Ekler Andrea
„A nyelv a lét háza. A nyelv hajlékában lakozik az ember. A gondolkodók és a költők e hajlék őrzői. (…) A gondolkodás nemcsak azáltal lesz tetté, hogy hatást vált ki, vagy hogy alkalmazzák. A gondolkodás cselekszik, minthogy gondolkodik. Ez a cselekvés feltehetően a legegyszerűbb és egyúttal legnagyobb igényű, mert a lét emberre vonatkozását érinti.”
(M. Heidegger: Levél a „humanizmusról”)
A gondolkodás cselekedete
Eperjesi Penckófer János: Tettben a jellem. A magyar irodalom sajátos kezdeményei Kárpátalján a XX. század második felében
Rendhagyó, egyedi, hiánypótló vállalkozás Eperjesi Penckófer János összegző írása, melynek „műfaja”, megnevezése is számos kérdést szül, hiszen nem irodalomtörténet, nem kultúrtörténet, nem történelmi tabló, nem esszéfüzér, nem irodalomelméleti munka – és mégis valamennyi. Éppen ez a kötet egyik legnagyobb erénye: a szerző elveti az adott témában eddig elvárt, megszokott kereteket, formákat, családnevének kiegészítésével (eddigi írásai fölött Penckófer János szerepelt) már nevétől utolsó mondatáig folytonos dialógusra készteti az olvasót, kérdéseket és „újraértelmezést”, de legalábbis újragondolást indukálva. Munkája mérföldkő a kárpátaljai magyar irodalom és irodalomtudomány történetében, hiszen nem született még ilyen „belülről” (kárpátaljaiként), minden ideológiai, politikai, irodalompolitikai kívánalmat mellőző, a tudomány és a lelkiismeret igényével alkotott átfogó mű. A határon túli és összmagyar kultúra jelenlegi helyzetét tekintve felbecsülhetetlen jelentőségű, hogy konkrét tárgyán túl, azt metaforikusan értelmezve, számot vet a magyar nyelv, irodalom, történelem, kultúra vonatkozásában is, féltőn, figyelmeztetőn, konstruktívan. Mint írja: „A kárpátaljai magyar irodalom jellegzetes művei nyelvállapotuk és az alkotásokban föltáruló szerzői létértelmezések révén arra is alkalmasak, hogy »egy közösség történelmi tapasztalatainak, sajátos szemléletformáinak, közösségi titkainak birtokába« juthasson az ember. (…) Így a kárpátaljai magyar irodalom világával találkozni az összmagyarság önismerete szempontjából – nélkülözhetetlen.”
A szembenézést, számvetést, önismeretet, a gyökerek, az önazonosság kutatását, elmélyítését szimbolikusan önmagával kezdi, nevéhez – nagyapja után – az Eperjesi vezetéknevet hozzátéve, s a kötetet nagyapjának ajánlva. Nyilvánvaló morális megfontolás eredményeként a továbbiakban szemlélete, látásmódja, maga a megírt kötet által van jelen e folyamatban, bár ahogy Márkus Béla találóan megjegyzi a szerzői óvatosságot alátámasztva, „munkája tárgya lehetne, külön fejezet szólhatna az ő műveiről is – méghozzá díjnyertes kisregénye, a Hamuther alapján talán nagyobb joggal, mint sokan másokéról”. (Irodalom erkölcsi szempontból, Hitel, 2004/3.)
Mottójával – „…nézni, ami körülöttem van, és vallani, ami fölöttem” –, a Németh László-hagyományhoz hűen, megfontolt, tudatos, előítéletektől mentes, befogadó szemlélődésre, nem ítélkezésre, de szembenézésre, tudományos és morális hitvallásra, ennek jegyében cselekvésre hív.
