvidék, illetőleg a Dunántúl, emezeké az alföldi sivatag”. Petőfi nyomán a hangadó („irodalmi”) magyarság – „a magyar romantika és zsurnalizmus” – inkább sztyeppei fajtának véli magát, noha Hamvas Béla (meg más nem alföldi magyarok) határozottan állítják, hogy a magyar „nem a puszták népe”. Emez állítása ellenére a nagy felföldi lutheránusnál senki sem szerkeszt érzékenyebb és pontosabb mondatokat az alföldi betyárságról. „A szegénylegény társadalomkívüliség, ez a sajátságos egzisztenciája, akihez képest mindenki más, aki letelepedett, árulónak látszik. Mintha valamihez csak ő maradt volna hű, és az a valami, ha titok is, a titkok legfontosabbika, amelyről mindenki tud, anélkül, hogy arra megtanították volna. A szegénylegény másik oldala a zsírosparaszt. A hontalanság és az ideiglenesség, amelyben a betyár él, hűség az abszolút sorshoz, és a nép azt tudja, hogy e sorshoz való hűségben a betyár mindenki fölött áll. Mintha a szegénylegény az Alföld remetéje lenne, sajátságosan ateista és vallástalan remete, aki a pusztában él elveszettebben, mint Keresztelő János, mert még Istene sincs.” A „betyárok csillaga” itt, az Alföldön, ezen a hol szikes, hol erdős, hol kalászt nevelő, hol ligetes-bokros, hol semlyékes, ezen az észrevehetetlen dűlőutakkal szeletelt, mindig szélfútta pusztaságon ki más volt, mint Rózsa Sándor. Aki ott mozog a népdalokban, és ott búsong a leghírhedtebb börtönök rablistáin, ott a szabadságharcos olajnyomatokon Kossuth apánk mellett, akiről Jókai is derekas igazságokat költött, s akinek Ferenc József azért ad kegyelmet, mert megmenti a császárt egy nekivadult ménestől, aki zsandár akar lenni valamelyik szabadulása után (ezt Andrássy Gyula meg is ígéri neki, de hát „Nagyurak ígérete nem mindig zsidópénz”). Milyen is volt? „Középnél magasabb, súgár termetű… élesen jelzett vonásain csaknem a jóindulat megnyerő kifejezését vélné az ember észrevenni, ha ama mélyen boltozott szemöldök alól kiülő, nagy, sötét szemeiből azonnal elő nem tűnnének a féket vesztett szenvedélyek fenyegető villámai.” Ott nyugszik a szamosújvári fegyház temetőjében, halálában sem a hazájában, halottan is bujdosásban.

Könyvespolcok sorát töltik meg a könyvek, amelyek a XIX. századi betyárok viselt dolgaival, illetve a betyárságot övező hiedelmekkel foglakoznak. A néprajzi szakmunkák mellett elég utalni arra, hogy Mikszáth is, Krúdy is, Móricz is több regényt és novellák sorát írta róluk, sőt a forradalom után megújuló filmművészetünk remeke, a Szegénylegények is a szegedi betyárvilág végóráinak nagyon hiteles ábrázolásával tud művészi (és politikai) üzenetet megfogalmazni. A XX. század legelején megkölti a maga „utolsó betyárát” a fiatal Móricz is meg az ifjú Krúdy is. Móriczé (Az utolsó betyár) meglehetősen szentimentális-népszínműves dolgozat (a betyár föladja magát, hogy a vérdíj egy szegény parasztcsaládé lehessen), Krúdy (Az utolsó futóbetyár) viszont arról ír, hogy egy kisemmizett és főbenjáró bűnbe eső zsellérember, leülvén büntetését, vármegyei „alkalmazott” lesz, betyárnak szerződtetik, „hisz el sem képzelhető betyár nélkül a vármegye”, „meg aztán az sem utolsó dolog, hogy Hóka Pál hozzájárul a régi magyar világ emlékezetben tartásához. Hisz úgy is kipusztulóban van már az egész régi Magyarország…” Sőt, a közelmúltban jelent meg Ambrus Lajos riportos elbeszélése Az utolsó betyár címmel az 1950-es években az ÁVH elől a Bakonyban lappangó egyházashetyei parasztemberről, aki úgynevezett „próbacsendőrként” igyekezett karriert csinálni, nem látván, hogy miféle idők is következnek hamarosan, s aki éppen a minap töltötte be kilencvenedik életévét. (Hogy betyárkodott-e vagy nem, aligha tudjuk már meg, de Bertha Bulcsu szerint édesapja is a Bakonyban kényszerült rejtezkedni a háború utáni időkben. Sőt, 1956 után adat van arra a hiedelemre is, hogy Maléter Pál a Bakonyban bujdosik, és szervezi az ellenállást.)

A magyar mitológiának azért válhatott oly kedvelt alakjává a betyár, mert az általa vállalt életforma nagyon is hasonlított arra a képzetre, amelyet folyamatos elnyomatásban élő nemzetünk magáról megfogalmazott: az „örök bujdosás” nemzete (gondoljunk a kuruc versektől Kölcseyn át Nagy Lászlóig a legjelesebb költőinkre) a tényeket gyakran nagyvonalúan mellőzve állított emléket ezeknek a régi „pajkosoknak”, „malefactoroknak”, „imposztoroknak”, sőt néhányan a magyar ősvallás kiirtásának idejétől eredeztetik őket. Elég utalni egyetlen példára, a Krúdy Kálmánéra, akinek olyan „prókátorai” akadtak, mint Mikszáth Kálmán és jeles rokona, Gyula. Ezek az írók mondják őt „lángeszű kalandornak”, egy „komédiás kor” áldozatának, elhiszik és elhitetni próbálják, hogy Görgey futára volt, hogy a „francia forradalom tetteiért” rajongott, aki maga nyomozta ki, ha valami aljas bűntény adódott a környéken, s aki így mutatja be magát: „Engemet a szegények és szűkölködők szeretnek, mert ezeket a gazdag fukarok pénzével segítem.” Értük rabol tehát, meg azért, hogy a pénzt Oláhországon keresztül Garibaldihoz juttassa… Nem is bánt másokat, csak a hazafiatlan bitangokat, például azt az urat, aki a disznótoron a böllérkés alá kerülő sertéseket Kossuth, Damjanich és Türr István nevén szólongatja. A valóság ezzel szemben az, hogy elfogatása, illetve menekülés közbeni lelövetése után az egész Nógrád megye „pártkülönbség nélkül látszik örülni”. Már tizenöt évesen úgy összever egy juhászbojtárt, hogy megyei ügy lesz belőle, a megyeházán lopás gyanújába keveredik, lovat köt el (főbenjáró vétség ekkoriban), végül maguk a szülei adják katonának. Huszonegy évesen hármas erőszaktétel miatt („igen fiatal leánykákon”) fogják vizsgálat alá, s két évvel a szabadságharc után, immár útonállóként köröztetve, megerőszakol egy Lovik Terézia nevű hajadont, s utána még úgy meg is veri, hogy alig lehet életre hozni… A halotti bejegyzéséhez azt fűzi hozzá a rétsági plébános, hogy „A vad, veszélyes, közismert rabló méltó büntetését elnyerve veszett el szánalmas módon”.

Angyal Bandi, Rózsa Sándor, Vidróczki, Bogár Imre meg a többiek csínytevéseikkel és gaztetteikkel, nyalkaságukkal és latorkodó dolgaikkal, rövid „tündöklésükkel” és életük csúfos végével (még a börtönben elhaló Rózsa Sándoré is az – hiszen ő, aki Krúdy szerint „olyan formájú volt, mint ahogy a Dózsa György alakja él a nép képzelmében”, „pápaszemes jámbor képű suszterként” alázatoskodik a börtönben) a kötöttségektől mentes életre adtak példát a környezetüknek (a „boglas parasztoknak”), ahonnan származtak, s amelytől betyárkodásuk során sem szakadtak el. Őrzi ezt a „zöldvásár” meg a „zöldmészárszék” szó – a betyárok, miután belaktak a lopott és leölt állat húsával, amivel nem bírtak, ott hagyták azon helyt, így juttatva a falusiakat ingyen és – ami akkortájt nagy szó – friss húshoz. Ott voltak az orgazdák, a korcsmatartó szépasszonyok, s oda volt beverve a „betyárszeg” a félreeső tanyák paticsfalába, rajta a szőrtarisznya, kenyérrel, szalonnával, amit éji órákon a „szerző-mozgó” hajdani csikós, katona, féket nem ismerő legény (a „járódó”, a „menős”, a „kojtorgó zsivány”, a „huzavonó”, a „mordályégető”) csöndben magához vehetett. Mindez persze nem zárta ki azt, hogy olykor maguk a parasztok verjék le vagy adják föl őket. (Miként 1857-ben magát Rózsa Sándort, „a betyárok csillagát”, akiről még nem is sokkal előbb Damjanich tábornok úgy nyilatkozott, hogy „Rózsa Sándor csapatjának vívása látásakor akaratlanul is a sivatag gyermekei ötlenek előnkbe”. S valószínűleg övé a betyárság legszikárabb pontosságú önjellemző mondata: „Most csak ilyen futó betyár vagyok, de azért szabad embör.”)

