Balázsovics Mihály hagyatékából

Ami végül megmarad

Mi az ami végül megmarad:
a mégis készülődés a mindennek
ellenére az agy kifürkészhetetlen
epicentrumában az összes lehetséges
mint egy Renoir-képen összemosódva
a színek de mégis ott vannak ülnek
tekintélyesen az asztalfőn uraim
ez sem az utolsó vacsora sem
az első csak egy a sok közül
épp ezért felejthetetlen kicsontozott
nyugalom kerít körül hússzínű
álbéke csapj a tenyerembe pajtás
úgyis megbánod és fordítva én
általában mindent megbánok így
növekszem terebélyesedem lombosodok
kiszolgáltatottan életrevaló negyvenes férfi
gyámoltalan csak az adott szituációban
kemény célirányos életre kelt címerállat
sarokba szorított vicsorgó megszemélyesedett
pegazus szárnynyesetten esendőn!

Megint a CSODA…

Megint a CSODA
a megtervezhetetlen
ahogy körbeüli egyedül
az asztalt mosolytrónol
vágyaid előtt legyint
cinikusan mint cézárok
és a kómába-esett délutánok
ahogy tenyeredben láthatatlanul
gurgatod maradék perc maradék
egész micsoda vágy-ficamok gigantikus
torzók így sehol sem gyolcsba tekerve
azután a fekete nap a fekete csillagok
arcodon mint billognyomok elálmosító
nehéz délutánok a jajgatás festővásznain
egybemosódva az alapszínnel
megannyi semmi…

Újrarendezed tiéd

a csupasz tényekkel
szemben kiszolgáltatottan
újrarendezed sorsod soraid
és nem egy vesztes csata után
de a konokság pyrrhusi napi átlagában
romokból folyvást újat ahogy a füvek
a fák a megsebzetten is kacér
búzatáblák ha meghajolva is
de tömött kalásszal minden új
nap minden új perc hatalmát
teszed magadévá valahogy így
telnek óráid így kell hogy kitöltsék
amaz üregeket melyeket az istenek
keze nem érinthet mert csak a tiéd
csak a tiéd!