A kötet címét sokan sokféleképpen értelmezték. A szerző a vele készített interjúban – utalva a kötetben szereplő gondolatra – így magyarázta: „a cím: Tettben a jellem, korántsem hősökre vagy hősködésre céloz, Fülep Lajos szavai ezek. Röviden annyit tesz, hogy alkotásban a művé átlényegült jellegzetesség.” (Felébredni az irodalomban, Magyar Napló, 2004/5.)
Szándékát a következőképpen összegzi: „Ez az elemzés mindenekelőtt a művekre figyelve szeretné föltárni a régió minden olyan sajátságát, amely az irodalommal kapcsolatba hozható. Ezzel épp arra kíván rámutatni, hogy az irodalom, a nyelv, a kultúra felemelkedése a nép(csoport) fölemelkedése is egyben, hogy az egyén és a közösség sorsa mennyire szétválaszthatatlanul alakul most is.” A kötet szerkezetét voltaképpen a számos módszertani kérdés közül a leghangsúlyosabb határozza meg. A történeti hosszmetszet és több szerzői-poétikai keresztmetszet egyidejű vizsgálata során a történeti-historikus és elméleti-poétikai értelmezés együtt szolgálja a szerző céljait. A történeti hosszmetszetet az A-val jelölt részben tárja fel, a szerzői-poétikai keresztmetszetet a B-vel jelölt részekben ismerteti, segítségül szolgál az eligazodásban az Előszó és Utószó, valamint a Függelék. Az A és B részek külön is olvashatóak, sőt a B részben található fejezetek is értelmezhetőek önálló szövegekként, portrékként. Valójában azonban érdemes követni a szerzői logikát, sorrendet, s úgy olvasni a kötetet. Ezáltal nyerhetünk mélyebb betekintést az e régióban (s állandó kitekintéssel az azon túl) lezajlott (történelmi, kulturális) folyamatokba. Kiegészítésként azonban, egyetértve Bertha Zoltánnal (Egy új kárpátaljai magyar irodalomtörténet, Együtt, 2003. 7/2.), fel kell hívni az olvasók figyelmét arra, hogy érdemes megismerni a szerző köteten kívül megjelent tanulmányait, melyeknek itt sokszor csupán a summája olvasható.
Vitatott
témája az irodalomtudománynak, a szerzői öndefiníció
problémájának: vannak-e nemzeti irodalmak, van-e határon
túli magyar irodalom, vannak-e specifikus jegyek, amelyek
alapján részek különböztethetők meg az egészben? Eperjesi
Penckófer János úgy véli: „a legfontosabb érv, amely a
kárpátaljainak mondható irodalom tanulmányozása mellett
szól, az
a nyelv közösségmegtartó erejével hozható
kapcsolatba. Így ennek a régiónak szinte valamennyi műve
alakítója e kultúrának. Valamennyi szellemi termék egy igen
súlyos körülmények közé taszított népcsoport arra
vonatkozó bizonyítéka, hogy »az Élet él és élni
akar«.”
A rész–egész kérdéséhez fűzve a
problémát, további érvként említi, hogy minél magasabb
színvonalon nyilatkoznak meg a rész(ek) sajátosságai,
jellegzetességei, annál biztosabb helyet kaphatnak az
összmagyar irodalom, kultúra keretén belül is. Több helyen
utal arra a problémára, mely nem csupán
a határon túli és összmagyar, de a magyar és világirodalom
viszonylatában is gyakori, hogy a „rész(ek)” görcsösen
igyekeznek értéket felmutatni, igazolni az „egész” felé,
ezzel is mintegy (deklarált, elismert) helyet kérve, remélve
maguknak.