Hogy ezek a rettegett alakok példázatokká válhattak, népmesei csodák megszemélyesítőivé, azzal a falusi köznép a maga álmait és vágyait fogalmazta meg. Az erőt látták bennük: Angyal Bandi úgy itta a bort, hogy a gönci hordót emelte a szájához (egy-másfél hektó!), Rózsa Sándor újszülöttként kirúgja magát a pólyából, a halasi Suba Péter ha megkapaszkodott a falban, úgy bírta három ló elhúzni, hogy a ház is „szakadt”. Őt egyébként megfogásakor olyan szerencsétlenül csapják meg karddal, hogy leszakad a koponyatetője: „ahogy vitték a göröngyös úton, a feje felső része, az agya veleje, úgy mozgott ki s be, mint a rosszul járó tubákos pikszis…” (Még ebben az állapotban is egy hétig elél, végül egy őr rúgja fejbe a patkós csizmájával.) Életük tele van titkokkal: az anyja hasából kivágott magzat ujjával világítanak, tenyerük sebébe csodafüvet forrasztanak, amely minden zárat megnyit, golyó nem fogja a betyárt, csak piros búzaszem vagy ezüst patkószög, s persze igazából nem is közülünk való, hanem a grófnak a fia… A betyár nemcsak szabad, hanem szép is. Bogár Imre, akit tizennyolc évesen akasztanak föl, „leventei termet”, „deli szépség”, „Isten képmását viselő arcvonásokkal”. Ablakok százaiból hullik a virág és a könny a kocsijára, nincs megvasalva, kezében virágbokrétát tart, szólnak a harangok, amikor az Üllei útnak a Gyáli puszta felé eső végén álló domb felé vonul a menet, 1862. július 26-án délután 6 órakor, a régi lóversenytér mögé, egy-két száz lépésnyire a Soroksári úttól a vasúti hídnál, ama négyoldalú kőépítményhez, ahol majd Kromberger Mihály megyei hóhér „kötél által kellő ügyességgel az élők sorából kivégzi”. (Elrettentésül és különösebb érzelgősség nélkül három napig hagyják itt lógni, ami valamivel kulturáltabb bánásmód volt, mint a pár évtizeddel előbb még divatozó, akkor ugyanis addig maradtak lakói az elítéltek a törvényfának, amíg oszló darabjaik le nem hullottak a földre.) S nyilván az sem ok nélkül való, hogy a betyárversek olyan költői szépségekben gazdagok, hogy szinte összeszövődnek a régi magyar sors legmegrendítőbb bujdosóversezeteivel. A Barna Péterről szóló balladában ott a híres búcsúzó sor – „Fúdd el, jó szél, fúdd el…” – mindjárt emellett: „Kár volna még nékem a fán megszáradni, / Lobogós, gyóts gatyám szélnek botsátani, / Szép sarkantyús csizmám szélnek összeverni, / fekete két szemem hollónak kivájni”… Egy másik híres-hírhedt zsiványról így kezdődik a régi vértanúhimnuszokat idézően a vers: „Sallai Pistának gyóts inge-gatyája / Vérben virágozik a testi ruhája…” Mindegyiküket jellemzi az elkerülhetetlennel szembeni nyugodt fatalizmus. A „Sándor bandájának” utolsó tagját 74 (!) éves korában akasztják föl Eszéken többrendbeli „megdarabolás” és egyebek büntetéseként. Őt még Ráday Gedeon, az alföldi haramiavilág felszámolója küldte húsz évre Illavára. Amikor legvégső elfogatásakor még sikerül gyomron szúrnia egy rendőrt, a másik így mordul rá: „Kár volt kendet föl nem akasztani már annak idején…” Erre ő: „Bizony az köllött volna már régön.” (A „megdarabolás” egyébként merőben a praktikum és nem a perverzió jegyében történt. A megfojtott embernek azért volt ajánlatos felvágni a hasát, mert a levegő kimenvén belőle, később veti föl a víz.) Valamiféle balkánias kegyetlenségre – mintha a XVI–XVII. századi „hajdúk” egyenes ági leszármazottai volnának – egyikük-másikuk hajlamos volt, ha olyan erős sérelem érte. Az 1860-as évek elején az egyik uradalom stájer fővadásza – erős üldözője a betyárkodó népeknek – ellőtte az egyik haramia pipáját. Ő ezért az „embertelenségért” cimboráival együtt tőrbe csalja, megölik, megnyúzzák, és saját tőrével laskára metélik, a bőrét meg kitűzik egy nyárfára, amely azután „úgy lengett, mint egy elrongyolódott véres lobogó”. De följegyeztek olyan „komiszságot” is, hogy mivel semmit sem találtak szegénynél, a zsidó lovát leölik, kibelezik, a zsidót belevarrják, hogy csak a feje maradjon ki a ló farkánál.

Ráday Gedeon bámulatosan eredményes működéséről – akiről Jókai a Lélekidomár című regényének főhősét mintázza – bizonyítatlan rémlegendák sora szól, mert hallgat mindenki, a halottak is, a túlélők is. Ez utóbbiak egyike, Sándor néhai „katonája” is csak ennyit mondott a faggatózásra: „Valamikor ha satuba töttek volna, se bírtak volna belülem könnyet kisajtolni, most mög a költöző fecskéket is mögsiratom…” Mintegy ezer embert fogatott le, s húsz évre visszamenőleg el is számoltatta őket. Ő csalogatja be csellel – és végleg – Rózsa Sándort is.
A Barbárok Móricztól vagy a Hernádi–Jancsó-féle Szegénylegények – a pátosztalan és mégis legendaerejű realitás eme mesterművei – őrzik emlékét haramiának és ítélkezőnek, annak az időnek, amely végérvényesen a múltba tűnik ekkor.

A vasúthálózatot kiépítő civilizáció terjedésével a betyárvilág is megszűnik (noha akad azért egy-két kísérletük a postavonatok kifosztására), jellemző, hogy a Bakony szülötte Cholnoky Viktor Rituperjét a vonattal gázoltatja el. Ki volt az utolsó betyár? – soha nem fogjuk megtudni. Talán az a mord alak Krúdynál, aki a kommün idején ott álldogál a bakonyi út mentén? Vénen, de rettegtető szemmel és külsővel, marka mintha fegyvert szorongatna, s így szól a reszkető utazóhoz: „Elvtárs, kérnék szépen egy szál gyújtót…”

A „lengyel”

„Ismered őt? Magassarkú cipőiben, tarkabarka ruházatában… Valamikor minden magyar úrnak volt belőle, mint ahogy agarat vagy hátaslovat szokás tartani a háznál. Ha kikopott a »lengyelkedés«-ből (ami jelentett semmittevést, ápetítus-kedvcsinálást, titkárkodást a XIX. századbeli, dologtalan magyar úriember mellett), akkor néha fölvitte a táncmesterségig valamely vidéki városban… hivatalából kifolyólag búsult hazája sorsán, de mindig igyekezett mulatságos, vidám, hangulatkeltő lenni a hosszú magyar ebédeknél és még hosszabb vacsoráknál… Lengyel volt – és ebből élt, még jódarabig Magyarországon, amikor a szabadságharc utáni zord idők elmúltanak. Ismered őt? Kártyakunsztokat tudott a hölgyek mulattatására, varsói vagy krakkói összeesküvőkkel levelezett… itt maradt, hogy furcsa hangzású nevével, magyarrá válott maradékával változatossá tegye a magyarországi lakosság névsorát… Ismered őt kedélyes száműzöttségében, derült ínségében, magyar költők verseiből, amikor a magyar és lengyel balsorsában örök testvériességet fogadott?” Krúdy Gyula mutat rá ezekkel a mélázó, de némi iróniától sem mentes szavakkal irodalmi „múzeumának” egyik különleges alakjára, ama múzeuméra, amely a Mikszáth- és Jókai-féle mellett a legtöbbet őrzött meg a múlt századok magyar életéből. Különleges alak-e ez a „lengyel”, „aki” közszóvá is vált nyelvünkben? (Az Értelmező Szótár szerint átvitt értelemben: „Elszegényedett magyar nemes, akit baráti szívességből ismerősei, rokonai tartanak el.” És eredetileg: „A XIX. században emigrált lengyel hazafi, aki magyar nemesi házakban otthonra találva, a házigazda vendégszeretetéből élt.” A „lengyelkedésről” vagy tíz éve a néprajztudós-művelődéstörténész Kósa László írt egy kisebb dolgozatot, s bár inkább nyelvészeti jellegűt, azért nem mulasztotta el az irodalmi múltat is vallatóra fogni. Magára a „lengyel” népnévből képzett magyar igére a két vezető példája Németh Lászlótól és Márai Sándortól való.) Korántsem különleges alak a „lengyel”. A régi magyar társas élet jól ismerte amaz udvari ember alakját, félig barát, félig szolga, aki rokonság révén vagy egyéb módon a kastélyba, udvarházba keveredett, s ellátásáért a szolgálatkész mulattató szerepét ölté magára. A múlt században itt lengyelkedő lengyelek sorsa mégis annyiban sajátos, hogy két szomszédos nemzet (a világtörténetben szinte példátlan) sorsközösségének állít emléket, s alakjukat zömmel az irodalom, valamint az emlékiratok őrizték meg, nem a profi történettudomány.

A magyar–lengyel barátság majd ezredéves előtörténete után, amely közös uralkodókat éppúgy fölmutat, mint kereskedelmi kapcsolatokat és egymás megsegítésének eseteit (elég Szent Hedvigre, Báthoryra, Balassira, a magyar–lengyel borútra meg a Zsigmond király által elzálogosított szepességi városokra s azoknak az irodalmat „provokáló” furcsa időtlenségére utalni), a XIX. század tragikus lengyel históriája bizony alkalmat adott a magyarságnak, hogy szolidaritását kinyilvánítsa (ahogy majd a második világháború is százezer lengyelt sodor hozzánk), de arra is, hogy a szabadságszerető lengyel honfiak ezrei siessenek a magyar forradalom és szabadságharc támogatására (tudjuk, még egy évszázad múlva, 1956-ban is voltak próbálkozások), vállalva akár a mártíriumot, de mindenképpen a kilátástalan bujdosást. (Inkább kitérőként egyetlen XVII. századi adalékkal szabadjon élni; azért kitérőként, mert „lengyelügyben” nem különösebben fontos, viszont egy ma is gyakran énekelt – Tolcsvay Béla lantszó mellett! –, de még a szakférfiak zöme által sem ismert dalnak a valószínű forrására sikerül rámutatni. Tóth Béla Szájrúl szájra című könyvében közöl egy minden bizonnyal XVII. századi elegy-belegy – quodlibet… – „boréneket”, amelyben – szemben az oláhhal és a tóttal – egyetlen nemzet említtetik mint a jókívánság címzettje, természetesen a lengyel: „Adjon Isten minden jót, / Bort, pecsenyét, ócsó sót / A lengyelnek sok borsót!” A „habarék” versezetnek, amelyet Tóth Béla Szirmay Antal remek munkájából, a Hungaria in Parabolisból másolt ki, ma énekelt része, az elhíresült „Legyen úgy, mint régen volt”, valószínűleg Terhes Sámuel rimaszombati lelkipásztortól való versötlet, amit azután a „lengyelügyben” szinte felülmúlhatatlan Jókai Mór dolgoz ki – Nemzeti kiadás, Költemények I. 86–97.)

