Czigány György

Cirkuszom zenéi

Csupasz nők, csapdos szárny helyett a válluk,
angyal-testek szórják el fű-ruhájuk.
Tenger: cirkusz-zenéimben vihar van,
sziklákon zúzza szét magát a dallam.
Az időt daraboló frázis árva
lélegzetével létünk méltósága
emelkedik föl itt: húr és vonó
izgalmaként egymásból fakadó
hangra hang, közel az idők szívéhez.
Van hegedű! – hogy létezik, elég ez
rémület vigaszához és reményhez,
hogy borostyánlakk rozsda-fényeket
rejtvén, virágot mintázó kezek
árnyaiból szülessenek
melódiák. Kerékpár küllőin lát
csak a szem ily veszett iramú trillát.
A „terülj-asztalkámra” gyors keringőt
csiholnak görkorcsolyák; ó, megint ők:
lány-fiú, lány-fiú körhinta-létre
szánt teste mint e forgás tengelyére
csavarodó színes futószalag
száll, míg taps-felhőben fölsüt a nap.
Puha lánglobbanással épp a szolgák
kitárt kezébe röpülnek a szoknyák:
fölizzik köröttük a bíbor szőnyeg,
napernyőként kinyitva s összecsukva őket
nevet a két fiú, s a lányok haja folyton
itt suhog el a parányi porondon.
S porond szegélyén araszolva
félrebeszél egy cirkusz-szolga:
nyár-vetkőzésben ti is télre,
csupaszodunk egy öröklétre –
itt kell neked, nyisd szemed tágra,
fölmutatni az artistákra,
s a hangszóró-hatalmak verkli-
dühébe suttogást keverni.
Függönyök jégcsap-rojtjain túl
– minaret? orgonasíp? – hajó indul:
csak sátrunk oszlopai zúgnak,
nappalt a fényszórók hazudnak,
s már körbevágtat a motorbiciklis
majom: fölkavart kacagással kint is
kürt örvényeiben dallam dagálya –
hátán ezüst a „Vége” tábla.
Akkor az elnémult zenészek
mind fölfelé, ámulva néznek.
A tömeg is, mielőtt szétoszolna.
Hármas szaltót ugrott a cirkusz-szolga.