A túlzott bizonygatás, a rész(ek) „egyenrangúsítási” s
az egész „felemelő” szándéka mintha közös paranoiát
jelezne az esztétikai értékre vonatkozóan. A két változat
– leértékelni, s felemelő szándékkal közelíteni vagy az
értéket látva érdekből, félelemből elhallgatni,
semmisnek tekinteni – mindegyike elhibázott, káros, maga a
kulturális bűntett. Egyrészt az esztétikum, valamint a mű
és olvasó dialógusa, az értékítélet a kanonizáció,
kánonalakítás bonyolult és szövevényes kérdésköréhez
tartozik, nem lehet szempont a hovatartozást
illetően. Másrészt elméleti szempontból mindkét eljárás
olyan előzetes feltevésekkel közelít tárgyához, amelyek
akadályt gördítenek az értelmezés, megértés elé,
negatívan befolyásolva az (egyébként is relatív, így
szabad, azonban szabadon ki is
játszható) értékítéletet s a kanonizáció folyamatát. A
könyv szerzője látszólag könnyedén hidalja át a
rész–egész problémáját, mondván: „Az egész csak az
összes rész ismerete
révén teljes. Ez a gondolat megnyugtató feloldását is
kínálja annak a görcsös
értékfölmutató szándéknak, az értékbizonygató
igyekezetnek, amely e térség irodalomtörténeti jellegű
tanulmányait jellemzi.” Elkülöníti tehát a hovatartozás
kérdését az esztétikum, kanonizáció problémájától, a
mozaik nemzet, mozaik irodalom fogalmai kapcsán
Görömbei András gondolatához kötődik, mely szerint „a
mozaik nemzet fogalmának mintájára irodalmunkat olyan mozaik
irodalomnak tekinthetjük, amelyik önálló részekből áll, de
ezek a részek együtt alkotják az egészet, s az egész csak az
összes rész egysége révén
teljes. Azonos anyagok, azonos minőség-lehetőségek és
különféle színek egysége alkotja nemzeti irodalmunkat.” (Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen) A vele készített
interjúban a szerző szép költői példával foglalja össze
véleményét e kérdésre vonatkozóan: „Ki tudna igazságot
tenni a falevelek különbözősége és hasonlósága között,
ha egy fának nyolc ága van, és minden ághoz külön gyökeret
és külön talajt kívánnak rendelni – de mégis-mégis
egyazon lélek élteti és lengi körül ezt
a teljes élet után kívánkozó fát?” A kanonizáció
problémájával kapcsolatban mindenképpen javára írható a
kötetnek, hogy mivel az anyaországban a kárpátaljai magyar
irodalomból csupán kicsiny szegmens vált ismertté (jóllehet
a régió magyar irodalmát alakító szerzők közül több
jelentős egyéni sikerekkel büszkélkedhet, például: Nagy
Zoltán Mihály A sátán fattyával
elnyerte Az Év Könyve Díjat, Penckófer János a Hamutherrel
az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díját, Vári
Fábián László átvehette a Balassi-emlékkardot), a kötet
teljesebb képet mutatva megadja a lehetőséget a kánon
kiterjesztésére, átgondolására. Nem elfogultan s
függetlenül privát ízlésétől, véleményétől, némely
esetben – ne feledjük személyes érintettségét –
megbocsátásról is tanúbizonyságot téve, ellenszegülve
ezáltal a közösségen belüli széthúzás tendenciájának.
Ennek jegyében részletes értelmezését nyújtja Kovács
Vilmos, Fodor Géza, Füzesi Magda, Balla László, Balla D.
Károly, Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László
műveinek.