1830–31, 1846–1848/49, 1862–63: ezek azok az évek, egy országavesztett nemzet fellángolásának, illetve a mi harcunknak az esztendei, amikor különösen megnőtt a forgalom a „Lengyel nyereg”-nek mondott kárpáti hágón Magyarország felé, mindennemű hatósági ellenintézkedés dacára. A „lengyel határ” irodalmi toposz a magyar irodalomban, a régi jó Tinódi után leírja Petőfi és Tompa, Jókai és Mikszáth, sőt Ady is. (S talán említhető, hogy ezen a tájon születtek Dessewffy József remek Bártfai levelei 1817-ben, a lengyel nemzeti jellem magasztalása mellett pontos észrevételeket sem mellőzve az észak-magyarországi fürdőhelyre átruccanó lengyel urak viselkedéséről, házi életéről, sőt ételeiről [„édes savanyúságok nincs mindenkor ínyem szerint”]. Sőt, a dolog „fordítva is áll”: túl a Kárpátokon a lengyel udvarházak világa is olyasféle, mint a magyar, legalábbis Krúdy szerint: „Az égbe nyúló Kárpát a fellegekig nyúlva jelenti a magyar határt, de a Kárpátokon túl még következik egy jó darab Magyarország.”)
A kényszerű csöndesség évtizedei után (1809-ben a börtönviselt Kazinczynak még magánlevélre kell bíznia vélekedését, Berzsenyinek postázva: „Lengyelországnak mint nemzetnek a likvidálása politikai bűn”), tüntetések, toborzások és a közadakozási hullámok közepette, a politikusok a köztéren hallatták szavukat, a megyék sorra szerkesztették felirataikat a királyhoz 1831-ben. Kölcsey például ily veretes szavakkal kezdi folyamodványát: „Illő… kijelenteni a királyi felség előtt óhajtásunkat, hogy a részvétünket oly mértékben bíró lengyelekért magas tekintetét vesse közbe.” A Hymnus szerzője megjelöli az egyik legfontosabb okát a két nemzet és nép sorsközösség-vállalásának: félelem az orosz terjeszkedéstől. A segítségnyújtással magunknak is tartozunk, írja: „Mert lehetetlen eltitkolnunk a veszélyt, mely bennünket fenyeget, midőn határainkon polgári szabad alkotvány önkéjesen tapostatott el, s midőn az éjszakai (!) hatalom körülettünk mindinkább terjedez.” A kolozsvári Klio („historiai ’sebkönyv”) Lengyelországról szóló szakaszában nemes retorika sodorja a mondatokat: „Egy gyengének a hatalmassal, egy törpének az óriással ily bátor és csüggedést nem ismerő szembeszállása már magában nagy interesszével bír, és természetes megindulást okoz minden érző kebelben…” Főleg a magyarokéban, hiszen nálunk többszázados „honnyi visszaemlékezések nevelték a sympáthiát a Lengyelek iránt”. Ám a derék szerző (Szilágyi Ferenc) mélyebb és „természetibb” okait is felfedezni véli a két nép egymás iránti rokon érzületének. „Végre egy kicsi, mégis figyelemre méltó környülállás, a két nemzet táncának öszvefoglalása, – a lengyel tánc után többnyire a magyarnak következése, – nem jelent-é valami ezen tekintetben? nem bizonysága-é a két nemzet testvéri indulatban öszveolvadásának?” (Emlékezhetünk, hogy Balassi három versét is lengyel „nótára” költötte, majd Rimay, Faludi, Csokonai meg mások, Arany is említi, Kazinczy viszont a lengyel nyelv szép „lágyságát” dicséri a magyar nyelvért lángoló ódájában.) Erdély kiváló művelődéstörténésze, Kőváry László így emlékezik 1831-ről: „Hozzák a lengyeleket, hangzik fel az iskolában. Kifutunk, sorba állunk. Elcsigázott, lerongyolódott gyermekdiákok vonulnak előttünk, a vilnai egyetem diákjai, viszik őket a gyulafehérvári kaszamatákba.” Berzeviczy Albert Régi emlékek című memoárjában érzékletes beszámolót találhatunk a felföldi magyar–lengyel társas életről, egy költői versenyről például, amelynek tárgya a lengyel himnusz lefordítása („melynek szép mélabús dallamát érzelemteljesen énekelgették nálunk”).
A szelíd verselő, Kisfaludy Sándor követként Zala vármegye közgyűlésén így harsog: „az óriás, kinek vaspálcája már a félvilágra kinyúl, éles körmeit már valóban bele is vágta a Magyar Királynak koronájába, és a Magyar Nemzetnek testébe. Mert tapasztalván azt, hogy a Magyar Korona alatt, a Magyar Hazában vastagon hintett Rácság és Oláhság az Orosz Autochratát tartja, sőt nyilván nevezi maga császárjának, ő érette nyilván imádkozik, és néha jobb szerencsét kíván, mint törvényes fejedelmünknek, nem érezzük-e már, hogy a Magyar Nemzetbe és Koronába vágta körmeit, csak az időt és alkalmatosságot lesvén a marcangolásra.” Másfél évtizedre el is jön az alkalom. Kossuth, aki zempléni származék lévén, különösen rajongott a hős szomszédokért, már mint bujdosó így beszél a maga hevülten derűlátó modorában: „Lengyelország, amint összetöri bilincseit, Lengyelország, amint doronggal és kaszával kezében a kolosszusra rohan, mely elnyomja őt, nemcsak rokonszenvet parancsol, hanem az emberiség bámulatát is felidézi.” (Ez a felkelés is elbukott. Megjegyzendő, hogy ekkor mintegy ezer magyar kelt át a hágón fegyveresen föllépni a lengyelek mellett.)

A magyar köznép segít, ahogy tud s lehet, nincs olyan sötét politikai időszak, amikor elmulasztaná legalább jelezni rokonszenvét. A harmincas évektől divatoznak a gyors és méltóságos lengyel táncok, a férfiak és nők egyaránt vonzódnak a lengyel bundához (irhából készül, fölül simul, lent harangszerűen kiszélesedik, ahogy egy emlékiratban olvashatni: „a hátulját bojtos zsinórral ráncokba kellett húzni, s azután a zsinórral elül bokorra kötni”), már valaha Déryné naplójában is olvashattuk, hogy „Rámára húztam egy kék atlasz lengyelkére valót, s elkezdtem pillangóval kistikkelni…”, jótékonysági bálokat rendeznek, szorgosan másolják és tanulják a lengyel hazafias dalokat – a harmincas években is, a hatvanasokban is.

„Mily két nemzet! A lengyel s magyar!” – kiált föl Petőfi, amikor már nem a csatavesztéseken kellett búsongani (mint korábban tette Obernyik Károly a Lengyel menekvő című kisded beszélyében, Vörösmarty Az élő szobor és előtte A hontalan, Erdélyi János a Szüreten – „Nekünk a sajtó nyom borcseppeket, / Belőlük a balsors vérkönnyeket” –, Kerényi Frigyes a Kosciusko halmán – itt a híres mondás a refrén, a „Finis Poloniae!” –, Bajza Apotheozis címen elhíresült költeményében, vagy Eötvös A befagyott Visztulához intézett versében: „Oh, ébredj, nagy folyó!”), hanem a kivívott diadalokon ujjongani. Nemcsak Bemet, Dembinszkit és a bukás után kivégzett Woronieczki herceget, hanem a hadba sereglő lengyel közkatonák ezreit is éltette, buzdította a reménység: Magyarhon kivívott szabadsága után irány, közösen, Lengyelország! Sárosi Gyula ekkor írja a Lengyel légió dalát („Nagy az ellen számra nézve / De nagyobb a lélek köztünk…”).

Bár az 1830-as évektől folyamatos a lengyel beáramlás, beszivárgás (Pulszky Ferenc memoárja említi, hogy ekkortájt már alig akad felső-magyarországi udvarház menekült lengyel nélkül, itt talált időleges biztonságot Ostrowski, az országgyűlés elnöke is), igazából a századközép a születési ideje a „lengyelnek”. A bujdosás és a világból való kényszerű kizáródás kora ez. És a mindennél erősebb patriotizmusé. Amely minden adomás kedélyeskedés mellett állandóan megzendülő szólama a lengyelekről való beszédnek is. Hatalmas antológia lenne összeállítható a XIX. századnak akár csak a második feléből, nincs jelentős írónk, akiknél lengyel alakok és maga a „lengyelügy” ne kapna szerepet. Arany a Népdaltól Az egri leányig és a Muránytól a Bolond Istókig, a költő Jókainál ott a Szmolkához, A lengyelek fehér asszonya,
A lengyel kardja, a Két lengyel menekült, Szilágyi Sándor, az ötvenes évek legmerészebb és legügyesebb lapszerkesztője mindig megtalálta a módját, hogy nyomdába csempésszen egy-egy izgalmas „lengyel” szöveget, Vajda a Béla királyfiban nem éppen allegorikus célzatosság nélkül rajong a lengyel hősiességért és a lengyel–magyar „frigyért”, s még a kiegyezés előtt születik meg az a vers, amely egy Csengey Gusztáv nevezetű ifjú teológusnak bizonyos halhatatlanságot szerzett, A fogoly lengyel. Évtizedeken át alig volt honszerelemtől szervezett rendezvény, ahol rá ne kezdett volna egy kigyúlt tekintetű ifjú vagy zavarát hősiesen leplező kisasszony: „Beh világos a cár palotája!” (Olykor még ma is felbukkan ez a rokonszenves „Walesi bárdok-átirat”, legutóbb a Vesszen a magyar? című antológiában.) És ide vehető még kicsit későbbről két költői kiválóságunk verse is, Reviczkytől A lengyelekhez („Széthulló nemzetünk bús mása voltál”) és Komjáthy Jenő Lenau-átirata, A korcsmában.

Bármilyen szaván merengünk a magyar múltnak, soha nem szabad megkerülnünk a „Cuczor–Fogarasit”, ami csak látszatra szótár: mindennek tárháza, amit a magyar múlt felhalmozott, ez a csodálatos mű, amely 1844-től készül, és 1862-től kezd megjelenni, nem politizál, csak nyíltan beszél. A „bebujdos” szónál a példamondat: „Sok űzőbe vett lengyel bebujdosott Magyarországba.” A „kibujdosnál”? „A lengyel, magyar, olasz, német, francia kibujdosók.” „Haza”? „A lengyel hazának csak neve van meg.” „Forradalom”? „Francia forradalom, lengyel forradalom.” Van itt önálló címszóként „lengyelliba” (a vadlúd – mint költöző madár), „lengyelbúza”, „lengyeltánc”, „lengyel alkotmány”, „lengyel viselet”, s jó, ha tudjuk azt is, hogy mi a „lengyelfürt”. („Leginkább Lengyelországban divatozó sajátságos hajbetegség, midőn a hajak öszvekócolódnak, s mintegy fürtökként alálógnak, s ha rövidebbre nyírik, vérzenek is. Okát leginkább az ottani számos és tisztátalan zsidóknak tulajdonítják.”) S hogyan definiálja magát Lengyelországot az önkényuralom idején egy (az osztrákok és az oroszok által) levert forradalom és szabadságharc után a szolid „magyar nyelvtudós”? „…hajdan nagy és időnként hatalmas álladalom volt, de az elébbi században a szomszéd hatalmasságok által szétosztatott, s az önálló álladalmak sorából töröltetett… Azon része, mely az orosz hatalom alatt Lengyelország nevét viselte, az utolsó forradalom után a címtől is megfosztatván, a nagy orosz birodalomba, mint annak alkotó része bekebeleztetni céloztatik.”

Ötvenes évek… Mintha mindig ónos eső esne, emlékezünk Arany Jánossal. Ám Krúdy már így beszél: „Ötvenes évek! Az országúton zsandár járt és a csendillákban, a zöld szőlőhegyeken víg lengyelek mulatoztak.” Félrevonulni kénytelenült magyar kisurak, menedéket kereső lengyel hontalanok – közösek a veszteségben, hasonlóak a dacos vállalásban, s annak a tudatában, hogy ki lehet, mert ki kell bírni ezeket a hontalan éveket. Amellett nem ártott egy kis „egzotikum” (a rejtélyes idegen, egy szláv Monte Cristo…) az unalmas, vége-hossza nincs kúriai mindennapokba… Vay Sarolta (Sándor) említ például egy kertészt Zemplénben, aki ez időtt munkája szünetében franciául olvas föl a ház kisasszonykáinak, lévén ősi lengyel grófi családnak Bem seregéből itt ragadt harcosa. Az egyik legkülönösebb emlékiratunk szerzője, Podhorszky Mária (tizenöt évesen börtönzik be tíz esztendőre!) ír egy Wimpmüller nevű lengyel báróról, akit menekülése közben a túlbuzgó korcsmáros valami kémnek nézvén, felad – húsz év börtön az ítélet. Ugyanő említ egy bujdosót, aki a buzgó Meszlényiné Kossuth Zsuzsanna ajánlólevelével érkezik: „szokás, sőt hazafias kötelesség volt azon időben a hontalanoknak menhelyet adni…” Ugyanitt olvasunk azoknak a lengyel tiszteknek a sorsáról, akik Miskolc környékén telepedtek le, franciát, festészetet, vívást, zongorát tanítanak, az egyikük a Tisza nevű gőzösön ellenőr, amíg le nem lepleződnek, s el nem nyerik büntetésüket. Berzeviczy Albert, a nagy kultúrpolitikus és művelődéstörténész gyermekkori emlékein merengve jegyzi le a századfordulón: „Apámnak is több ízben volt lengyel gazdatisztje, az egyik, Guminski meg is nősült s letelepedett Berzevicén… volt egy Wieruski nevű házi »lengyelünk« (komoly politikai előélettel!), neki akadt mindig dolga, ha fontosabbat nem talált (például a kisfiuk játékhadseregéhez eszközöket eszkábálni), befestett mindent, amihez hozzáfért, udvari kutunkat is, mégpedig nemzeti színűre, festékeitől állandó firnájsz-szag terjengett…” A lengyelek mindenütt „ott vannak”. Egy hercegi kastély zenélőórája ezeket a híres sorokat zengeti: „Búsul a lengyel hona állapotján, / Mert Ponyatovszki nincsen a csatáján”, ezt zümmögik a két haza magyarjai is valamelyik Krúdy-novellában, s mit nyekereg a „faduda”, a verkli Gárdonyi lábát vesztett szegényembere kezében Az én falum-ban? Mi mást, mint a régi polák himnuszt: „Mert Ponyatovszki nincsen a csatáján…” S mi mást Szabó Lőrinc édesanyja valamikor a századelőn, ahogy erről a Tücsökzene 41. darabja beszámol? (A költő magyarázó jegyzete szerint ekkor – akkor – „a mi környékünkön még nagy volt a lengyel rokonság. A legfájdalmasabb zeneszám a »Lengyel Himnusz« volt csakugyan; még inkább az lett számomra, amikor ezt a verset írva 1946-ban a saját helyzetünkre gondoltam.”)

A Berzeviczy-idézet már „megelőlegezi” a századközép, az irodalmi századvég és századelő „lengyeleit”, azét az irodalomét, amely mind több különcséggel ábrázolja őket kedélyes, nem mindenben megbízható alakoknak, széllelbélelt „lengedezőknek”, akiktől mégsem volt könnyű megválni, és nem is nagyon akart tőlük senki, amíg tartásukat bírták a távoli tájak magyar kisurai. („Az utolsó lengyel kifüstölése” Krúdynál már későbbi és szomorkásabb történet.) Mikszáth kora ez, a Mikszáth-féle mentalitás érez rá arra a sok szálból szövődő rokonságra, ami oly erősen a magyar világhoz köti ezt a különös, kedves alakot, oly erősen, hogy neve közszóvá is válik, egy viselkedési forma megjelölőjévé. Persze Mikszáth itt is Jókait követi, ha a maga tehetségének a parancsára is. Már Az új földesúrban olvassuk – abban a regényben, amelyből a magyar gyerek a Bach-korszakot „tanulja” – az öreg Garanvölgy szavait: „nem gusztusom, hogy valami úri házhoz beálljak lengyelnek”. (Jókainál van „lengyel lencse”, „lengyel bajusz” és „lengyel pálinka” is – fügével, mazsolaszőlővel…) Mikszáthnak van „lengyele” a Nosztyban, a Beszterce ostromában (bizonyos Pruzsinszky Szaniszló, „hiszen minden jóravaló várban kell, hogy legyen egy lengyel”, s Mikszáth többnyire nem is saját nevén szerepelteti-beszélteti, hanem csak egyszerűen úgy, mint a „lengyel”), A sipsiricában, A fekete városban és számos novellájában, regényében. Utolsó regényében azt sem mulasztja el megjegyezni, hogy a Lengyelországnak elzálogosított városokban a „hatalom” kötelezővé tette a magyar nyelv tanítását, itt, a hegyek közt, ezen német–szláv fertályában az országnak, miközben a szepességi „magyar” városokban ez még ötletként sem merül föl a Mária Terézia előtt évtizedekben. S ugyaninnen egy mindennél többet mondó párbeszédtöredék, amit igazából csak mi meg a lengyelek értünk meg: „Miféle az úr?” – „Lengyel.” – „Csak?” – „Ez idő szerint semmi egyéb.” S ez adja témáját számos cikkének is. Még szegedi újságíró korában veti oda egy rövid tudósításában a végérvényes mondatot arról, hogy mi kötötte össze a magyart meg a lengyelt az elnyomatás éveiben: „Beteg a beteghez ragaszkodik erősen…”

Négy írónknál is rálelünk erre a címre: A mi lengyelünk. Jókai regényt ír a szabadságharc túladunai hadmenetének hőséről, akiről teljesen váratlanul derül ki a könyv legvégén, hogy zsidó (az egyetlen magyarázat: az idős költő ifjú nejének, Grósz Bellának akart kedvében járni ezzel a fordulattal). Jókainak meg kell szakítania 1902-ben regénye közlését a Pesti Hírlapban. („Elcsaptak”, panaszkodik. Az ok: saját lapja nem átallja szidalmazni azt az orgánumot, amely a regényének helyet ad…). Mikszáth „ugrik be”, aki eléggé helyteleníthetően ugyanerre a címre „kereszteli” egyik legszebb elbeszélését, a Filit. Amelynek hőse magyar, csak éppen Lengyel Fülöp névre hallgatva lengyelkedik. Rákosi Viktor (maga vallja be) nem akar lemaradni a nagyoktól: egy családi hallomásos történetet idéz egy szép meséket mondó menekültről, aki hálából lefesti az egész családot, amiként minden kúriában is ezt teszi – éppen ezért tudnak a nyomában maradni. Krúdy a negyedik: ő egy tárcában emlékezik meg élete alkonyán (Szigeti Remete fedőnév alatt) arról, „akiről” oly sokat tudott és írt, aktualizálva a közös múlt emlékét most, az első nagy háború végeztével, amikor a lengyelek századok szenvedése után visszakapták hazájukat, s amikor mi szorulunk vigasztalásra: „A »mi lengyelünk« a maga bús sorsának elviselésében, szétdarabolt országának hazátlanságában is példát mutatott nekünk a jobb jövő reménységére.” Az utolsó lengyel, A lengyel korona, a Lengyel felhők, a Lengyel tánc, Az utolsó lengyel kifüstölése, a Kozsniczki, a lengyel, az 1853, A lengyel korona és még annyi más Krúdy-beszély hol vidorabb, hol mélázóbb hangoltsággal örökíti meg azt a kort, amikor „bujdosó honvédek bolyongtak úttalan utakon”, hősök és szélhámosok, derék katonák és álgrófok, ál-Petőfik, magyarok és lengyelek.