Nem vállal kisebb felelősséget a szerző
akkor sem, amikor az irodalomelméletben sokat vitatott
problémát, a korszakolás kérdését firtatja. Kényszerű
kitérő ez azonban a „biztos” útról az ingoványos
talajra, hiszen a „szembenézés” részeként átgondoltatja
az erre vonatkozó történelmi dátumokat,
tudományos érveket, érinti a hagyomány, a jellegzetességek,
a közösségi önazonosság s nem utolsósorban a morál
kérdéseit. Mint írja: „A jellegzetességek kialakulásának
a kezdete az irodalmi hagyomány korszakolási szándékában
fedezhető
fel. Így a korszakolás sokkal inkább minősíthető
jellegzetességeket létrehozó magatartásnak, mintsem
tudományosan megalapozott ténynek.” A sajátosságokkal
kapcsolatban – melyeket a B részben szereplő
szerzői pályaképek, műértelmezések során is felfed –
lényeges kitétele: „A kárpátaljai magyar irodalom
sajátosságai az idegenséggel folytatott párbeszéd
(diskurzus) eredményei – legszebb értékei és kudarcai is
többnyire ebből a gondból fakadnak –, ezért adalékul
szolgálnak a magyarságtudomány mostani megújító szándékaihoz,
útkereséséhez.” Fontos felvetése a magyarságtudomány s
(az egyéni és) a közösségi önazonosság kérdése. Kulcsár
Szabó Ernő munkájára hivatkozik (A [nemzeti] kultúra –
mint változékony üzenetek metaforája. Avagy: emlékműve-e
önmagának a „hungarológia”?), aki az önazonosság
létmódjában a hangsúlyt az interkulturális kapcsolatokra, a
dialogicitás folyamatára helyezi, majd Görömbei Andrást
idézi, aki az előbbieket kiegészítve megjegyzi: „a
háttérbe szorított hagyomány felelevenítése, szembesítése
a jelennel legalább akkora identitásképző erő, mint az
interkulturális tapasztalat.”
(A magyarságtudomány útkeresései) A szerző kiemeli a
sorrendiség kérdését, nevezetesen annak fontosságát, hogy a
hagyománnyal való szembesülés, azonosságképzés előzze meg az interkulturális kapcsolatot, hangsúlyozva,
hogy akár az egyik, akár a másik elhanyagolása vagy
túldimenzionálása súlyos következményekkel járhat.
E kérdéshez
való viszonyulása tökéletesen jelzi azt a felelős
magatartást, melyről tárgyával kapcsolatban mindvégig
tanúságot tesz. Ezért sem tudok egyetérteni a bírálatok
azon részeivel, melyek a morál, a személyesség, a hivatkozás
s a stílus kérdéseit feszegetik. (Hangsúlyozni szeretném,
hogy a bírálatok tekintetében feltétlen elkülönítendő a
megértést célzó, komoly vitára
késztető munka – mint Bertha Zoltáné, Márkus Béláé vagy
Somos Béláé – s a támadó, gyakran alantas eszközöket sem
nélkülöző „vélemény”, mellyel az interneten vagy
élőszóban találkozhatunk.) A morál fontos, történelmi
okokból elkerülhetetlen, mégsem leghangsúlyosabb
kérdése, szempontja a kötetnek. A szerző nem többet és nem
kevesebbet vállal, mint hogy legjobb tudása és lelkiismerete
szerint szóljon választott tárgyáról. A bírálatok egy
része egy történetet idézett fel bennem. Nemrég egy
fiatalemberrel beszélgettem. Szóba került az egyetemi
oktatás, és ennek során elmesélte, hogy végzősként részt
vett egy irodalomelméleti előadás-sorozaton, melynek utolsó
alkalmakor a tanár gúnyosan kifejezte abbéli reményét, hogy
az óráknak köszönhetően diákjai elfeledték
a „szív küldi szívnek” effektust… A fiatalember kissé
szégyenkezve s nem kevés indulattal emlékezett vissza a
szituációra, elmondása szerint többen, így ő maga is
szívesen felálltak volna, hogy ellenkező véleményüket
jelezzék, kifejtsék, azonban egyikük sem tette.
Félreértés ne essék, sem beszélgetőtársam, sem e sorok
írója nem gondolja, hogy az emocionális megközelítés az
egyedül „üdvözítő”. Azonban azt sem, hogy bármely más
módszer az lehet. Irodalomelméleti közhely, hogy bármely kaptafára
készülő értelmezés tévutakhoz vezet. Az ilyen kijelentések
is jelzik, hogy az irodalomtudomány önmaga legitimációja
érdekében túlértékeli önmagát. A szépirodalom
tekintélyes része mégiscsak arról tanúskodik, hogy az
alkotók többsége nem kiszolgálni, hanem szolgálni akar,
abban az értelemben, hogy élni szándékozik az alkotás
szabadságával, függetlenségével. Ez a szolgálat pedig a mű
és az olvasó iránti alázattal kezdődik. Talán túlzás
párhuzamot vonni az irodalom példaként említett
megközelítése (mely amúgy kirekeszti
módszertanából az elméleti irányzatok egy jelentős részét
is), valamint a kárpátaljai magyarság és kultúra, irodalom
szorongatott léthelyzete között, mégsem indokolatlan.