A régi lengyel táncmesterek, gyógyszerészek, francianyelv-tanárok, órareparátorok, vizslanemesítők és agárnevelők, levélhordók, zongorahangolók és annyi minden egyebek „csupa olyan foglalkozást választottak, amely foglalkozásokban érvényesíthették választékos modorukat, röpkeségüket, jókedvüket és mindig megtalálható barátságukat” – mondja Krúdy, s hozzáteszi: „Egy igazi »lengyel« baráti önfeláldozásból talán még a családi kriptába is befalaztatta volna magát vendéglátó házigazdájával együtt.” „Lakik a mellettünk levő lakásban egy nagy szakállú bácsi, aki foglalkozására nézve francia nyelvmester, de az üres óráiban lengyel mártír”, írja egy tárcájában a frivol Mikszáth; „a lengyel fontoskodva forgatta családi pecsétgyűrűjét, miután már régen nem volt alkalma azt viaszba nyomni” – így Krúdy; nos, az ilyesféle mondatok a századvégen mind gyakrabban keverednek azokkal a hasonló állításokkal és hasonló ítéletekkel, amelyeknek alanya nem valami régi lengyelhoni „bujdosó” vagy „emisszárius”, hanem a magyar úri világ lecsúszott alakja. Aki jobb esetben örökös „vendég”, mint Mikszáth Filije vagy Petelei vén nemese. Nem mindegy, hogy Mikszáthnak A szökevények című nagyobb elbeszélésében felbukkanó „kedélyes cimbora” – jó: a neve Kobolinszky Turibius… – magyar vagy lengyel? Ő attól „tetőtől talpig gentleman”, hogy elvesz egy özvegyasszonyt, és az utolsó fillérig elveri a pénzét. Ezért rokonszenvesek nálunk és nekünk ezek a különös szláv nevek viselői, mert azok a nevek lehetnének éppen magyarok is, szeretjük őket, és mosolygunk rajtuk szegénységükben, kópéságaikkal, rögeszméikkel, tét nélküli szélhámosságaikkal, csillogó és kopott életjátékaikkal, igazi vagy álmodott hősi múltjukkal egyetemben. És ők nem is nagyon lépnek túl azon a határon, ami után már a Noszty Feri-féle jellemtelenségek következnek. (A kevés kivételek egyik legplasztikusabbja Ambrus Zoltán Grunovszkyja a Midas királyból, ez a külvárosi bérházba lecsúszott figura, hajdani tábori patikárius és tánctanár, kellemkedő élősdi, akinek ugyan van stílusa, de családjával szemben oly gátlástalanul „tekintetnélküli” az életvitele, hogy az már kimeríti az embertelenség fogalmát.) Talán a legtisztább alakváltozata a szeretetre méltó naplopónak a „nemzet bárójaként” elhíresült, oly sokak által megrajzolt Bizay bácsi, akit Ágai Adolf (Porzó) a maga derűsen nyegle modorában a bujdosó „polyák bácsik” rokonának nevez. Itt, a századfordulón már fel-felbukkannak mint kaladorok is. Mikszáth említ például egyet, valami Berholdstein nevű vár lakóját, az egyetlen olyan általa ismert eleven embert, aki regényhős volt, ő volt Armand modellje ifj. Dumas Kaméliás hölgyében. „Seffert pasának hívják. Származására lengyel gróf…” Jókai egyik úti riportjában – Petőfi Koltón – viszont egy rablógyilkos gazember, visszaélve a nemzeti rokonszenvvel, „lengyel grófnak adva ki magát tart szemlét a Teleki kastélyban”. Ám igazából a „svihák” szó az, amely ezt a nemzeti azonosítást nem igénylő alakot leghívebben jellemzi. A „svihák” szóról a svihákságot bizonyos megértéssel szemlélő Kecskeméthy Aurél (Kákay Aranyos) így beszél: „Etymológiai ismereteim azt gyaníttatják velem, hogy a svihák szláv és pedig lengyel eredetű s megmagyarított szó. Ethnographiai ismereteim szerint pedig, ha a valódi lengyel vér vegyül a magyarral: ezen Kreuzungnak válfaji eredménye adja a svihák ideálját… A svihák legmagasabb philosophiai szempontból tekintve tulajdonképpen olyan ember, aki se nem jó, se nem rossz: hanem akit nem lehet komolyan venni… A svihák az élet minden viszonyai közt csak szerepel.”

A századelőre tehát szétválaszthatatlanul összekeverednek a lengyelkedő lengyelek és a lengyelkedő magyarok (svábok, tótok, zsidók) a svihákság jegyében, de továbbra is ott lappang a magyar nemzeti közérzület és nemzettudat peremövezeteiben minden, ami „lengyel”. S mindig mint a múlt letéteményese. A lengyel: hívószó. Őrszó, amely utalhat a szabadságra, a kurucos dacra, valami északi szépségre, délceg alakokra, ismerős szerepekre, az örök ideiglenességre, tájakra, hovatovább arra a világra, amely egykor úgy volt a közvetlen szomszédunk, hogy szinte határra sem volt szükség. Amikor Ady „a lengyel urak selymes ágyáról” beszél, az örök magyar bujdosáshoz talál kulisszát; amikor a Visztulán énekel, a magyarság lengyeltudatát fogalmazza újra: „Polónia a vidám rabok / S törött sajkások víg hajója”; Kosztolányi viszont csak egy elképesztő rím kedvéért kezdi így egyik „pillanatképét” a negyvenből: „Ó, nő, te drága lengyel, / Olyan vagy, mint az angyal”. Ady ugyanakkor kóbor lengyel lovagnak mondja magát, amidőn Boncza Bertuka kezét megkéri (van valami „lengyeles” egymást becéző szavaikban, amiből a Csinszka név keletkezett: Csacsinszi – Csacsinszka); Kosztolányi Aranysárkányában egy bizonyos Priluszky lovag jelentkezik udvarias kötelességtudással Novák tanár úr asztaltáncoltató lányának hívására – „Priluszky lengyel lovag volt, ki a hétéves háborúban elesett, és szerelmes volt Hildába…”. Gozsdu Országúton című remeklésében lengyel származék az, aki kilép a civilizációból, mintegy a szecesszió metafizikai szintjén folytatva azt, amit hazafias ősei bujdosásként éltek meg; Heltai Jenő viszont a kártyás, link, „fenn az ernyő – nincsen kas” magatartást fogalmazza meg vidoran a „lengyel gróf” alakjában (A két Potocky). És hozhatjuk a példákat Cholnoky Lászlótól (Búzakalász) és Cholnoky Viktortól (Taddeusz lovag vacsorája, az ő vezetékneve: Skabieszky…). Lesznai Anna kitűnő beszámolójában a felföldi magyar-zsidó – azaz: úri – életről családi lózungként hangzik el baj vagy kudarc esetén a „Finis Poloniae”, amiként ősi népi hagyományként a „szökni Lengyelbe”, mindennemű felelősségre vonás elől. Kaffka Margitnál (Színek és évek) „egy méla lengyel táncdarab” hívja elő a múltat, ami inkább álom és költészet, mint valóság: hiszen ez a „kis lengyel dal… finom, lágy, kedves, mint egy kályha langyos melege, mint valami reszketős, régi muzsikáló óra cinegné játszi, bús nagyanyás kecsességgel hajporos fejek, selyemcsokros bokák menüettjét; ó, valaha a grószi öreg szekrényében a kotillonordókon láttam ilyes képet…” Kotillonordó… és amint Őz József, Török Gyula melankolikus polgára (A zöldköves gyűrű) találkozik egy bizonyos Sziporszkyné nevű öregasszonnyal („zsinóros és rókatorkos fekete bunda” van rajta), akiről megtudjuk, hogy ő „a város társadalmának egyik legérdekesebb alakja”: „Annak idején, mikor lengyel–magyar barátság révén comme il faut dolog volt minden úri háznál egy »lengyelt« tartani, és minden jóval ellátni, az urával együtt telepedett meg a Kállói grófoknál. És mert mindenhez értett…” Stb. stb.

És ha előreugrunk fél évszázadot? Át egy újabb világháborún, a Hamu és gyémánton, Pozna¬on, 1956-on, az – állítólag – a magyar kormányzat által „preferált” bornírt lengyelvicceken, ha csak olvasunk. Szegény néhai Balázs József Magyarok című könyvében (amely sokkal fontosabb regény a magyar nemzettudat szempontjából, mint „elfeledettsége” alapján vélhetnénk) a nagy idegenségben összekerülnek lengyelek és magyarok, s a felejthetetlen kép: egy kis fazékban a forralt tej, ahogy a magyar asszony kezéből a „polyák” anyáéba kerül, minden sorsközösségre utaló pátosz nélkül. Vagy egy régi Szőcs Géza-vers, Amerikából, ha tetszik, a bujdosásból, Az elveszett törzs, amely arra a hírre íródott a forradalomról a New York-i magyaroknak, hogy „Marosvásárhelyen átkeresztelték a Kossuth Lajos utcát. Neve ezentúl Calarasi utca lesz”. Ha tehát forradalom és bujdosás, akkor a bujdosásban a forradalom emléke „egyformán beszél, mint Bem apó / magyarul is / és lengyelül / és ő az elveszített törzs / a törzs / mely elvész / s megkerül”. Kedves és ironikus londoni tudós barátunk, Czigány Lóránt pár éve megjelent emlékiratában egy apró életrajzi kuriózum a háborús évekből: „Eseménytelen életembe változást hozott, mikor észrevettem, valaki bujkál a fatartóban.” Azután ez a rejtélyes alak („bujdosó”) eltűnik, de hátrahagyja a „borjúját”. „A négyszögletes, katonazöld hátitáskának fakeret adta meg az alakját, alul fityegő szíjazattal, mellyel a feltekercselt pokrócot erősítik a borjúra. Évekig játszottam vele. Ez az ismeretlen férfi, akinek nagyanyám a legnagyobb titokban hordta ki az ennivalót, és akit sohasem láttam közelről, a németek elől menekülő lengyel katona volt, »a mi lengyelünk«, hogy Jókait idézzem.” S végül Hajnóczy egy kéziratban maradt szövege, amely úgy íródott 1980-ban, hogy vélhetőleg soha nem fog megjelenni. Mégis meg kellett írnia. Véletlenek: Balázs József magyarjai Németországban „csángálnak”, dolgoznak, Szőcs Géza verselője New Yorkban mered a papírra, Czigány Lóránt az angol főváros egyik kertes negyedében ül az íróasztala előtt, Hajnóczy egy londoni útról számol be 1979-ből. „A Ferihegyen fene tudja, milyen egyenruhát és egyenarcot viselő, nem éppen udvarias modorú géppisztolyos pribékek terelnek ide és oda, ugató hangon. Félsz, mert a géppisztolyosoknak, úgy lehet, épp ez volt a céljuk.

Nem ve-szett el Len-gyel-or-szág,

Nem, a-míg mi é-lünk! Hogy ha föl-dünk

El-ra-bol-ták, kard-dal visz-sza vesz-szük!

Igen, tán ez a félelelem volt az ok, hogy a magyar helyett a lengyel himnuszt mondottam? Vigasztaltam magam, de egy másik elnyomott ország számlájára.”

És hát végül is „ők” hová tűntek? A lengyelek, akik lengyelkedésre adták fejüket, itt, a Kárpátokon belül? Ki tudja… Krúdy maga is többször, újra meg újra megrajzolta az „utolsó” lengyel alakját… Egy 1906-ban közzétett magyarországi népesedési statisztika (dr. Kenéz Béla miniszteri segédtitkár munkája) szerint a Magyar Birodalom 19 254 559 lakosából pontosan 26 834 a lengyel, főleg Budapesten, Zemplén, Szepes és Sáros megyében élvén. Sutarski Konrádnak, az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat elnökének szóbeli információja szerint a századfordulón legalább 150 ezerre tehető a Magyarországon élő lengyelek száma, zömük valószínűleg Galíciából jött át munkát vállalni. Ez a szám 30 ezerre apadt Trianonnal, ma mintegy 10-12 ezer lengyelt tartanak számon. A „mi lengyeleinkről” nincs demográfiai felmérés, hova tűntek, mivé lettek. Egyedül Isaszeg környékén van halvány emlékük: néhány ulánus a csata után itt telepedett meg. S lett polákból vengerré.

Sporthéroszok

Az önfenntartó vadászat, a felső hatalmakat megszólító rítusok, a gyógyászat, maga a létharc, a test és a szellem önkifejezése stb. – a sporttörténetírás, amely egyre aktívabb ága az egyetemes historiográfiának, ide, az emberi történet kezdetéhez köti a sport születését. Mitológiai hősök, különös teljesítményekre képes mesealakok, Héraklészek és Fanyűvő Jánosok fogalmazzák meg az ember vágyát: meghaladni azt, amire a test képesnek mutatkozik. Hogyan lehet alkalmasabbá tenni gyarló porhüvelyünket (s természetesen a lelket is, az akaraterőt) arra, hogy nagyobb eséllyel vehessünk részt az élet küzdelmeiben – mi másról szólna a sport története? (S most ne napjaink sportéletére gondoljunk, amely mind elválaszthatatlanabb a szórakoztatóipartól.) Emberi erőfitogtatás, vetélkedés férfiak és kisközösségek között, mind alkalmasabbá válni a munkára és a katonáskodásra: a sportágak zöme innen származik a már belátható történelemben. Brueghel Gyermekjátékok című képén Németalföld parasztlurkói birkóznak, karikáznak, labdáznak, célba dobnak, tornásznak, kötélhúzásban vetélkednek, másznak és bakot ugranak stb.

A magyar sport előtörténetét a létező és kitalált Toldi Miklósok írták (ő, Toldi volt ez első igazi all round atlétánk: a súlyemeléstől a kétkezes víváson, a bikaviadorságon és a lófuttatáson át a falraszökellésig!), a merész vadászok, az izmaikat fitogtató iskolás ifjak, a lófuttató és bikamegállító „pünkösdi királyok”, a virtuskodó mesteremberek, az egymással vetélkedő falvak, a török- és Habsburg-ellenes harcok nyalka csínytevői, a szóbeszédre és emlékezetre érdemes kunsztok hajhászói.

Az igazi sport, azaz a testkultúra iránti figyelem a felvilágosodáshoz, de még inkább az ön- és nemzetnevelést programmá emelő reformkorhoz köthető. Amidőn is: „a szalonélet kéjelmeit, a nyájas elasszonyosodást nemcsak unni kezdték a férfiak, de be is látták, hogy míly veszedelmet rejt az magában az összes nemzeti életre nézve.” Wesselényi („a nemzet sporthérosza”) írja: „aki testét s külsőjét míveletlen hagyja, félszeggé teszi magát, s legszentebb kötelességét, ti. öntökéletesítését… nem teljesíti.” Ifjúkori nagy barátja, a kor minden mozgalmának (a sportolásának is) lelke, szervezője és irányadója, Széchenyi így pontosít a maga kissé frivol módján: „Jól lovagolni, táncolni, labdázni, úszni s verset csinálni: mindez semmit sem ér. Férfinak lenni, az a feladat.” (S ő maga? „… úszni huszonnyolc éves koromban, korcsolyázni pedig néhány évvel később tanulgattam, mód nélkül sok vízivás és vajmi sok hanyattesés után…”) S hát lehetsz-e igazi férfi sportolás nélkül? Hát a nő? Az 1836-os nagy dunai „kiúszáson” az élénk trombitaszó mellett a menet élén egy „úszó amazon” halad („bizonyos fiatal budai kisasszony szüléji által nyomban kísérve”), aki – végsőkig csigázva a nézők feszültségét – a híg elemben
lebegve „orleansi szűzként egy zászlócskát” tart a kezében. (Nem sokkal később már ezt a bizarrul bájdús képet látjuk a dunai uszodában, ahova a hídról bámulnak le a jól öltözött aranyifjak: „A karzaton szellőzködő fürdendők s lepedőbe burkolt fürdöttek rámázzák be a víznek élénk tükrét. Amazok szivarozva, ezek egy cső kukoricával kezökben. Szederjes ajkok didereg, s fejök amúgy szegedi menyecskésen van bekötve…”)

A sportot a Magyar Nyelv Értelmező Szótára ekként határozza meg: „A testi erőnek, ügyességnek, gyorsaságnak stb. alkalmazásával, felhasználásával végzett olyan tevékenység, amely nem számít munkának, s amelynek célja a testi-lelki erők, képességek harmonikus fejlesztése, ill. versenyszerű összecsapásokon való bemutatása.” A definíció naiv filoszszemléletet tükröz („tornából felmentve”), hiszen ha van „munka”, hát a csúcsokhoz való közelítés aztán az, és hát kinek jut eszébe a „harmonikus” szó, ha ránéz manapság egy női súlyemelőre, egy kínai úszónőre vagy egy rövidtávfutóra, akinek állandóan fogszabályozót kell hordania, hogy a doppingszerektől kórosan növekvő állkapcáját kordában tudja tartani, s akkor még nem beszéltünk a hajdani NDK sportorvosainak frankensteini produktumairól. Visszatekintve a régmúltba, megjegyezhető, hogy a „sport” szót magát nem használják reformkori művelői (először 1828-ban bukkan elő Pesten német szövegben mint „lefordíthatatlan angol elnevezés”), inkább a „gymnastica”, a „test gyakorlás” a „testi mívelés” járja. Meg a „torna”, ami eredetileg bajvívást jelentett. (Dugonics szava egyébként: Anonymus „turnamentum”-ától ihletődve.)
A kezdet talán Mátyus István, marostordai „megyei fizikus” munkája: Diaetetica, azaz, a jó Egészség megtartásának módját fundamentumosan előadó könyv 1762-ből. A testi nevelés fontosságát terjeszteni kívánó művekben a gyermekjátékok virtuskodása, az egészséges életrend receptjei szétválaszhatatlanul keverednek a ma is sportnak nyilvánított versenyfélékkel. Egyik helyen ezt a felsorolást olvassuk: sétálás, hajókázás, szekerezés, futás, szökés, tánc, laptázás, tekézés, ujj-húzás, kardoskodás, tojakodás („melyben a küszködők hol egybe ölelkezve hányják-vetik vala egymást, hol fenn-állva kezeiket és homlokaikat egybe vetve tusakodnak”) stb. A jó tanácsok és tiltások sem érdektelenek: egy iskolai rendtartás szerint szabad „a nagy kiverő, a párosdi és az aki kap, az üt”, tilalmas viszont „a lovaslapta, a viaskodás, a kigyófark játék, a cice és a libásdi”. Szem előtt tartják a mértékletességet az edzés során, hiszen „az erőltetett testgyakorlás kiszárítja és megvéníti a testet”, az ugrásnál ne érkezzünk a sarkunkra, mert „a test igen megrendül, s a kifelé nyíló üregekben lévő részek kitolakodhatnak (agyvelőrázkódás, bélleszakadás)”. Viszont a testkultúrát a mindennapi társas élet középpontjába helyezik:
„A gyakran vendégeskedő udvarokban, ahol asztal után táncok vagy egyéb testet gyakorló mulatságok tartatnak, színesebbek, virgoncabbak, egészségesebbek az emberek, mint ahol étel után ki ide, ki oda dől.” S nem mellékes az illedelmes viselkedés sem. Az 1825-ös alapítású Nemzeti Vívó Intézet nemcsak azt várja el tagjaitól, hogy kerüljék az „illetlen beszédet”, hogy belépve kalapjukat levegyék, hanem azt is alapszabályai közé iktatja, hogy „minden tanuló köteles tudományát mással is közleni”.