Humornak vélt vulgaritással megfosztani a költészetet, a
szépirodalmi szöveget „lényegétől”,
így oktatva a kultúrát később alakító jövendőbeli
pedagógusokat, kutatókat, vagy nagyhatalmi, politikai,
gazdasági szándékkal „befogni” egy kisebb-nagyobb
(nép)csoport „száját” – a kettő legfeljebb a tett
hatókörének nagyságában különbözik. A
„pedagógusnak” Csoóri Sándor szavait ajánlanám
megfontolásra: „a költészet nélküli jövő (…) a nyelv
halálát jelentené. A nyelv halála pedig az igazság
halálát, a másik emberét, akivel szót kéne állandóan
váltanunk. (…) »Csak igaz kezek írnak igaz
verset. Nem ismerek alapvető különbséget a kézfogás és a
vers között…« Ezt a mondatot írjuk be minden üres
füzetünkbe!” (Lehet-e Holt-tenger a
költészet? Hitel, 2004/4.) A
nagyhatalmaknak pedig Heidegger gondolatait kellene szem előtt
tartaniuk: „Egy gyökeres, a valósághoz odaforduló
gondolkodásnak először és kertelés nélkül arra kell
törekednie, hogy a valóságos igazságot, mely számunkra ma
mértéket és rangot ad, a vélekedés és kalkulálás
zűrzavarával szemben visszahelyezze a jogába”, valamint „a
kérdezés lépésrendje a gondolkodás
útja, azé a gondolkodásé, mely ahelyett, hogy képzeteket és
fogalmakat szolgáltatna, magát mint a léthez való
viszonyulás megváltoztatását tapasztalja és teszi
próbára”. (Az igazság lényegéről. In Útjelzők, 2003.)
S miért e hosszas fejtegetés? Eperjesi
Penckófer Jánost bírálták a túlzottnak érzett morális
szempontok, a hivatkozások, személyes érintettség miatt. Úgy
gondolom, ha egy hiánypótló mű alkotója tárgya és
jövendőbeli olvasói iránt érzett alázattal „szolgálni”
akar, nem róható fel neki, ha akár
szempontjait, akár módszereit, akár stílusát ennek
megfelelően választja meg, közelítve tárgyát a
befogadóhoz. Főként akkor nem, ha mindezt tudományos
igénnyel, körültekintéssel, legjobb tudása és lelkiismerete
szerint teszi. Az ilyen „megszólalás” a
személyes és közösségi önazonosság része, ebben az
értelemben mint „történet” személyes és közösségi
önéletrajz is, az értékelés, az útválasztás pillanata.
Bertha Zoltán írja: „Az irodalmiságnak nem kritériuma, de
jelentésbővítő szférája lehet a
számvetés: a szembenézés érzelmi és intellektuális
inspirációja.” (Irodalom és nemzet. In Sorsbeszéd,
2003.)
„A kárpátaljai magyar irodalom előtt azzal nyílt meg a nagyívű kibontakozás lehetősége, hogy végre ez az irodalom is számot vethet az itteni magyar ember sorsával, létkérdéseivel. Nem magára vett program, hanem az alkotó ember belső parancsa szerint” – írja Görömbei András (A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai. In Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, 2000). Eperjesi Penckófer János szépíróként s irodalomtörténészként is e gondolat jegyében alkot, s méltán számíthat az olvasók érdeklődésére. (Magyar Napló, 2003)