A testgyakorlás iránti szervezett érdeklődés egyaránt kezdi jellemezni a városok módosabb népeit és a kastélyok meg az udvarházak lakóit a XIX. század elejétől, természetesen saját hagyományaikra építve és körülményeikhez illően. Ami a polgárnál a lövöldei időmúlatás, az az oligarcháknál a vadászat. A pesti és budai lövészegyletek összejövetelei éppoly rendszeresek és rendezettek voltak (az első honi lövészegyleti alapszabály, a késmárki, 1510-ből való), mint Wesselényi híres zsibói vadászatai. A budai lövölde ma is áll, a pesti mind kijjebb költözött a Hatvani kapu mellől. Az 1824-ben felavatott, huszonnyolc dór oszlopra emelt lőtér az akkori Pest legszebb építménye, s egyben fontos helye a polgári társas életnek („két polgár meghívott dínerre a lövöldébe” – jegyzi föl Széchenyi) és a civil erények művelésének (az egylet például alapítványt tesz árva polgárlányok fölnevelésére és kiházasítására). „Tzélra ügyelj!” – ez a felhívás díszlett a homlokzaton, s jól tették, ha ezt megfogadták Wesselényi meghívott vadászai is, aki (lefekvéskor egyes pisztolylövéssel szokta volt eloltani a gyertyát) mit sem utált jobban, mint az ügyetlenséget. Olyanok vadásztak ekkor Erdélyben és a Felföldön, akiknek az öregapja még bölényre puskázott, s akik tudatában voltak annak, hogy békeidőben mily fontos a vadászat. Különösen érvényes volt ez 1849 után (amidőn a pesti vívótermekben csak fakardokkal lehetett művelni a „szurdát”, a „sújtós vágást” és a „vágcselt”). „A közelebbi válságos idők – írja egy emlékező – szép magyar nemzetemet leszorították eddig küzdteréről. A jogi tér, hol eszét, a harc, hol erejét ismertetheté, kiporlott lábai alól. Honfitársaim jelesebbjei a nemzeti pezsgő vér hűtésére most lófuttatás, kopászat, vadászat s agarászat terére vannak ismét, mint voltak hajdon, visszaszorítva.” Ezen „közelebbi válságos időkben” a hatalom cinizmusa odáig terjedt, hogy az Újépület udvarát bérbe adták egy lovascirkusznak, pontosan ama placcot, ahol ma a Batthyány-örökmécses pislákol, a miniszterelnök leomló teteme helyén. Halvány derűre csak az adott alkalmat, hogy a cirkusz neve Bach Cirkusz volt, amelynek keretében például „Sonlier úrnak 24 lovon caesarkodása valóságos diadala a férfias erőnek”. Ezen „közelebbi válságos idők” (midőn – olvassuk egy régi vadász irataiban – „elevenen ástam bé magamat a szolgaság földe gyomrába, s bágyadt, erőtelen karjaimmal védtem magamat a gyáva, undok férgek ellen, melyek szabadságom koporsója körül mászkáltak”) elmúltával a Magyar Atlétikai Club hol máshol rendezi meg első viadalát (a „racing meeting”-et Széchenyi „verseny-gyülem”-ként magyarítja), mint a Neugebaude mondott helyén, ahol is a honfiúi kegyeletet bizonnyal ellensúlyozták a honfiúi izgalmak a 100 yardos síkfutás vagy a 16 fontos vasgolyóval való súlylökés eredményeinek alakulása közben. (Három számot is egy bizonyos Porzsolt Gyula nyert meg. A 2 angol mérföldes futásban bizonyos Porzsolt Ernőé lett a pálma, de tudunk egy Porzsolt Lajosról is, aki a Nemzeti Színháztól Balatonfüredig tartott gyaloglóversenyen diadalmaskodott, négy másik résztvevővel szemben, 21 óra 20 perces idővel. Egyébként a gyaloglást
magát „versenyjárásnak” hívták ekkoriban.) A kiegyezés utáni évekből természetesen a sport területén is találkozunk patrióta pillanatokkal. 1871-ben a lövöldei ünnepen rokonszenvtüntetés volt a krakkói lengyel lövészek mellett, akik a torna során – mily ismerős! – nem voltak hajlandók németül megszólalni, s „mintha legtitkosabb gondolatukat fedezték volna fel előttünk, folyton folyvást csak egy pontra volt szegezve merev tekintetük: királyi palotánkra”.

Wesselényi annak idején – még a vadászatnál maradva – néha lovag módra tőrrel ment a vadkanra (hogy „a vad a késen átrohanva nyaka csigáján akadjon föl… s a késsel együtt fölkarikázzék”), s ez bizony férfiasabb próba volt, mint állathecceket nézni, ahol „pantzéros” ebek küzdöttek a fogatlan medvével, „aki” azért a régi jó Gvadányinál olykor elkapván a kutyát, „büdöst abból rázott”… Bár már Cicero is elítéli ezt a passziót – mi a mulatság abban, „ha akár egy gyönge embert széttép a fenevad, akár pedig a vadász tőre döf át egy derék állatot?” –, eme népcirkuszi látványosságot egyes sporttörténészek vizsgálódásuk tárgyához sorolják. Amiként az volt például a birkózás is. Az egyik bajnok a másikat „keccsel és kímélettel földre teríté” – így az egykori sportújdondász. A bajnokok bajnoka a Toldi János névre hallgatott – aligha véletlenül –, akinek egyik bécsi „versenyéről” a Beranek Cirkuszban azt olvassuk, hogy ez „a magyar Herkules, aki egyik németet a másik után nyekkentett a földre, több dicsőséget aratott, mint névrokona Toldy Ferencünk, aki ugyanakkor a bécsi akadémiában német felolvasást tartott – tíz tudós parókának és hat tubákpikszisnek”…

A honi lófuttatás megszervezésében a legfőbb érdem Széchenyié, aki okosan épített a magyar nemesurak lószeretetére, tenyésztési tapasztalataira. (Divatosak voltak az olyan versenyek, ahol külhoni lovarok vetélkedtek magyar csikósokkal – ilyesféle feliratú billikomokért: „Győz az erő és a tűz mindég, ha vezérli eszesség”, „Célra siess, futnod cél nélkül gyáva kerengés”. S ha már külföldi bajnokok és magyar vitéz viaskodásaira gondolunk… A cseh bajnok és Toldi Miklós Arany János-i tusáját oly küzdelmek előzték meg, a honi kebleket dagasztók, mint amiről például „anekdotakincsében” Tóth Béla számol be a reformkor idejéből, amidőn is az egyik pozsonyi diétán felbukkan egy francia tőrmester, aki mindenkit legyőz. Egy túladunai gróf honfiúi öntudatát igen bántva ez felhozatja a maga bakonyi kanászát, hogy majd a fokos… A francia szeme, szava és pengéje villog, kiszúrja az egyik fülcimpáját, majd a másikat, a legény meg „oly nyugodtan áll, mint a kőszent”. Az orra következne éppen, amikor a gróf rákiált: „Hát hagyod magadat, Pista?” „Hát üssem, méltóságos uram?” Nem kell erős fantázia hozzá, hogy a folytatást elképzeljük.)

Katonás lovasbravúrokban éppen nem voltak szegények a korábbi magyar századok (tudunk például egy bernátfalvi Bernáth Menyhért nevezetű „nemesi testőrzőről”, aki 1790-ben 28 nap alatt jut el „kurírként” Madridig, a császártól egy aranyszelencével jutalmaztatván), ám Metternich Kelemen veje, Sándor Móric mindenkit fölülmúlt. A század közepén album formában adta ki „naplóját”, lovaskunsztjainak ábrázolatával. Van itt ugratás kantár nélkül, biliárdozás lóháton, a budai Vár, a Sándor-palota vagy a bécsi Fehér Hattyú fogadó lépcsein való föllovaglás, ugratás négy katona kitartott kardja fölött, át a parasztszekéren, összefogott három
lovon stb. Egyszer Széchenyivel fogadott, hogy három óra alatt ellovagol Bécsből Pozsonyba: az idő 2 óra 41 perc volt. (Azt sem mellőzik persze megjegyezni az álmélkodó kortársak, hogy a gróf „térde kalácsa” huszonhét ízben „hasadt el”.)

A sakk („A Sách, avagy királyos játék”) megszállottjait is ott látjuk a demokrácia és szabadelvűség bölcsejénél. (Ám már elébb a minden különösségre nyitott Csokonai is vesz innen hasonlatot: „Ilyen menést tészen a springer az sakkban / Mikor harmadfelet ugrik a likakban”; és az ódon udvarházakban sem volt ismeretlen ez az elmejobbító játék: „De mi azért hárman fő Vitézi módra / Vertük a Sakk Táblán egymást nyakra holtra” – 1813. A „springer” szó a mai magyarnak természetesen elsősorban a Fradi-pálya játékoskijárójánál magasodó – s oly sok mindent látott – szobrot juttatja eszébe, „akit” az ősfradista Mándy Iván is megverselt valaha.) Kossuth, Wesselényi éppoly szenvedélyes játékos, mint Görgey vagy Klapka. (Egy szolid szerzetes szakíró kortárs „az időtöltő mulatságokról” értekezvén megállapítja ugyan, hogy „a sachban… kevesebb csalárdság elegyedik, mint a kártya- vagy kockajátékban, de oly sok gondolkodással s helyben való üléssel jár, hogy inkább tartatik egészséget vesztő, mint segítő mulatságnak”…) A híres Wurm Kávéházban (a mai Apáczai Csere utca 15. alatt) alakul meg a Pesti Sakk-kör, amelynek tagjai a párizsiakkal vívott „távizeneti” meccsen (1843. május – 1845. március) 2:0-ra győztek. (A Honderű jegyzete szerint: „E kettős győzelem annál nagyobb dícséretére szolgál sacharszlánjainknak, mert a párisi sachclubb létezése óta még egy úgynevezett correspondence-partiet sem vesztett el.”) Széchenyi az öngyilkossága előtti napon három órát játszott
fiával és hármat titkárával… Erkel Ferenc fönnmaradt játékai ma is nagymesteri, érzékletesen kombinatív játszmák. Ő sikerrel egyesíté sakktudását zeneköltői buzgalmával. 1853-ban az operaházi álarcosbálon a „nyugóra alatt” egy 81 lépéses sakkjátékot adatott elő balettlépesekben valami „sakkasztalt képző emelvényen”.

Számos más sport is ekkor teszi meg első lépéseit, s ha van közös vonásuk, az nem más, mint hogy a kezdeményező a legtöbbnél Széchenyi István. Elméleti ökölvívó-szakember, 1819-ben megmássza az Etnát, a balatoni versenyszerű vitorlázás megindítója („Csolnakra, lapátra, barátim!”, kurjantá versben ekkortájt a jó Garay János), kezdeményezője az „ütőlabdázásnak” (valahol a tenisz és a squash között), ő alapítja a Dunán a Csónakdát (1830-as csónakútja Pesttől az Al-Dunáig „a legnagyszerűbb leevezés, amit magyar sportemberek valaha produkáltak”, minősítik évtizedekkel később; s az első csónakversenyt Clark Ádám nyerte magyar hídépítőiből verbuvált legénységgel), elsőként megy át a Lánchíd láncán mindenkit elképesztve, de utánzásra csak nagyon keveseket (például gróf Andrássy Gyulát) bírva stb. stb. Még az sem kizárt, hogy az első kerékpárt („futógépet”) is ő hozza be Wesselényivel.

A XIX. század első fele, második harmada a magyar sport születésének időszaka. Ekkor válnak ki azok a sportágak, amelyeket ma is sportnak tartunk, mert az esztergályozást már nem, ahogy a tűzoltást sem, noha ez utóbbit a nagy Széchenyi Ödön-fia kombinálta össze a szabadtéri szertornával ezreket csődítő látványossággá. (A Hasznos Mulatságok már 1841-ben hosszú cikksorozatot közöl az Olympiai Játékokról.) S magánál a tornánál is komoly gondot jelentene manapság az ilyesféle gyakorlatok elvégzése: háthengergés, harántlebfüggés, csúszhoppolás, feszhajlongás, nyiktámasz és majomkanyarlat. Nem is szólva a tiprattyúról, a guggkanyarlatról, a rúdoni zászlóról és a szököncségről…

A sport nemcsak rekordokat, hanem tabukat is dönt. 1846-ban mély felháborodással és nem éppen biedermeieres finomkodással közli az egyik lap, hogy „a sóház körül… nyilvános botrányára a sétálóknak számtalan szemérem nélküli vén kamaszok nemcsak a Dunában fürödnek mezítelenül, hanem a parton hosszában óranegyedig is elkergetik egymást… e baromság megérdemelné, hogy atillás rendőreink…” stb. Az ökölvívás nehezen hódít tért, mert „a kapott ütéseket sokan személyes sértésnek vették”, jóllehet Széchenyi és Wesselényi ezt is pártolták mint eszközt a „legkeményebb hús” megszerzésére. A zsibói nagyúr – korának egyik
legerősebb (és legerőszakosabb) magyarja – magától a nagy Jacksontól vesz leckét, melynek során két és fél fontot veszít súlyából, s akiről bevallja naplójában, hogy minden tekintetben hasonlíthatatlanul erősebb és vastagabb, mint ő („A legjobban nőtt s -hatalmasabb izmú ember, akit valaha láttam. Mellénél nagyobb peripheriájú nálam, a karja is kevéssel vastagabb s keményebb az enyémnél, a combjai s főként a lábikrái hasonlíthatatlanul erősebbek”), s akiről feljegyezték, hogy kisujjával fel tudott emelni 79 fontot, s aztán ugyanezzel a kezével a falra nevét fölírta… Ez a robusztus erdélyi persze nem viselte volna el angliai időzését némi fizikai sikerélmény nélkül. Naplójegyzetei mindazonáltal betekintést engednek a kor naiv doppingolási technikáiba is. Egy bizonyos Mr. Powlet nevű krakéler kihívásának örömmel téve eleget, írja: „… semmi tekintetben nem vala veszedelmes ellenfél, minden pillanatban kapott egy-egy ütést arcába. Lehetséges, hogy e győzedelem azért vala nekem oly könnyű, mivel már előzőleg egy másik nehezebbet vívék ki vele szemben a boros üvegek előtt.”

Mindenesetre a boksz honi közmegítélését jellemzi a Hazai és Külföldi Tudósítások kis „színes” beszámolója 1818-ban arról, hogy egy választási gyűlésen Angliában verekedés tör ki, egy illető felugrik a pódiumra, s a beszélőt „a gyalázatokra megbosszonkodván egy korbáccsal… keményen puhítgatta”, mire az abriktolt ember öccse – „siketnéma ember, de igen derék öklöző (Boxer) – odaugrott, s Dowling urat olyan kegyetlenül megöklözte, hogy az kéntelen volt véres fővel magát visszavonni”. Eddig a tudósítás („egy nagy szabad Nemzetnél történt…”), ezután következik a színezés és a kommentár. „…azt pedig éppen méltatlannak tartjuk megemlíteni, hogy a külömbféle feleknek emberei nemcsak levelekkel, ágakkal, krumplikkal, sárral dobálták az ellenkező félnek Candidátusaira voksolókat, hanem egész illetlenséggel öszve meg öszve is pökdösték.” Brit szurkolók, magyar sajtó.

És boldog békeidők. Mert ami következik, az már a XX. század, amely egyszerre csinált a sportból üzletet és mitológiát, emberfeletti és emberalatti tereket járatva be versenyzőkkel és nézőkkel. Talán jelképesnek is mondható, hogy a sportok sportját, a futballt, ami majd annyi regény, vers és film ihletője lesz, az az író vezeti be a magyar literatúrába, aki inkább a szexuális teljesítményhajhászás bajnoka óhajtott lenni, s akit lélektani-naturalista elemzéseinek bravúrjai tartottak meg az irodalom emlékezetében: Csáth Géza. Először ugyan mintha az úszást látszana preferálni (Úszóverseny című novellája megragadó kevercse a sportnak és a nagyvilági erotizmusnak, beleértve némely sportbarátok alig leplezett homoszexualitását is – Magyarországon, 1912-ben!) meg a teljesítménymánia szép idealizmusát (A bajnok), ám végül eljut a futballhoz. Kisfiúk című novellája meglepően szakszerű beszámoló. Egy-két mondata: „Mindennap együtt rúgtuk a labdát a gimnázium udvarán vagy künn a Vérmezőn, s Ödön nagy igyekezettel, erősen nekivetkőzve szaladt, lótott-futott, driblizett és shottolt. Erőszakos volt, minden erejét megfeszítette, a legjobb játékosok közé akart tartozni, hogy az osztály első csapatába kerülhessen. Ez nehezen ment, mert nem volt született sportsman. Igen jól futott, de a labdavezetésben egy bizonyos fokon túl nem fejlődött az ügyessége. Könnyen elvették tőle a labdát, és shottolásnál gyakran elvesztette a hidegvérét, mellérúgott a labdának, vagy egyenesen a kapus kezei közé juttatta. Bosszankodtam ezen, mert bántott, hogy az ambíciója nem teljesül, és sokszor órák hosszáig elgyakoroltam vele kettesben a passzjátékot, a stoppolást és a driblit.” És így tovább egészen a rádiós tudósításokat megelőző nyelven végigpörgetett meccstudósításig. Ami a kisfiúnak egyszerre a siker és a halál. A halál, ami nem engedi, hogy bármi is visszavonja a sikert. „Hozzájut a labda, nagyszerűen viszi keresztül két emberen. Ez a lefutása… mesteri… Csak bámultam. Már a kapusnál van. Ebben a pillanatban az egyik hátvéd elgáncsolja. Előrebukik. A kapus pedig, aki a labda felé rohan, nem tud megállni, egyenesen belerúg a fejébe. Rettenetes hang volt ez…” Majd fél évszázad múlva véljük hallani újra, amikor Mándy Iván eposzi kisregényének fiatalemberét rúgja végzetesen arcba … ki is? mi is? Talán maga XX. század. „Az atléta halála” kora.